Andrea O'Lacy: Miss ​Emily Beardsworth

   A „Lady Anna Bell" után kíváncsi voltam Andrea O’Lacy következő regényére is, amely az idén jelent meg az Álomgyár Kiadó gondozásában. A kemény táblás borító ugyanolyan szép, mint az első köteté, sőt nekem még jobban is tetszik talán a kék-arany színvilága.

A regény maga lazán kapcsolódik az előző részhez, de teljesen önálló történet. Így ha véletlenül kimaradt az eleje nem baj, de érdemes pótolni.

Azt már korábban is megállapítottam, hogy Andrea O’Lacy igényesen ír, a szövege jól olvasható, korhű, de nem idegen nyelvezetű, a stílusa gördülékeny, olvastatja magát. A történetvezetése könnyed, szinte önmagától halad előre a cselekmény, van fordulat és dráma, de nem válik túl bonyolulttá vagy hiteltelenné regény. Ugyan az Miss Emily Beardsworth című regény története némiképp összecseng egy magyar film cselekményével, bár nyilván a lótenyésztő ifjú nemes hölgy nem kizárólag nálunk fordult elő a 19. század elején, hanem az Ascotti Derby hazájában is. Mondjuk ezt a versenyt pont nem említik a regényben, de másikat igen. A dolgozó nemes nő alakja amúgy nagyon érdekes volt, bár a mélységébe nem ment bele igazán a könyv, azért adott némi információt a lótenyésztés körüli tevékenységekről.

A regény hangulata is oldott, bár a feszült jelenetek kellőképpen izgalmasak, de összességében egy napfényes, és optimista romantikus regényt kapunk, ami nem nyomasztó. Bár van érzelmileg nehezebb része mégsem válik komor vagy megrendítő olvasmánnyá.

A környezetépítés is jó, a vidéki Angliai kisbirtokok képe meglehetősen élesen rajzolódik ki az angol tájban. Tetszett a birtok lakóinak bemutatása, a cselédségre fordított figyelem, ugyanakkor nem feltétlenül láttam ezt a részt pontosnak. A házi cselédek és az intéző sokszor túllépnek a hatáskörükön. Ez a komornyik esetében még indokolt is lehet, de a birtok gazdasági igazgatójának hangneme és viselkedése nem igazán felel meg a státuszának, és a feladatköre sem passzol az intéző szerepköréhez. Engem bosszantott az állandó jelenléte, nem csak a jelleme miatt, hanem azért is, mert az adott korban nem engedhetett volna meg magának ennyi mindent. Azt hiszem belőle kevesebb több lehetett volna.

A szereplők közül Emilyt nagyon megkedveltem. Jó volt, hogy a balesete nem vetette vissza a munka ambícióit, és elég világosan képviselte a saját érdekeit. Gondoskodása, figyelme és csendes határozottsága azonnal szimpatikussá tette. William azonban sajnos nem lett az a férfi, aki bele tudtam volna szeretni. Bár okos és jóképű ráadásul kissé bolondosan szétszórt és esetlen, ami miatt azonnal pozitívnak tűnik mégsem igazán férfias, vagy romantikus hős. Nem igazán állt ki Emilyért, nem küzdött meg érte, inkább csak az ölébe pottyant a lány. Az egész kapcsolatuk nem volt megalapozott, nem épült fel, sokkal inkább tűnt vágynak és racionális döntésnek, mint valódi szerelemnek. Lovel és Charity pedig folyamatosan elterelték a figyelmet a főszereplőkről. Jó hogy lett volt saját történetük, de elnyomták a fő cselekményszálat. Azt azonban szerettem, hogy az erotikus jelenetekkel ez nem történt meg, és nem ültek rá a történetre, hanem megmaradt bennük a kor szemérmessége.

Összességében azt hiszem bőven maradt kiaknázatlan lehetőség ebben a könyvben. Kicsit sietős és vázlatos lett (főként a karakterépítés tekintetében), amit sajnáltam. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem jó, vagy nem korhű, csupán azt, hogy nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első rész.

A könyvet köszönöm szépen az Álomgyár Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2026.

Oldalszám: 320 oldal

Fülszöveg:

    Az epsomi rém – csak így suttognak a fátyol mögött rejtőző Emily Beardsworthről, akinek gondos kezei alól gyönyörű, díjnyertes versenylovak kerülnek ki. Birtokuk magányában a fiatal hölgy minden idejét az állatoknak szenteli, és kerüli a kíváncsi tekinteteket, rejtegeti torz arcát.
Egy nap azonban a szomszédos Ewell-házba beköltöznek a Maxwell fivérek. Lovel jóképű, megnyerő – és sajnos örökölte apjuk szerencsejáték-szenvedélyét. Az ő bohémságával szöges ellentétben áll bátyja, William, aki egy csöndes és magának való csillagász.
Vajon milyen jövőt tartogat számukra a sors?
    Andrea O’Lacy XIX. századi Angliában játszódó regénye egy élő, pulzáló és érzelemdús történet, egy hiteles korrajz keretében. Izgalmas sorsok, ármány, barátság és egy óvatosan bontakozó szerelem elevenedik meg a lapokon.
    „A csönd vékony lepelként borította be őket. William meleg testéhez bújni olyan érzés volt Emily számára, mint amikor az ember először tapasztalja meg egy hosszú utazás végén a hazatérést.”

