Adatok:
Megjelenés: 2023.
Oldalszám: 460.
Adatok:
L. J. Shen még mindig képes álmos reggeleket okozni.
A „Mennyei kísértés” a szokásos
módon behúzott, magával vitt, egy éjszaka elolvastam, és most próbálok a mai
munkanapra gondolni, kevés sikerrel. Ugyan nem ez volt a kedvenc történetem az
írónőtől, de bőven a középmezőnyben van, és simán beelőzte nálam a legutóbb
olvasott „Gyönyör és fájdalom” című regényt.
A könyv külső megjelenése kifejezetten
tetszik, legalábbis a színvilága. Ez a szürke alapú borító, amit a „Bostoni
bikák” sorozat óta alkalmaz az Álomgyár Kiadó szerintem abszolút telitalálat. Sárgás-zölddel
megbolondítva pedig abszolút kedvenc lett. A fedlapon lévő férfi dögös-dögös, de
azt hiszem, egyáltalán nem hasonlít a nyurga és inkább vékony testalkatú zilált
hajú Alexre, persze így is egy esztétikai élmény.
A történet most a zenészvilágba
visz. Annak is a kevésbé szép és csillogó részébe. A főszereplő Alex Wilson egy
igazi világklasszis s.gfej. Ismert rocksztár, aki azt hiszi ő a világ ura. Dekoncentrált,
erőszakos, labilis és nagyképű. Az egész világa ingatag, és hazugságra épülő. Azt
hiszem, ez nagyon közel áll a valósághoz, még akkor is, ha szeretjük másnak
látni a mai (vagy épp tegnapi) sztárvilágot. Alex életében jelen van a legtöbb
függőség, ráadásul az alapviselkedése inkább bosszantó, mint kedvelhető.
Ugyanakkor részben nagyon fiatal a történet idején, részben pedig valamelyest
érthető a magatartása és a világhoz való hozzáállása a környezetéből és a
családi kapcsolataiból adódóan. Ettől mondjuk még én simán kitekertem volna a nyakát,
ha velem viselkedik úgy, mint Indie-vel. Aki amúgy egy kékhajú tündér. Szerintem
az egyik legjobb karaktere lett L. J. Shennek. Izgalmas, kemény és érzelmes nő,
aki egyáltalán nem hagyja magát.
Bár a két főszereplő kohéziója az
első perctől megvan, és a történetük is összeáll, azért a karakterépítés hagy
még kívánnivalót maga után. A főgonosz szerepében tetszelgő Fallon például alig
épül fel. Mindvégig jelen van, de nem igazán érdekes. Mellette Will szintén nem
lesz kedvelhető, még a végén sem. Inkább hamisnak tűnik minden érzelme. A
mellékszereplők alig lettek kidolgozva, Alfie szegény kb. egy végtelenített
kismalac lett, de Brandon és Jenna kapcsolata sem igazán nyomon követhető és
Lucasra is ráfért volna egy sokkal kerekebb történet. Azt hiszem a regény
bizonyos részeit elsiette az író. Az erotikus részek bőven túlsúlyba kerültek, ami
nem nagy baj, de nekem hiányzott még néhány jellemvonás, és egy kicsit több
interakció a tágabb környezettel. Nyilván a fókusz elsősorban a főszereplőkön
kell, hogy legyen, de a sok mellékszereplő bizonytalan szála elhomályosítja a
történetet.
A cselekményépítés viszont megint
parádés lett. Érdekes maga a story, és a csavarok teljesen a helyükön vannak.
Váratlan, meglepő és izgalmas. Pont, ahogy a legtöbb Shen történet. Vannak
persze visszatérő motívumok, de ezek inkább otthonossá teszik a regényt, mint
unalmassá.
Bár nem olvastam az angol verziót van néhány olyan becenév amit én nem fordítottam volna le illetve néhány versrészletben a ragozás félrement. Ezek nem zavaró hibák, de azért megakadt rajtuk a szemem.
Összességében szerettem „Mennyei kísértést” mozgalmas, érdekes, és Indigo különleges főszereplő. Biztosan újraolvasom még.
