Kőhalmi Zoltán: Vegán ​disznótor

   Elsőre furcsa ez a könyv. Sokat mondó a borító és mégsem tetszik. Figyelemfelhívó de nem szép. Kifejező de cseppet sem komfortos, inkább nyugtalanító, kontrasztos, és némiképp feszengő is. Ha disznótor rajongó lennék, talán még is szégyenérzetem is lenne szegény malacfejtől. Így csak nem kívántam meg, sem zöldségeket, sem a disznóhúst. Persze ha leszámítjuk a finnyás fanyalgást kifejező a kép, de nekem valahogy Kőhalmi visszafogott némiképp pasztelesebb egyéniségéhez annyira nem illeszkedik. Mondjuk ettől még érdekeltek az írások. Főként, hogy a kötet szerkesztője Cserna-Szabó András volt, és kevés nálunk összeillőbb író-szerkesztő párost találnék elsőre a hazai könyvpiacon. Nahát!

    Nem vagyok stand up rajongó, itthon inkább a párom nézte a tévében a Dumaszínházas előadásokat. Egyetlen előadót követtem néha, Kőhalmi Zoltánt, akinek szerettem az okos pedagógushumorát. Aztán a tévénézés kikopott az életemből, vele együtt Kőhalmi is. A könyveivel ugyan találkoztam a könyvtárban, de valahogy más műfajnak tűntek, mint amit tőle megszoktam, ezért az ismerkedést még a próbálkozás előtt feladtam.

    A Vegán disznótor viszont meggyőzött. Előhozta bennem azt a régről ismert Kőhalmit, még úgy is, ha ebben a kötetben nem feltétlenül a klasszikus, poénra kifuttatott viccesség dominál, hanem sokkal inkább az intellektuális játékosság. Ez egy vékonyka kötet, rövid írások gyűjteménye: novellák, paródiák, groteszk mesék és stílusgyakorlatok váltják egymást. Mégis meglepően egységes az összhatás.

    Az írásokban számtalan ismerős helyzet, film, történelmi esemény vagy irodalmi mű bukkan fel – csakhogy Kőhalmi egy másik szemüvegen keresztül nézi őket. Ugyanazt a világot látja, amit mi, de kissé elfordítja, megcsavarja, oldalról világítja meg.

    Inkább mosolygós, mint vicces írások kerültek bele ebbe a könyvbe. Az egész írás egyfajta Kőhalmi játék. Egy sajátos nézőpont, és onnét ahonnét az író látja a dolgokat semmi nem szokványos vagy egyértelmű, még a jól ismert történetek is kapnak egy új mellékzöngést. Kikerülhetetlen, hogy a nagy elődök műveinek stílusjátékán túl megjelenjenek aktuális politikai és közélet fricskák társadalmi kiszólások, meg maga az élet úgy általában a fanyarabb végéről (pl. „Ifjúsági Cselekményfelügyelet Könyvfóliázási Alosztály” )

    Van itt minden: Gyűrűk Ura Paródia, Agatha Christie átírat, alternatív történelmi novella és ételrecept is. A legtöbb tetszett, néhány kevésbé. Legtávolabb tőlem a Félig Jóllakottak Viadala állt (de mondjuk az eredeti regényt/filmet sem kedvelem). Kifejezetten szerettem Kazinczy Ferenc elveszett levelezését és a nyelvújítói felháborodást. Izgalmas volt az Így szerettek ők, ahol híres tudósok legendáit olvashatjuk meg egészen más szemszögből. Szerettem az „Ebkamerával megfigyelt terület”-ben özv. Hartman Imréné Margóczky Laura ebpotyadék ellenes felhívásainak irodalmi kritikáját és érdekesek voltak Percule Hoirot esetei is, különösen a Vadnyugati kaland.

    Nálam működött a humorfaktor is, de tény, hogy nem nevettem könnyesre magam, inkább csak fel-felkunkorodott a szám sarka, és örömmel nyugtáztam, hogy olykor mennyire hasonlóan látjuk a világot. Azt hiszem ez a Kőhalmi humor, meg úgy általában a stand up humor titka. Hogy megtaláljuk bennük a saját véleményünket, cizellált változatban. Érdekesebben, mint ahogy azt mi el tudjuk mondani.

    A Vegán disznótor nem az a könyv, amit egy lendülettel darál le az ember, inkább olyasmi, amit időnként elővesz, elolvas egy-két szöveget, majd hagyja ülepedni.

    És bár a borítóval továbbra sem barátkoztam meg teljesen, a belső tartalom végül meggyőzött: Kőhalmi Zoltán prózában is működik, csak itt nem a poén szól nagyot, hanem a sajátos nézőpont.

    A könyvet köszönöm szépen a Helikon Könyvkiadónak.

Adatok:
Kiadó: Helikon Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 248

Fülszöveg:

    Szertelen novellák, bizarr paródiák, meghökkentő mesék – a hazai stand-up egyik legeredetibb alkotója és a magyar abszurd próza egyik legkiválóbb művelője várva várt újabb könyvében úgy ír, mintha a közönség előtt állna: élő, szellemes és kiszámíthatatlan.
A norvég bűnregények görbe tükre (A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban) és a sci-fi-műfaj paródiája (Az utolsó 450 év) után Kőhalmi Zoltán harmadik könyve furfangos rövidprózákat tartalmaz. Az irány most is ugyanaz, mint eddig: a szerző tovább halad az Örkény és Karinthy által kijelölt úton. A hellén helyszínelők Aiszkhülosz halálának okát kutatják, Percule Hoirot háromszor is nyomozni indul, Kazinczy levelezését olvasva bepillantást nyerhetünk a nyelvújítás boszorkánykonyhájába, a szerző megfejti nekünk a Vitruvius-kódot, megtudhatjuk, hogyan szerettek a fizikusok, vagy éppen egy hátborzongató kalandjáték keretében elveszhetünk az állami egészségügy labirintusában.
    „A kiadó – mintha csak hallotta volna az író gondolatait – a mentőorvoshoz fordult, tíz darab ezerrealos bankjegyet nyomott a kezébe, és szinte fenyegető hangnemben, valamint tökéletes portugál akcentussal azt mondta: – Nem halhat meg, doktor úr. Még sehogy se áll az új regényével!"
    Vannak ebben a könyvben receptek, kritikák, közlemények, tesztek… – talán könnyebb lenne azt felsorolni, mi nincs benne. Unalmas, szellemtelen, sótlan írások, na ilyenek nem szerepelnek e kötetben. Aki ilyen kisprózákra vágyik, kérem, semmiképpen se vásárolja meg ezt a könyvet!

A regény megvásárolható itt: Booklove