A könyv megvásárolható ezen a linken: Álomgyár webáruház

Thomas Schlesser: Mona ​szeme

    A Mona szeme című könyv megjelenése eltér kicsit a megszokott Park Kiadós könyvektől. A keménytáblás, klasszikusnak tűnő, kortalan borító más mint amit megszoktunk, de a minőség azonos, ez egy fajsúlyos írás. Thomas Schlesser művészettörténész könyve egyszerre egy könnyed francia családregény, és egy ismeretterjesztő szakkönyv. Mélységében egyik sem, de érdekesen ötvözi mindkettőt, amiből egy olvasmányos, de információkkal és tudással telített sajátságos regény készült.

    A regény főszereplője Mona, és a nagyapja a műkedvelő művészetbarát aki a kislányt terápiás célzattal megismerteti a Louvre, az Orsay és a Beaubourg párizsi múzeumok leghíresebb alkotásaival, összesen 52 festménnyel szoborral és fotóval, azaz egy évig minden hétre jut egy rendhagyó tárlatlátogatás.

    Mindeközben a kislány élete is zajlik. A történet kiindulópontjában egy rejtélyes vaksággal fenyegető epizód áll, de felvillanásokban látjuk Mona szüleit, a kislány barátait és a bátortalan első szerelmet is. Ezek a rövid kis bevezetők tulajdonképpen átkötik a műelemző részeket, és könnyeddé teszik az amúgy időnként száraz értelmezéseket.

    A regényre jellemző egy szigorú formai kötöttség nemcsak a tartalmi egységekben, hanem a műértelemzésben és Mona életének töredékeiben is. Minden új fejezetben van egy rövid bevezető a kislány mindennapjairól, amik sormintaként ismétlődnek (Mona az orvosnál, Mona barátai, Mona és a szülei), ez ad a történetnek egy ritmikusságot. Aztán jön a múzeumlátogatás, ahol az első pár bekezdés megindokolja hogy Mona nagyapja miért az adott művet mutatja be, majd egy leírás dőlt szedéssel a műről aztán pedig a műértelmezés következik életrajzi adatokkal, korszakbemutatásokkal, és stíluselemzéssel kiegészítve. Emiatt tulajdonképpen szakaszosan is olvasható a könyv, bár én egyben letoltam. Viszont így valószínűleg nem tudtam maradéktalanul befogadni mindent, ezért biztosan fel fogom még lapozni.

    Az kétségtelen, hogy nagyon széleskörű művészeti tudást ad át a könyv, és hogy teljesen objektív. Ugyanakkor néhol didaktikusnak éreztem és kicsit életidegennek. Az, hogy Henry inkább tanult műkritikus mint autodidakta még csak elment, de a szerző egy tízéves kislány szájába időnként olyan mondatokat tett, amit még felnőttként is nehéz megfogalmazni. A gyerek szerepe nekem végig kérdéses volt, bár értettem az alapkonfliktust, mégis hitelesebb lett volna egy felnőttel lefolytatni a beszélgetéseket. Ugyanebbe a kategóriába tartozott nálam az is, hogy ez egész alap egy hazugságra épül, és bármennyire kedves és szép is, erkölcsileg bőven megkérdőjelezhető. Jogosan merül fel a kérdés, hogy hol vannak ebben a szülők, miért kell becsapni őket, miért nem tűnik fel, hogy Monával mi történik stb ...?

    Nekem amúgy izgalmas volt a családi háttér, kicsit ugyan franciásan elmosódott, mégis valós problémákat vet fel. Édes volt Mona szerelme, és a barátnőivel való kapcsolata is.

    A regény nyelvezete általában nem környezetbarát: a gyerek is felnőttként beszél az idős is bonyolult nyelvezettel beszél a gyerekhez, de ettől függetlenül a szöveg nagyon szép és olvasmányos. Ráadásul érthető is. A szakszavakat többnyire magyarázza szerző, és az ismerteket könnyen olvasható szövegbe ülteti. Nagy előnye továbbá a formai megjelenésnek, hogy a borítóbelsőn az összes alkotás megtalálható, de még így is gyakran használtam a google-t, hogy utánanézzek egy megjegyzésnek vagy életrajznak.

    Összességében ez egy nagyon értékes mű, rengeteg ismertet ad át, megtanuljuk belőle a műelemzés lépéseit, illetve végig vezet a művészettörténeti korszakokon, a korszakos alkotásokon, és bepillantást nyerhetünk a leghíresebb művészek életébe is. Nem könnyű olvasmány, de megéri rászánni az időt.