Könyvtárosként természetesen
tudom, hogy Selma Lagerlöf nem azonosítható kizárólag a Nils Holgerssonnal, találkoztam már a Jeruzsálem című regényével
is (pakolás közben), de még nem olvastam. Tudtam, hogy Selma Lagerlöf volt az
első nő aki megkapta az irodalmi Nobel-díjat, illetve egyszer láttam róla egy
fotót, és élénken emlékszem, hogy Gobbi Hilda jutott róla eszembe. És tényleg.
Az írónő külsőre picit szögletes, férfias vonásokkal rendelkezik, erős csontú,
karakteres arcú. Belül pedig a regény tanúsága szerint izzig-vérig nő. A női
lélek kutatója, a feminizmus élharcosa, és egy nő (vagy két nő) szerelme is
egyben. Először kettőségnek gondoltam ezt, amolyan határesetnek, a külső és
belső ellentétek mezsgyéjén, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs
kettősség. Selma Lagerlöf a 20. század eleji nők egy olyan rendhagyó típusa,
aki kijárta az utat a mai kor lányai előtt. Aki férjhez menés helyett tanult,
szülés helyett irodalmi babérokra tört, természetesen vállalta szexualitását (a
lehetőségek szerint), szabadon élt és szabadon szeretett. Az életrajzi regény
szerzője Charlotte von Feyeraband főként az írónő fennmaradt levelezése és az
egyéb dokumentumok alapján igyekszik rekonstruálni egy rendkívüli személy, az
első Nobel-díjas írónő életét. Vélhetően a legtöbb szöveg magától Selmatól
származik, de mégsem sikerült igazán megragadni a lényeget. A történetben Selma
alakja ragyogó. Kifejezetten kedvelhető személyiség, de nem lett túlidealizálva
az alakja. Egy nyitott szemléletű, kedves, érzékeny és okos nő volt. A körülötte lévő emberek közül egyik-másiktól
viszont frászt kaptam. Sophie kifejezetten idegesített, egy határozatlan, önző
és nagyképű liba, de vélhetően ő az életben is pont ilyen volt, legalábbis a
levelezésük alapján.
A regény a cselekmény tekintetében
sokszor tévútra visz, elveszik elmélkedésekben, ködös fejtegetésekben, és Selma
gondolatainak minél pontosabb átadásában, a történetív viszont töredezetté
válik, kimaradnak események, és itt-ott úgy éreztem lólépésekben haladunk a cél
felé. Selma kapcsolatai csak néhány kiragadott epizódon keresztül épülnek fel
(vagy éppen nem) emiatt nehéz figyelemmel kísérni, illetve olvasni is. A szerző
igyekszik sokat megmutatni a korról, a pályatársakról, és magáról Svédországról
is. Pontosabban azt, hogy hogyan láthatta Selma a maga idejében a környezetét.
Emiatt azonban sokszor elveszett a fókusz. A számomra legérdekesebb dolgok, a
Nils születése, vagy a tanítás új módszerei háttérbe szorulnak az érzelmek
fejtegetése és a környezet leírások közt, ami miatt folyamatosan hiányérzetem
volt. Azt kell mondjam, hogy a Különleges sorsok – Regényes életek legszebb
kötete nem a legjobban sikerült írás.
Adatok:
A könyv megvásárolható itt: Kossuth Kiadó
Nagyon sötét hangulatú a könyv borítója, ami valahogy a történetre is rányomja a bélyegét, és közben mégsem. Persze tudom, hogy a borítót igazítják a regényhez, itt mégis úgy tűnt, hogy a fedlap komor szürkés-nyálkás hangulata terjedt át a történetre. Valószínűleg ez amiatt van, mert jól sikerült a grafikus munkája. Mindenesetre az elsó benyomásom az volt a regényről, hogy nyomasztó lesz, de közben meg mégis teli volt pozitív energiákkal.
Szeretem a Galaktika könyvekben,
hogy bátran nyúlnak komor, rendhagyó, és naturalisztikus témákhoz, még az
elsősorban fiataloknak szóló Popkorn válogatásban is. (José Antonio Cotrina
Vörös Hold-ciklusa is hasonlóan gótikus hangulatú és nyers, de nagyon lehet
szeretni.)
