Chloe C. Peñaranda: Fénylő ​vérhold (Nytefall 3.)

  Nagyon vártam a Nytefall-trilógia befejező részét. Az első két kötet után kíváncsi voltam, hogyan ér véget ez a rendkívül összetett, sokszereplős és fordulatokban gazdag történet. Azt hiszem, egy ilyen monumentális fantasy esetében nem csoda, ha komoly elvárásaim voltak a lezárással kapcsolatban, különösen akkor, ha ennyi időt töltött a szereplőkkel és a világukkal.

    A könyv megjelenése ezúttal is gyönyörű. Éppen olyan monumentális, mint az előző két kötet, és legalább olyan szép is. Bár kevesebb grafika található benne, mint az első részben, szerintem a karakterrajzok most sikerültek a legjobban.

    Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg pontosan az érzéseimet. Összességében szerintem a trilógia, és különösen ez a befejező rész, nagyon túlírt lett. Olyannyira, hogy egy idő után az olvasás befejezését legalább annyira vártam, mint korábban a könyv megjelenését. Ez talán furcsán hangzik, de semmiképpen sem negatív értelemben. Egyszerűen végig ott motoszkált bennem egyfajta „haladjunk már” érzés.

    Pedig nem arról van szó, hogy a történet unalmas lett volna. Éppen ellenkezőleg! Rengeteg minden történt, sok volt a fordulat, szerintem még több is, mint az előző kötetben. A sárkányok megjelenése pedig kifejezetten izgalmas színfoltot jelentett.

A szereplőkkel kapcsolatban már sokkal vegyesebbek az érzéseim.

    Alapvetően szerettem őket, és az előző részek során többen is igazán közel kerültek hozzám. Nyte különösen nagy kedvencem volt, és ez a befejező kötetben sem változott. Ugyanakkor valahol Éjhalált sajnáltam. Astraea viszont számomra egyre kevésbé volt egyértelmű karakter. Az ő döntéseitől időnként szabályosan a frászt kaptam. Nem egyszer fordult elő, hogy egyszerűen nem értettem, miért kell a lehető legnyakatekertebb megoldást választania, amikor tulajdonképpen mindenre megvan a hatalma. Egy isten, aki cirkuszosnak öltözik. Ne már!

    Persze értem, hogy a történet szempontjából szükség van konfliktusokra, hibás döntésekre és olyan helyzetekre, amelyekből a szereplőknek valahogyan ki kell keveredniük. De Astraea esetében túl sokszor éreztem azt, hogy a problémák jelentős részét saját magának okozza. Ráadásul az írónő mintha következetesen elnézőbb lett volna vele, mint bárki mással. Szinte mindig önhibájából került szorult helyzetbe, de valahogy újra és újra felmentést kapott a döntései következményei alól.

    Drystan viszont cuki. Valahol mindig egyértelmű volt számomra, hogy vele minden rendben lesz, legalábbis ami a jellemét illeti. Szerettem a karakterét, és különösen azt, hogy az írónő őt sem idealizálta túl. Megvoltak a maga sérülései, belső konfliktusai és nehézségei, amelyek sokkal hitelesebbé tették. Ugyanez igaz a többi mellékszereplőre is, akiknek a története nem egyszerűen a főszereplők körül forgott, hanem saját személyiséget és motivációkat kaptak.

    Ebben a részben ráadásul új szereplők is érkeztek, miközben szinte az összes korábban megismert mellékszereplő jelleme tovább árnyalódott. Ez mindenképpen a könyv egyik erőssége. Ugyanakkor a sok hasonló név miatt időnként komoly fejtörést okozott, hogy éppen kiről is van szó. Különösen akkor, ha az adott szereplő már hosszabb ideje nem került elő.

A világépítés szerintem továbbra is a trilógia egyik legnagyobb erőssége.

    Nagyon összetett, izgalmas és alaposan kidolgozott világot kaptunk. Az első kötethez képest rengeteget bővült mindaz, amit erről az univerzumról tudunk, és nagyon tetszett, ahogyan az istenek fokozatosan egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak. Szerintem a színre lépésük kifejezetten jó dramaturgiai megoldás volt, mert egészen új dimenziókat nyitott meg a történetben.

    Külön örültem annak, hogy a játék végig hangsúlyos maradt. Ez már az első részben is az egyik legérdekesebb eleme volt a történetnek, és jó volt látni, hogy a szerző nem engedte el ezt a szálat. Sőt, a sárkányok megjelenésével tulajdonképpen egy újabb játék is kezdetét vette, ami tovább gazdagította az amúgy sem egyszerű cselekményt.

    A sárkányokat egyébként is nagyon szerettem. Egy fantasyvilágban persze nem számítanak különösebben szokatlan szereplőknek, de itt jól illeszkedtek a már felépített mitológiába, és új lendületet adtak a történetnek.