Köszönöm szépen a könyvet a Park Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Park Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 518

Ford.: Lukács Laura

Fülszöveg:

   „A veszteség nélkülözhetetlen feltétele az életnek, miatta érezzük minden porcikánkban olyan intenzíven a jelen pillanatot, azt, hogy élünk. Az ember azt hinné, nyer a felnövéssel – tapasztalatot, ismeretet, anyagi javakat szerez. De ez önámítás. Felnőni annyi, mint veszíteni. Aki a maga életét éli, az az elvesztését is elfogadja. Élni annyi, mint minden másodpercben búcsúzni az élettől.”
    Ötvenkét hét. Ennyi ideje van Monának, hogy felfedezze a világ szépségét. Ennyi ideje van rendkívül művelt, különc nagyapjának, hogy szerdánként, tanítás után megismertesse egy-egy műalkotással, mielőtt a kislány talán elveszíti a látását.
Együtt járják be a Louvre-t, az Orsay-t és a Modern Művészet Múzeumát. Botticelli, Vermeer, Goya, Courbet, Claudel, Kahlo vagy Basquiat tekintetén át Mona felismeri a művészet erejét, megtanulja, mit jelent adni, megtanulja a kételkedés, a melankólia, a lázadás értelmét.
    A Mona szeme egy kislány és egy nagypapa szeretetteljes kapcsolatának történetén keresztül az élet és a művészet rejtelmeibe avatja be olvasóját.
    Thomas Schlesser (1977) művészettörténész, a Hartung-Bergman Alapítvány igazgatója. 2025-ben Franciaországban az Év szerzőjének választották. Regényét közel 40 nyelvre fordították le.Thomas Schlesser (1977) művészettörténész, a Hartung-Bergman Alapítvány igazgatója. 2025-ben Franciaországban az Év szerzőjének választották. Regényét közel 40 nyelvre fordították le.

 A könyv megvásárolható ezen a linken: Booklove webáruház

William Goldman: A ​herceg menyasszonya

    William Goldman regénye tipikusan az a könyv volt a környezetemben, amit mindenki ismert, de senki nem olvasott még. Én csak hallottam róla, a párom látta a filmet, de valahogy nem vettük meg, és nem volt meg a könyvtárban sem. Amikor a General Press Kiadó az idén ebben a csodaszép élfestett kiadásban megjelentette, muszáj volt lecsapnom rá.

    Érdekes élmény volt. Egyáltalán nem olyan, mint arra számítottam, mégsem csalódtam. Azt hiszem valamiféle klasszikus fantasyt vártam, ehhez képest egy felnőtt kalandos meseregényt kaptam. Sokkal bonyolultabb, mint aminek látszik, és sokkal könnyedebb, mint az a hírneve alapján várható.     Valahogy sehogy sem fér bele egyetlen kategóriába, innét nézve túl gyors, onnét túl lassú, így fordítva: felszínes, úgy aprólékos, sehogy sem szabályos és pont ettől élvezetes. Azt hiszem az olvasás egyetlen titka az, hogy el kell engedni minden elvárást és csak szabadon sodródni kell a történettel. Nem várt partokra fogunk érni.

    Ez a regény egyszerre egy önéletrajz, (amit a szerző magáról mesél az nagyjából igaz, bár a felesége inkább Ilene mint Helen, és nem fia, hanem két lánya volt), egy regény a regényben (ami nem létezik) egy klasszikus tündérmese paródia, miközben maga is tökéletesen működő, szívet melengető kalandregény. Játékos, ironikus és mégis meglepően érzelmes történet szerelemről, bosszúról, hűségről és kitartásról.

    A regény kerettörténete már önmagában különleges. William Goldman úgy tesz, mintha egy régen élt florini szerző a S. Morgenstern túl hosszú és unalmas klasszikusát „rövidítené” az olvasók számára, kihagyva a szerinte érdektelen részeket. Képtelen a képtelenben, mert sem Florin sem Morgenstern nem létezi, mégis valóságosnak tűnik. Ez az irodalmi játék végig kíséri a művet, és humorforrásként működik. A szerző folyamatosan kikacsint az olvasóra, kommentál, magyaráz, sőt néha vitatkozik is a „forrásművel”, ami különleges, modern hangulatot kölcsönöz az amúgy régimódinak, sőt kissé antiknak tűnő történetnek, ráadásul egyfolytában mesél az életéről, félig igaz adalékokat, mert nem is volt fia, sem florini kötődése, sem Helen nevű felesége, ugyanakkor például tényleg ő írta a Butch Cassidy és a Sundance kölyök és a Tortúra forgatókönyvét.