Ezt a könyvet háromféleképp is
lehet értelmezi. Ezt már az olvasás után fogalmaztam meg magamban, mert nagyon
haladós a történet, menet közben nem értem rá gondolkodni az élet értelmén (Sem
a könyvén). Az első, és talán legfelszínesebb
meghatározás szerint ez egy aranyos, kicsit népmesei misztikus történet,
amelyben a jók végül elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig büntetést, még ha ez
a büntetés nem is különösebben igazságos, vagy erőteljes. Van a történetnek egy
sajátos bája, nagyon cuki a két főszereplő, édes az első szerelem minden
félszegsége és maga a misztikus vonal is könnyed. Tényleg inkább mágikus
realizmus, mint fantasy. Nem túl erős a misztikum, inkább csak a felszínen
lebeg. Éppen kicsit hihető, enyhén borzongató, de a szépséget hozza elő az észt
lápi világból, nem a félelmet.
A második olvasata abszolút a kamaszoknak szól. Elsőre talán kemény a
tanulsága, és rendhagyó a mondanivalója, de egész pontosan meg lehet
fogalmazni. Állj ki magadért, ne félj segítséget kérni, és bízz a barátaidban. Reeli
Reinaus a szerző olyan helyzetet teremt Morten számára, amiben a tizenéves fiú rákényszerül
arra, hogy a problémáit felszínre hozzza. Ez ritkán van így az életben, de
vélhetően a történet segít abban, hogy a kamaszok egy kicsit nyíltabban kezeljék
a megoldásra váró helyzeteket. Egy kicsit kevéssé lássanak ellenséget a felnőttekben, és egymáshoz is bátrabban
forduljanak.
A harmadik, legmélyebb olvasata a
történetnek a felnőttek felelősségére tér ki. Megmutatja, hogy milyen álszent
az a társadalom, ahol egy gyerek fájó és mindennapos bántalmazása el tud
rejtőzni. Megmutatja hogyan néznek félre a tanárok, a rendőr, a szomszédok, sőt
maga a szülő is. Hogy csak a gyerekekben (kamaszokban) van elég bátorság
kimondani, és megtenni azt, ami nem az ő feladatuk. Hogy menyire a rendszer fogságba
lehet esni. A rendszerébe, amit mi építünk, és ami sokkal inkább elfed, mint
segítséget nyújt. Morten összes vágya belefullad abba, hogy mi lesz ha a
rendszer észreveszi hogyan él. Nem az a baj, hogy bántják, hanem az, ha
kiderül. Minden kicsi reményét kioltja a felnőttek szemellenzős társadalma. Ennek
ellenére a kamasz lelke a peremvidéken még tud szépséget találni, tud sokkal
több lenni, mint azt a számára kijelölte a társadalom, vagy meghatározta a család.
Kettős érzéssel olvastam ezt a
könyvet. Egyszerre imádtam és sajnáltam ezt a kis embert aki a címszereplő,
másrészt rettenetesen gyűlöltem a családját, és a körülötte lévő felnőtteket. Reeli
Reinaus nekem megint azt bizonyította, hogy a gyerekek sokkal érettebbel,
kedvesebbek és összetartóbbak mint a felnőttek.
Most, hogy kiháborogtam magam,
egy kicsit a könyvről is írnék. A történet Finnország határban, az észt lápon
játszódik. Egy különös, ködös mesevilágban, ahol élénken élnek az észt mesék,
ahol mindennaposak a kísértetek, lidércek, és a láp ködös, szürke párája nem
csak a tájat üli meg, hanem csontokba is
beszivárog. A regényben szereplő gyerekek valahogy függetlenül a helyzetüktől
eredendően jók. Ha van is némi csúfolódás a történetben, sohasem mennek el a
kiközösítésig, a bántalmazás pedig ebben a világban csak a felnőttek szintjén
létezik. Nyilván idealizált a gyerektársadalom, de kifejezetten üdítő volt
olvasni az egymást támogató kölykökről, és a társadalmi hierarchián kívül
kibontakozó barátságról és szerelemről is.
A regény cselekménye jól
felépített, logikus, bár sajnáltam egy kicsit, hogy a bűnös(ök) végül könnyen
megúszták. Morten és Emilie szép befejezést kap, és az egész történet vége egy
új nyitás a jobb életre való reménnyel.
Szerettem a Mortent. A nyelvezete
is szép, és maga történet is, bár azért meg is viselt kissé. Biztosan
újraolvasom még, és másoknak is csak ajánlani tudom.