    A cselekmény fordulatos volt, és időnként egészen váratlan megoldásokat hozott. Bár néha úgy tűnt, mintha a szerző olvasta és alkalmazta volna az Üvegtrón-sorozatot. Ez önmagában nem zavart különösebben, inkább csak érdekes párhuzamnak éreztem.

    Harcokból sem volt hiány, és ahogy egy ilyen nagyszabású fantasy esetében szinte elengedhetetlen, veszteségekből is bőven kijutott. A történet nem kímélte a szereplőit, és voltak olyan események, amelyek valódi súlyt adtak az összecsapásoknak. Szerintem ez fontos is volt, hiszen egy ekkora konfliktus nem érhet véget úgy, hogy mindenki sértetlenül távozik belőle.

Ami viszont igazán tetszett, az a lezárás.   Mert a sok fájdalom, veszteség és nehézség ellenére a végére mégis helyreállt az igazságosság.

    Az epilógus talán lehetett volna egy kicsit részletesebb, hiszen ennyi szereplő és ennyi történetszál után szívesen olvastam volna még arról, hogyan alakult a sorsuk. Ugyanakkor így is szép és megnyugtató lezárást adott a trilógiának.

    Minden hibájával együtt egy különleges, látványos, gazdagon kidolgozott fantasytörténet volt, amelynek a lezárása végül méltónak bizonyult az egész sorozathoz.

És bár most egy darabig biztosan nem kezdek újra ekkora fantasyba, azért Nyte és a többiek hiányozni fognak.

Köszönöm szépen a könyvet a Cartaphilus Könyvkiadónak és a moobius_hu-nak.

Adatok:

Kiadó: Cartaphilus

Megjelenés: 2026

Oldalszám: 696

Ford.: Fehér Fatime

Fülszöveg:

„Évszázadokat vártál rám. Én bármeddig hajlandó vagyok várni rád. Akár örökké is, ha kell. Minden örök életben, mígnem végül majd diadalmaskodunk.”
Astraea, a Csillaghajadon versenyfutásra kényszerül az idővel, hogy megtörje az átkot, amely a szerelmét, Nyte-ot tartja fogva. Ehhez azonban ki kell szabadítania Auster fogságából a foglyul ejtett sárkányát. És ha sikerrel is jár a küldetése, úgy Astraeának és barátainak föl kell készülniük a nagy összecsapásra a világuralomra törő istenekkel, miközben az egész birodalom sorsa forog kockán.
Chloe C. Penaranda nagy sikerű Nytefall-trilógiájának befejező kötetében fölsorakoznak az ellenfelek, istenek és vámpírok, sárkányok és egyszerű halandók. Ám nemcsak a mindent eldöntő összecsapásra kerül sor, hanem Astraea és Nyte korokon átívelő szerelme fölött is ott lebeg a kérdés: vajon a Fény és a Sötétség képes lesz-e kéz a kézben uralkodni Solanis fölött?

A könyv megvásárolható a Moobius webáruházban!

Szántó Dániel Dorian: ​Tündekard (A kiválasztottak krónikája 1.)

 Nagyon vártam Szántó Dániel fantasyjét, hiszen a szerző krimijeit kifejezetten kedvelem. A feszes, pörgős történetvezetés, a több szálon futó nyomozások és a kifejezetten a szerzőre jellemző csavaros észjárás miatt mindig nehéz letenni a könyveit. Éppen ezért különösen kíváncsi voltam arra, mit tud kezdeni egy ennyire más műfajjal.

    A Doriánt viszonylag hamar el is olvastam, de azt azért nem mondanám, hogy ugyanúgy „csúszott”, mint a szerző eddigi regényei. Nyilván a műfajváltásnak is van ebben szerepe, hiszen egy fantasy egészen másfajta történetvezetést és világépítést igényel, mégis úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek a ritmusa jóval lassabb annál, mint amit megszoktam a szerzőtől. Többször leült a történet, és több figyelmet igényelt tőlem, mint a korábbi jóval bonyolultabb, több szálon futó nyomozós regények. Talán éppen ezért volt az az érzésem, hogy az író időnként egy kicsit túlmagyarázta azt a történetet, amely alapvetően egy jól követhető, nagyjából egy nyomvonalon haladó cselekményre épül.

    A másik dolog, ami végig foglalkoztatott olvasás közben, az a nagyon erős „The Lord of the Rings” -hatás. Szerintem a Dorián tulajdonképpen egy Gyűrűk ura-retelling, még akkor is, ha ez természetesen nincs kimondva. Rengeteg az áthallás, és bár a történetben vannak újszerű elemek, és nem minden mozzanat volt ismerős, a főbb vonalak számomra nagyon erősen Tolkien világát idézték.