    A cselekmény középpontjában a világszép Pitypang és a kisbéres Márkó szerelme áll. A klasszikus mesei alaphelyzet a szegény szerelmesek története hamar kalandos fordulatokba csap. Menyasszonyrablás, kalózok, párbajok, óriások, mérgezési kísérletek és királyi intrikák színesítik az eseményeket. Kaland kaland hátán, nincs is idő megpihenni, és részletesen elmesélni a cselekményt. Ugyanakkor mindig van idő leülni és elmesélni ezt vagy azt a műről, a szerzőről és az életről magáról. A ritmus szabálytalan, és állandóan változó, mint a tenger.

    A történet másik erőssége a karakterek sokszínűsége. A spanyol vívómester, Inigo Montoya bosszútól fűtött karaktere, az óriás Fezzik kedves együgyűsége, a fondorlatos Humperdick herceg mind emlékezetes figurák. A szerző jól egyensúlyoz a karikatúra és a valódi érzelmi mélység között: szereplői egyszerre túlzóak és emberiek. Ugyanakkor egyik jellem sincs igazán kidolgozva, mindenki kicsit népmesei marad. A gondolatok gyakran ismétlődnek, a szereplők felszínesnek tűnnek, valódi jó és gonosz mesehősök árnyalt személyiség nélkül.

    A regény humorát a karikatúra és az öngúny adja. A szerző kifigurázza a klasszikus meseelemeket, felnagyít és eltorzít figurákat, és hőstetteket, ugyanakkor a saját sorsát is némi távolságtartó iróniával szemléli. Én nevetgéltem az angol humoron, a kiszólogatásokon, de nem volt ez egy igazi katartikus szórakozás, inkább csak amolyan összekacsintás az íróval.

    Szórakoztatott a végtelen, sehova sem tartó magyarázkodás, illetve a mese fordulatai is, ugyanakkor a vége utáni vég lezáratlan maradt, ami miatt maradtak kérdéseim. Illetve, nem igazán értettem, a töredékes mesekezdés szükségszerűségét a lezárás után. Mondjuk ez a káoszosság hozzátartozott a történetmeséléshez, ezért igazából nem lepett meg.

    Szerintem „A herceg menyasszonya” nem csupán kalandregény vagy romantikus mese, hanem a történetmesélésről szóló irodalmi kísérlet is. A szerző forgatókönyvíró, a szakmája sajátosságait megjeleníti a regényben. A könnyed stílusa ellenére a történet irodalmi értékkel bír, egyedi a stílusa, több műfajt ötvöz, és időtálló a meseszövése. Teljesen más mint az általam ismert fantasytörténetek vagy kalandregények, de jól van ez így.

    A könyvet köszönöm szépen a General Press Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: General Press Kiadó

Megjelenés: 2026.

Oldalszám: 320

Ford: Horváth András

Fülszöveg:

    Vívás. Verekedés. Kínzás. Méreg. Igaz szerelem. Gyűlölet. Bosszú. Óriások. Vadászok. Rossz emberek. Jó emberek. Világszép asszonyok. Kígyók. Pókok. Minden rendű és rangú szörnyek. Fájdalom. Halál. Bátor férfiak. Gyáva férfiak. Világerős férfiak. Üldözés. Menekülés. Hazugságok. Igazságok. Szenvedély. Csodák.
    Ezt, és még ennél is többet ígér William Goldman Oscar-díjas forgatókönyvíró ma is eleven, sziporkázó humorú, lehetetlenül fordulatos fantasyklasszikusa, amelynek minden varázslatos történetet imádó olvasó könyvespolcán ott a helye.

A könyv megvásárolható ezen a linken: General Press Kiadó

Catharina Maura Nem ​kívánt házasság (Windsor testvérek 3.)

    A megjelenést követően extra gyorsan megérkezett, kibontottam, belelapoztam és véletlenül egy este alatt elolvastam. Most aztán malmozhatok megint a következő részig vagy újraolvashatom újra az összes eddigit.

    Persze ez is csak azt mutatja, hogy abszolút rajongója vagyok Catharina Maura regényeinek, és hogy nagyon vártam már a Windsor testvérek sorozat következő részének megjelenését.

    Mindig azt szoktam mondani, hogy a sorozat legújabb része nekem a legszebb, de most ez valóban így van. Ez a pirosas színvilág egyszerűen csodás, élénk, elegáns, figyelemfelkeltő, és egyáltalán nem túl sok. Nagyon szeretem.

    A harmadik rész középpontjában a középső Windsor fivér Dion áll és menyasszonya Faye akivel anyáik már a lány kétéves korában eljegyezték az akkor tizenkét éves kisfiút. Ez aztán az elrendelt házasságok csimborasszója. Szegény lány még járni sem tudott, de már vőlegénye volt. Azonban a történetük itt, illetve a két anyuka és Dion édesapja halálos kimenetelű repülőgép balesetével szinte megszakad, és csak felnőttkorban lép újra életbe a kéretlen jegyesség. Legalábbis látszólag. Faye apja ugyanis a lány nevelését a Windsor-feleség kultusznak rendeli alá. Faye egész élete kirakattá válik, a döntéshozatali képessége gyakorlatilag eltűnik, és ezzel az énképe is csupán a vele szembeni elvárások tükörképe lesz.