Adatok:
Fülszöveg:
Tia Williams új regényének a borítója és a címe is különleges. Szeretem ezeket a letisztult grafikájú, tiszta színvilágú fedlapokat, és az érdekes címeket, még akkor is, ha csupán hasonlítanak az eredetire. Az Álomgyár Kiadó mostanában egyre többször belenyúl a rendhagyó regényekbe, és meg kell mondjam, jól csinálja. Sokat és sokfélét olvasok tőlük (is), ráadásul abszolút kedvencem a romantikus irodalom, ezért nehéz meglepni a zsáneren belül. A „Hét nap örökké” című regénynek sikerült.
A főszereplő erotikus-fantasy
regényíró Eva élete a történet idején elképesztően távol van attól, ahogy egy
sikeres szerző csillogó életét elképzeljük. Egyedül neveli a lányát, küszködik
a migrénnel, szingli, és sehogy sem akar megjönni az ihlet a sikersorozata
következő részének megírásához. A legjobb esetben is csak egy középszerű,
középkorú nő életét éli, ami nemcsak azért probléma, mert a rajongótábora
határozott elképzeléssel rendelkezik az excentrikus magánéletéről, hanem azért
is, mert a kortárs fekete művészeti élet egyik meghatározó alakja.
Különlegesnek kellene látszania, de valójában egyáltalán nem érzi úgy magát. Az
egyetlen, ami túlmutat a szürkeségen az a 12 éves lánya Audre. A mindennapi stresszbe, feladatokba és az
írásba belefáradva, egy kicsit kiégve, de
a megfelelési kényszertől hajtva vesz részt egy irodalmi kerekasztalbeszélgetésen ahol egy nem várt
ismerős felbukkanása végül teljesen felkavarja az állóvizet.
Shane Hall a zárkózott kortárs
író mindig épp kifelé tart valamiből. Két szenvedélybetegség közt, mintha
folyton menekülne, utazások, regények, és megmentésre váró kamaszok közt
lavírozva úgy tűnik a horgonyát már gimnazista korában elvesztette, és a
felnőttlétben csak sodródik az árral. Egy régi adósságot törlesztve érkezik meg
New Yorkba, de a várt feloldozás helyett valami egészen másra talál rá.
Kettejük találkozása eléggé
sorszerű, de meglehetősen várható is, tekintve a regény zsánerét. Ahogy azonban
a megtörténik, kitágul az idő, és párhuzamos síkon végig élhetjük a két
főszereplő múltbéli találkozását is. Két határozottan elhanyagolt kamasz
egymásra találását és fájdalmas első szerelmét.
A regény sokféle aspektusból
mutatja meg egy modern családanya életét. Ahogy a mindennapi élet utat tör, a
fiatalkori álmok elszürkülnek, a mókuskerék elnyeli a női létet, és ami marad,
az csupa kötelesség, megfelelési kényszer, és önértékelési zavar. Mintha eleve
kódolva lenne a felnőttlétbe a kiégés. A regény egyik fontos kérdése, hogy
létezik-e újrakezdés. Nemcsak egy kapcsolaté, hanem az életé is. Van-e valami
ami túlmutat a fásultságon, ami kiszakít a monotonitásból, és ami miatt érdemes
átértékelni a női szerepeket?
A másik fontos kérdés, amit a történet
felvet az az identitás kérdése. Folyamatosan felbukkan a társadalmi
kirekesztettség, és a faji megkülönböztetés kérdése, de jelen van az
emancipáció, és az egyedülálló szülő problematikája is. Így vagy úgy, de
mindannyian találkozunk ezekkel az életünk folyamán. A regényben szinte minden
szereplő fekete, akik nemcsak a jelenkor társadalmi problémáit hordozzák, hanem
egy súlyos történelmi örökséget is, egy évszázadokra visszanyúló kirekesztettséget,
amit csak nagyon lassan lehet feloldani. Izgalmas kérdés, hogy hol van ebben
egy modern nő szerepe. Hogy anyáink, nagyanyáink mintái mennyire meghatározóak,
hogy tovább kell-e vinnünk az örökségüket, vagy teljesen más már az
identitásunk?
Ráadásul a történetben felbukkan
a szenvedélybetegség és az azzal való küzdelem valamint érzelmi elköteleződés nehézsége
is.