    Dorián, a főszereplő egy anititünde, aki éppen a nemes faj legjobb tulajdonságaival nem rendelkezik, mégis kiválasztottá válik. Hogy ez mennyire szerencsés számára, az már más kérdés, hiszen a kiválasztottság legalább annyi problémát hoz az életébe, mint amennyi jót. Barátjával, Rowenával indul útnak, akit a szerző – a szokásához híven – a történet felére tulajdonképpen „táppénzre küld”, de végül azért fontos szerepet kap.

    Útközben újabb társak csatlakoznak hozzájuk, amivel a történet egy klasszikus társas küldetéssé alakul. A szereplőket alapvetően kedveltem. Mindannyian kissé ellentmondásos figurák, akik nem mindig határozottak sem az érzéseiket, sem a céljaikat illetően. De hát, ha belegondolunk, valahol mindannyian ilyenek vagyunk, úgyhogy ezt nem is feltétlenül róttam fel nekik.

    A cselekmény maga egyébként izgalmas, de nekem nagyon hiányzott belőle az a csavaros gondolkodás, amit Szántó Dániel krimijeiben annyira szeretek. Persze lehet, hogy ebben én is hibás vagyok, hiszen a szerző korábbi könyvei után egyszerűen mást vártam. Végig kerestem azt a nagy fordulatot, amire az eddigi regényei alapján számítottam, és amikor végül megérkezett, kisebbnek éreztem, mint amire addigra felkészültem.

    Talán ezért maradt bennem egy kis hiányérzet a könyv befejezése után. Ettől függetlenül érdekes kirándulás volt számomra Szántó Dániel fantasyvilágába, és kíváncsi vagyok, merre viszi tovább a történetet. A Dorián számomra nem hozta ugyanazt az élményt, mint a szerző krimijei, de egyértelműen érdekel, mit tartogat a folytatás.

Adatok:

Kiadó: Alexandra

Megjelenés: 2022

Oldalszám: 426

Fülszöveg:

Három évtized telt el a nagy háború óta, amelyben a tündék, törpök és emberek hadának sikerült legyűrnie az Árnyak seregét. A szörnyű áron kivívott győzelem óta béke honol, ám Esuasneket, a tündevilág szívét veszély fenyegeti – mégpedig olyan irányból, amire senki sem gondolna.
Dorian, a gyengesége miatt kiközösített ifjú tünde az Esuasnek közelében elterülő tiltott rengetegben tölti napjait, ahol egy nap különös pengedarabra lel. Meryl, az egész világot bejárt bölcs úgy véli, hogy Dorian az Árnyak kardjának egy részére bukkant, amelynek ereje semmihez sem fogható, és amelynek már hosszú ideje nyoma veszett. A kardnak kulcsszerepe volt az Árnyak feletti győzelemben, és most ismét létfontosságú lehet a gonosz gyülekező erői elleni harcban.
A pengedarab ugyanis önálló akarattal bír, és valamiért az eddig egész életében lekicsinyelt Doriant szemelte ki céljai elérésére. Ő a kiválasztott, akinek egyesíteni kell a széttört kard részeit, ám az ifjúban egyre több kérdés merül benne az isteni eredetű varázstárgy valódi szándékaival kapcsolatban. Eközben az Árnyak szolgái folyamatosan a nyomában járnak, és egy szörnyűséges fekete sárkány és lovasa vadászik rá.
Bízhat vajon a hosszú és veszélyekkel teli útja során mellé csapódó társaiban? És bízhat önmagában, miközben a hatalom kísértése állandóan a fülében duruzsol?

A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu

Emily Grace Raven: A ​hatalom kristálya (A Valmaryn Rend lovagjai 1.)

    Emily Grace Raven bemutatkozó regénye a Hatalom kristálya egy klasszikus értelemben vett, nagyívű epic fantasy, amihez hasonlót be kell vallanom már régen olvastam. A romantasyk és cozy fantasyk térnyerésével mintha háttérbe szorultak volna azok a történetek, amelyek nem elsősorban az egyéni érzelmi utakat vagy kisebb léptékű konfliktusokat helyezik a középpontba, hanem egy teljes világ sorsát, annak működését és nagy történelmi ívét. Ez a regény tudatosan ehhez az „old school” fantasy hagyományhoz nyúl vissza.

    A történet alapját a jó és a rossz klasszikus szembenállása adja, a cselekmény tétje pedig nem kevesebb, mint az egész világ jövője. Nem egyetlen kiválasztott hős személyes útját követjük, hanem egy összetett konfliktust, amely Valmaryn és az Arlaan Rendet egyaránt érinti. A hangsúly a világ egészén van, a rendszer működésén, a hatalmi viszonyokon, a mágia természetén és azon, hogy mindez miként sodródik elkerülhetetlenül egy nagyobb összecsapás felé. Ráadásul a háttérben érzékelhetően ott lapul egy titok amely minden megváltoztat.