    Így indul a kapcsolatuk kezdete, melyben Dion sem igazán lelkes résztvevő. Hogy az utuk merre vezet az nagyjából lehet sejteni, de szerencsére az eddig szinte ismeretlen férfi főhős azért sok titkot rejteget.

    Ez a történet egy kicsit más, mint az előzőek. Dionnal a Windsor fiúk kilépnek a tökéletes romantikus hősök közül, és kiderül van bennük sötétség, és mélység. Bár az alkalmazott módszereikkel nem mindig értek egyet, ez a feszültség nagyon izgalmas színt vitt a regénybe. Dion különösen érdekes személyiség, határozott, erőteljes, de ugyanakkor titokzatos és sebezhető is. Az erotikus jelenetekben a nyelvezete néha hagyott kívánnivalót maga után, de összességében jól illeszkedett a történet ívéhez.

    Faye egész lényét szerettem. Még azt is ahogy alárendelte magát, bár én nem ilyen vagyok, mégis el tudtam fogadni a szelídségét. Ritkán harcolt, sokkal inkább megnyugtató, védelmező és konfliktuskerülő személyiségként jelent meg, ami szépen ellensúlyozta Dion erőteljes jelenlétét.

    A nagyi ezúttal talán kevésbé volt pszichopata, mint korábban, de még így is kíváncsian várom, hogy mit fog „kifőzni” a többi szereplőnek. Zane jövőjére már lehet következtetni az eddigi történések alapján, Sierra sorsa pedig, ahogy az előző kötetekből sejteni lehetett, szintén elrendelt, és én talán ezt a részt várom a leginkább, mert nagyon kedvelem Xaviért stílusát.

    A legjobb mégis az volt, hogy újra belehelyezkedhettem a Windsor család mindennapjaiba. Külön öröm volt találkozni a korábbi szereplőkkel, főként Raven karakterét szerettem itt is, a Faye-hez való hozzáállása, a segítőkészsége és a kiegyensúlyozott jelenléte igazi pluszt adott a történetnek. A többiek újbóli megjelenése pedig megint felébresztette bennem a kíváncsiságot az előzménykötetek iránt, főként Silas történetére vagyok kíváncsi.

    Komfortolvasmány, gyors, pörgős nyelvezetű, haladós. Teljesen kikapcsolt, és nagyon jól szórakoztam. Nem a kedvenc részem, de abszolút tartja a színvonalat.

    Köszönöm szépen a könyvet Librinek!

Adatok:
Kiadó: Libri Kiadó
Megjelenés: 2026.
Oldalszám: 392
Fordította: Megyeri Léna

Fülszöveg:

    A családot vaskézzel irányító Windsor nagyi szava törvény. Ezúttal Dionon a sor, hogy megházasodjon.
    A kiszemelt feleség, Faye tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Most kénytelen szakítani szerelmével, a szelíd Erickel, mert a családok közötti egyezséget nem rúghatja fel.
Faye-nek nem volt felhőtlen gyerekkora bántalmazó apja mellett; a félénk, törékeny kislányt úgy nevelték, hogy tökéletes feleség legyen. A zene volt az egyetlen menedéke, és most, sikeres zongoraművészként is csak ezen a nyelven tudja kifejezni az érzéseit.
    Dion is nehéz terhet cipel, bár ez nem látszik a határozott, kemény üzletemberen. Jóval idősebb Faye-nél, és nem fűz sok reményt a kényszerű házassághoz. Ám mindkettőjük meglepetésére olyan rejtett tulajdonságokat fedeznek fel a másikban, amelyek átsegítik őket a nehézségeken, és talán végre ők is megtalálják a megérdemelt boldogságot.

„    Azt hittem, végre fellélegezhetünk, és minden jóra fordul. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mindig fogoly leszek, és nincs menekvés.”

A regény megvásárolható itt: Booklove

Rebecca Yarros: Gyulladáspont (Legacy 0,5 - 0,7.)

    Nem olvastam még korábban Rebecca Yarros regényt, és most egy kicsit úgy érzem, hogy a könnyedebb oldaláról ismertem meg az írónőt. A Gyulladáspont abszolút komfortolvasmány volt: gyorsan haladós, gördülékeny stílusú, és bár a történet alapja tragédia, mégsem válik túldramatizálttá. Van benne fájdalom, múltbéli veszteség és komoly érzelmi súly, de nem lépi át azt a határt, ami túlterhelne.