Ez a sokrétű és összetett
kérdéskör sokszorosan árnyalja a főszereplők személyiségét, de valahogy nem
telepszik rá a történetre. A látszólag könnyed, romantikus történet egy nagyon
összetett és izgalmas mű, mégis szórakoztató tud maradni. Eva és Shane
kapcsolata hol megrendítő, hol bájos. Néha nevetésre késztet, máskor megríkat.
A Hét nap örökké tulajdonképpen
kétszer hét nap története, meg egy egész életé, kamaszkorral, felnőtté
válással, anyasággal és karrierrel megspékelve. Szerettem, hogy bepillantást
engedett az írói létbe, és a fekete művészek társadalmába. Jó kis történet
volt.
Nehezen szántam rá magam a „Méz és Jég” trilógia befejező kötetének elolvasására. Ha megszeretek egy sorozatot mindig nehéz az elengedés. Kallik és Faolan története pedig igazán közel került a szívemhez.
A borító sokkal szebb, mint az
eredeti. Tudom, hogy ezt az előző részeknél is megjegyeztem, de tényleg, így
kell egy fantasy borítót elkészíteni. Kifejező és szép a színvilága, ráadásul
ad egy egyedi desing-t a teljes
sorozatnak.
Rengeteget olvasok, ezért sok különleges
fantasy világban jártam már. Tudom, hogy léteznek ennél jobban felépített,
árnyaltabb kerettörténetek is, de a szereplők egymás iránti elkötelezettsége
miatt (meg másért is) nekem ez messze kiemelkedett a tündérvilágok közül.
Nemcsak a főszereplők romantikus kapcsolata volt erős, hanem a mellékszereplők
közti barátságok, szerelmek, sőt a masszív gyűlölet is jól működött. Alli és Lan egy olyan kapcsolatot épített
fel, a természetes vonzódás talajára, ami jóval túlmutatott rajtuk, az időn és
a téren, a jón és rosszon egyaránt.
A cselekmény ott folytatódott,
ahol az előző kötet lezárult. Meglehetősen bonyolult volt, és nem minden
történés logikus számomra. Néhol kifejezetten azt éreztem, hogy az írópáros
szükségtelenül rángatja át a világokon a szereplőit. Kettővel kevesebb
csavarral, és ide-oda utazással is simán működött volna a dramaturgia. Lehet,
hogy csak elsiklottam néhány fontos részlet felett, de sehogy sem állt össze,
hogy mi miért történik. Alapvetően ez a fő sodrást nem befolyásolta, a
cselekmény érthető, de itt-ott túlmozgásosnak bizonyult.
A háttérvilág jól felépült,
részletgazdag. Élveztem, hogy olyan titokzatos lények is felbukkannak, mint a
kelpie, az óriás és a sárkány. Szerettem azt is, ahogy a tündérek és emberek
világa összeért. Mintha lenne alapja a mesének. Persze nincs, de azért a bennem
élő gyerek még mindig keresi a sárkányokat.
Ami a leginkább tetszett (és
mégsem), az a regényt átszövő szomorúság volt. Bár teljesen boldogító a
történet, mégis ott rezeg benne a mindent átható elmúlás. Ennek nem elsősorban
a trilógia befejezéséhez van köze, sokkal inkább egy elköszönés az ismert
világtól. Több helyen felbukkannak a regényben rejtve a társadalmi problémák,
úgy mint a környezetszennyezés, háború, szegénység, és a társadalmi egyenlőtlenségek. A könyv reagál a jelenlegi problémákra, a
változásokra, és úgy érződik, mintha kicsit le is mondana az emberi világról.
Lássuk be jogosan.
Nagyon érdekes volt azzal a szemmel
olvasni, hogy mit mond még a regény a nyilvánvalón
túl. Hogy a szerzők hogy építik be a világlátásukat a mesébe, és hogy mit
közölnek a tündérvilág lakói velünk, olvasó emberekkel. Emiatt a rejtett
tartalom és a fent említett erős kapcsolatok miatt lép ki nekem ez a trilógia
az ismert (és szeretett) fantasyk közül, még akkor is, ha a történet nem bravúrosan
felépített. Köszönöm az Álomgyár Kiadónak, hogy elhozta Magyarországra Shannon
Mayer – Kelly St. Clare regényeit. Azt hiszem ezek után belevágok St Clare
vámpíros sorozatába is.