    A világépítés részletes és alapos, érezhetően sok munka áll mögötte. Raven nem fél új lényeket, saját szabályrendszert és mágiával átszőtt társadalmi struktúrákat bevezetni, miközben rengeteg apró részlettel gazdagítja a hátteret. A regény terjedelme és tempója lehetővé teszi, hogy az olvasó valóban elmerüljön ebben a világban, és ne csak vendégként járja be, hanem megértse annak működését és belső logikáját.

    A kötet megjelenése kifejezetten igényes. A borító jól illeszkedik a történet hangulatához, a tördelés és a betűméret pedig kifejezetten olvasóbarát. A szöveg nyelvezete gördülékeny, könnyen befogadható, ugyanakkor időnként régies vagy idegen kifejezésekkel dolgozik, amelyeket a szerző lábjegyzetekkel segít értelmezni. Számomra helyenként kissé túlírt volt a szöveg, de ez inkább személyes olvasói preferencia: én a feszesebb, cselekményközpontúbb narrációt kedvelem.

    A cselekmény alapvetően lineárisan halad, nagyobb idősíkbeli vagy szerkezeti ugrások nélkül. Több, egymáshoz közel álló E/3-as nézőpontból követhetjük az eseményeket, ami segít árnyalni a konfliktust, miközben nem töri meg a történet ívét. Az izgalmat a fő konfliktus mellé épített kisebb kalandok, csaták és személyesebb események adják. Ezek némelyike váratlanul bukkan fel, máskor gondosan előkészített módon épül be a történetbe, ami egyfajta kiszámíthatatlanságot kölcsönöz a regénynek.

    A „Hatalom kristályát” bevallottan a „Gyűrűk Ura” és a „Star Wars” világ inspirálta, és ennek a jeleit meg is találtam, de nem volt igazán áthallásos a történet, inkább csak felismertem, egy-egy motívumot.

    A világ hangulata érdekes kettősséget mutat. Alapvetően középkorias atmoszférát idéz meg várakkal, fogadókkal, lovagokkal és kardokkal, ugyanakkor megjelennek benne modern technológiai elemek is, mint a légisiklók, helikopterek vagy robbanószerkezetek. Ez a kettősség azt az érzetet kelti, mintha a világ egy része megrekedt volna a múltban, míg egy másik már a fejlődés útjára lépett. Bár ez a koncepció bennem számos kérdést vetett fel, összességében működőképesnek éreztem, és különleges ízt adott a regény világának.

    A Hatalom kristálya elsősorban azoknak szól, akik hiányolják a klasszikus, nagy léptékű fantasyket, a részletes világépítést és az epikus tétet.

    Köszönöm szépen a könyvet!

Adatok:

Kiadó: Gyémántfelhő Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 496

Fülszöveg:

    Az öntörvényű, de annál tehetségesebb ifjú harcos lovaggá avatásakor csupán egyvalamit kíván: bölcsen, másokat szolgálva szeretné kamatoztatni a képességeit. Aryan Blackwell persze ennél azért többre vágyik: szerelemre és családra, amely korábban tiltott volt és most sem tanácsos a Valmaryn Rend lovagjainak. Nem mintha számára az ilyesmi bármit is jelentene, főleg, miután megismerkedik az elbűvölő Alysse-szel, a király új tanácsosának lányával.
    A Rend ősi ellenségei, az Arlaan Rend sötét és hataloméhes lovagjai ez idő alatt a világ rabigába döntésére törekednek. Mindehhez pedig nem kell mást tenniük, mint megkeresni a rég elveszett Hatalom Kristályát. Megkezdődik hát a versenyfutás e nagy hatalmú ereklyéért, csakhogy az gonosz hatalommal bír, és igyekszik mindenkit megkísérteni…
    Vajon Aryan időben rálel a Kőre? És ami ennél is fontosabb: képes lesz elpusztítani, mielőtt az a hatalmába kerítené? Képes lesz azzá a Valmaryn lovaggá válni, akivé mindig is akart, vagy a szerelem és a benne rejlő forrófejűség letéríti az útjáról?
    A sorsa ködbe burkolózik, ahogy a két rend közötti játszma főszereplője lesz. Az árva fiú múltja ugyanis olyan titkot rejt magában, amely, ha kiderül, nemcsak őt pusztíthatja el, de a világot is sötétségbe zárja…

A könyv megvásárolható ezen a linken: Gyémántfelhő Kiadó