    A helyszín, Colorado, önmagában is „aww” kategória. A Sziklás-hegység lábánál megbúvó kisvárosok hangulata mindig közel állt hozzám, és Legacy városa pontosan ezt a meghitt, mégis erős közösségi atmoszférát hozza. A történet (ebben a kötetben két kisregény formájában) egy tíz évvel korábbi tragédiára épül. Legacy városa leégett, és a helyi hotshot csapat tagjai – az amerikai erdőtűzoltók elit alakulata – életüket áldozták azért, hogy mások megmenekülhessenek. A jelenben az utódok az ő emlékük előtt tisztelegve próbálják újraépíteni a közösséget, és létrehozni egy új tűzoltócsapatot.

    Az alaphelyzet már önmagában is erős érzelmi töltetet hordoz: a gyász, a túlélők bűntudata, a hagyaték súlya, és az a kérdés, hogyan lehet együtt élni egy hősi múlt árnyékában. A két kisregény ezt a közös alapot bontja ki két külön szerelmi történeten keresztül.

    Az első történet Bash és Emerson (Emmy) kapcsolatára fókuszál, és egy klasszikus „second chance” trope-ra épül. Ők ketten szinte előre elrendelt párnak tűntek, de az élet és a múlt terhei közbeszóltak. Bash elhagyta a várost, Emmy maradt, a sebeivel együtt. A visszatérés nemcsak a régi érzelmeket hozza felszínre, hanem a ki nem mondott fájdalmakat is. A romantikus szál mellett ott húzódik a közösségi tét: sikerül-e új hotshot csapatot szervezni a leszármazottakból? Képesek-e felnőni a hős apák örökségéhez?

    A cselekmény pörgős, dinamikus, és szerintem bőven lett volna benne potenciál egy teljes regényhez is. Jó sorozatindító, mert rengeteg mellékszereplőt ismerünk meg – a tizennyolc egykori tűzoltó utódai közül többen is fontos szerepet kapnak –, így szinte biztos, hogy még sok történet rejlik Legacyben. Kifejezetten élveztem, ahogyan a szerző finoman felvillantja a jövőbeli párosokat.

    A második kisregény River és Avery története, amely meglepő módon Alaszkában indul. A zord, vad táj erős kontrasztot képez a coloradói kisváros meghittségével. Itt találkoznak, itt szeretnek egymásba, ám amikor Rivert hazahívják Legacyba, Avery egy szinte lehetetlen döntéshelyzetbe kerül. Ez a történet valamivel lassabb sodrású, de érzelmileg talán még mélyebb. Avery élethelyzete önmagában is hordozza a drámát, és az ő dilemmája – maradni vagy kockáztatni mindent a szerelemért – nagyon is átélhető.

    Mindkét kisregény központi eleme a közösség. Legacy nem csupán díszlet, hanem élő közeg. A lakók néha túlságosan is beleütik az orrukat mások dolgába, de mégis ott van az az erős összetartás, ami miatt jó „hazatérni” közéjük. Én különösen szeretem a kisvárosi történetekben a kissé kotnyeles idősebb nőket, akik mindenről tudni vélnek, az évtizedes emlékeket őrző időseket és a lokálpatrióta fiatalokat. Itt mindez megvan – plusz néhány kidolgozott testű lánglovag, néhány fűszeresebb jelenet és természetesen sok-sok érzelem.

    A Gyulladáspont a gyászból való továbblépésről, a második esélyekről és az örökség vállalásáról szólt. Nem világmegváltó, nem bonyolítja túl a konfliktusokat. Komfortolvasmány, ami jól esik egy hosszú nap után, mégis hagy maga után gondolatokat.

Adatok:

Kiadó: Alexandra

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 304

Ford.: Babits Péter

Fülszöveg:

    A coloradói kisváros, Legacy tíz évvel ezelőtt a tűz martalékává vált, lakói életét csak a tűzoltócsapat önfeláldozása mentette meg. Tizennyolcuk veszett oda a tűzvészben, egyetlen tagjuk élte túl a katasztrófát.
    A tragédia tizedik évfordulóján az elhunyt hősök egyikének fia, az időközben sikeres üzletemberré vált Sebastian Vargas – Bash – visszatér a városba, hogy nagyvonalú ajánlatot tegyen az új tűzoltócsapat felállítására. Azonban nem csupán a városvezetés vonakodásával kell szembenéznie, hanem ismét találkozik Emersonnal is, azzal a lánnyal, akivel hat évvel korábban együtt töltöttek egy éjszakát, amelyet azóta sem tudnak elfelejteni. Vajon mi bizonyul erősebbnek: az ellenállhatatlan vonzalom, vagy a köztük megmaradt neheztelés? S vajon Bash hívása milyen választás elé állítja az Alaszkában élő Rivert, aki szívesen hazatérne ugyan, de nem akarja hátrahagyni szerelmét, a zsarnoki, gyógyszerfüggő apja árnyékában élő Averyt?
    Rebecca Yarros két egybekapcsolódó kisregénye – a Gyulladáspont és a Perzselő láng – szívhez szóló, érzéki történet a közösség erejéről, az újrakezdés lehetőségéről és a mindent felemésztő szenvedélyről.

A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu

Andrev Walden: Szemét ​pasik

    Andrev Walden svéd szerző első regénye egy önéletrajzi ihletésű írás, amely megmutatja a kamaszévek bizonytalanságát, a felnőtté válás rögös útját, és a hagyományos családmodellek összeomlásának következményeit. Humoros, néhol groteszk szöveg, de fájdalmas is. Szinte egyidős vagyok a szerzővel, és minden, amit megmutat, ismerős a saját életemből. A mi generációnk tagjainak nagy része pontosan érti mit jelent az, hogy hét apja volt a főhősnek egy év alatt, tudja milyen egy telidohányzott lakás, milyen az amikor a nagyok elkalapálnak a játszótéren csak úgy, milyen kinőtt, ruhákban járni, vagy hogy kell elkészíteni egy szendvicset reggelire. Mekkora kincs egy gyorsétterem, mennyire izgalmas egy nudista német nő, és hogy milyen volt az első csók általánosban. Emiatt történetben volt egy jó adag nosztalgiafaktor is, de szerintem csak a ’75-’85 között születetteteknek jelentheti ugyanezt a regény. A világ ijesztően gyorsan változik.

    A történetet Andrev a 11 éves kiskamasz kezdi elmesélni, és a szerző meglepően jól rátalál a fiatalkori önmaga hangjára. Annyira erős a narráció, hogy simán átlényegülünk magunk is tinivé, és visszakúszunk az időben a saját tinikorunkhoz. Az elbeszélő pedig tulajdonképpen a srác „szomszéd utcából”. Akivel indiánost játszottunk, és katicát gyűjtöttünk, hevertünk együtt a stégen, vagy jártunk tánciskolába. Még akkor is, ha Svédországban lakik.

    A történet valódi középpontjában azonban mégsem ő van, hanem az anyja. Egy kissé bizonytalan, önmagát kereső nő, akinek értékrendjében saját boldogsága áll az első helyen. A gyerekek ehhez alkalmazkodnak, hozzá kapcsolódnak, rajta keresztük értelmezik önmagukat. Az ő választásai határozzák meg a családja életét, és bár próbálkozik, sorsszerűen rosszul dönt. Nem feltétlenül rosszindulatból, nem tudatos kegyetlenséggel, inkább csak alkalmazkodva a korszakhoz. A hetvenes évek utáni generáció számára ez a tapasztalat sokszor fájóan ismerős: nálunk kezdődött igazán a patchwork családok térhódítása. A legtöbb 1975 után született gyerek megélte a szülők válását, az apák eltűnését, majd az újabbnál újabb „apák” térnyerését és távozását.

    A szexuális szabadság, a nők egyenjogúságáért folytatott harc és a hippikorszak felszabadító lendülete alapjaiban rengette meg a hagyományos családmodellt. Mi, a gyerekek, ebből a forradalomból már csak a következményeket érzékeltük: a bizonytalanságot, az állandó változást, a lojalitás-kényszert, és a kimondatlan veszteségeket.

    Valden könyve ettől lesz igazán generációs regény. Mert értjük és megéltük a sorok mögötti rezdüléseket. Értjük az apa hiányát, megéltük az új férfiak betörését, a hozzájuk való alkalmazkodás kényszerét, az elvárások folytonos változását, az elköszönést és az újrakezdést.

    A regény humora oldott, néha kifejezetten édes. A kamasz nézőpont bájosan bizonytalan, olykor groteszk túlzásokba hajlik. De számomra a könyv alaphangulata inkább mégis szomorkás volt. A felszín alatt végig ott húzódik a kérdés: vajon hányféleképpen lehet bántalmazni egy gyereket?

    Valójában fizikai erőszakra nemigen kerül sor, legalábbis a főszereplővel szemben, de mégis. Az elhanyagolás, az érzelmi kiszolgáltatottság és a biztonság hiánya mind bántás, még akkor is, ha elsőre inkább a felnőtté válás útjának tűnik. Nem az. Igenis probléma, ha a gyereknek kell a felnőtt szerepét felvennie, amikor még maga is kapaszkodókat keres. A sorsszerű rossz választások, az örökölt minták, az apátlanság generációkon átívelő terhe végigvonul a történeten. A törött családmodellek újratermelik önmagukat és a gyerekek csupán alkalmazkodni tudnak.

    A Szemét pasik a címével ellentétben nem ítélkezik. Nem bántja az „apákat” végső soron az anyákat sem, csak mesél egy állapotról, ami egyben egy korszak lenyomata is.

    Bár a főszereplő egy kiskölyök, ez határozottan felnőttregény. Tulajdonképpen minden felnőttnek mond valamit, ha más nem arról, hogyan legyünk jobb szülők, és jobb felnőttek és hogyan formálják a gyerekeinket és a párunk gyermekeit a döntéseink. Bár ez a regény egy személyes vallomás, egyben egy generációs látlelet is. Egy tükör, amiben én felismertem önmagam.

    Köszönöm szépen a könyvet a Park Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Park Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 400

Ford.: Kertész Judit

Fülszöveg:

    „Eljön a nyár, és vele egy új apa. Ezúttal sem látom, hogyan kezdődik a dolog, hirtelen csak úgy ott van. Kiszáll egy piros Volvo 240-es kombiból, és szájon puszilja anyát.
Néhány apával ezelőtt ez még zavarba hozott volna, de mostanra rájöttem, hogy az apák olyanok, mint az időjárás és a növekedési fájdalmak. Nem te választod meg, mikor kezdődnek vagy mikor szűnnek meg, még az anyáknak sincs közvetlen befolyásuk a jelenlétükre, csak úgy felbukkannak.”
    „Volt idő, amikor hét apám volt hét év alatt.”
    1983 karácsonyán a hétéves Andrev világa a feje tetejére áll. Egy újabb heves családi veszekedést követően megtudja, hogy az, akit az apjának hitt, nem az apja. Ennél jobb nem is történhetett volna vele. Úgy érzi, mintha az a fiú lenne egy könyvben, aki rájön, hogy az apja egy távoli, varázslatos ország királya, és eljön majd érte, hogy magával vigye. Miközben a család egyik helyről a másikra költözik, újabb és újabb apák adják egymásnak a kilincset, váratlanul érkeznek és meglepetésszerűen távoznak. Lehetnek mágusok vagy művészek, tolvajok vagy kenusok, egyvalami azonban közös bennük: kiszámíthatatlan a viselkedésük.
    A Szemét pasik egy apa nélkül felnövő fiú történetét meséli el. Egy szívet melengető, humoros és sodró lendületű elbeszélés arról, hogyan kezdődik és végződik a szerelem.
    Andrev Walden svéd író, újságíró. 1976-ban született Norrköpingben. Első regénye, a Szemét pasik hazájában irodalmi szenzációt keltett, 2023-as megjelenését követően azonnal a sikerlisták élére ugrott, és ugyanebben az évben elnyerte a rangos August-díjat.

A könyv megvásárolható ezen a linken: Booklove webáruház

Caroline Peckham – Susanne Valenti: Az ébredés

  A borító és az élfestés annyira látványos és igényes, hogy első pillantásra szerelem lett – és bár nem rajongok a hosszú, sokkötetes sorozatokért, ezúttal hagytam magam elcsábítani. A csillagjegyekre épülő fantasy-alapötlet ráadásul kifejezetten frissnek hatott; nem rémlik, hogy korábban olvastam volna hasonlót.

    A történet indítása meglepően kemény és földhözragadt. Darcy és Tory, a két ikerlány Chicagóban próbál túlélni: árvák, a nevelőszülői rendszerből épp csak kikerültek, pénz és biztos háttér nélkül. Tory a vagányabb, ösztönösebb, aki akár lopás árán is gondoskodik magukról, míg Darcy inkább rendszert vinne a káoszba, és visszaszerezné azt, amit elvettek tőlük.

    A fordulópont akkor érkezik, amikor egy rejtélyes alak szó szerint kirántja őket addigi életükből, és a Zodiákus Akadémiára teleportálja őket. Az új világ, amelybe csöppennek, kegyetlen és hierarchikus. Itt a mágia nem ajándék, hanem fegyver. A társadalmi rendet az erő határozza meg, a gyengék prédák, az erősek pedig következmények nélkül élnek vissza hatalmukkal. Ez a közeg azonnal feszültséget teremt, és világossá teszi, hogy a lányoknak nemcsak tanulniuk kell, hanem túlélniük is.

    A világépítés az egyik legerősebb eleme a regénynek. A szerzőpáros részletgazdag, összetett mágikus rendszert alkotott, amelyben a csillagjegyek, az elemi erők és a különböző természetfeletti lények egymásba fonódnak. Megjelenik a jóslás, a vérhez kötődő mágia, az érzelmek manipulálása és számos más olyan elem, amelyeket más fantasykben külön-külön már láttunk, de itt egy nagy, komplex rendszer részeként működnek. Az egésznek van egy enyhén sötét, már-már dekadens hangulata, amely erősen eltér a klasszikus varázsiskolás történetek – például a Harry Potter – világától. Itt nincs biztonságos háttér, az Akadémia inkább aréna, mint iskola.

    A karakterek nekem inkább provokatívak voltak, mint szerethetők. Tory határozottsága és dacos túlélőösztöne kifejezetten közel állt hozzám, Darcy visszafogottabb, beletörődő személyisége viszont kevésbé ragadott meg. Az örökösök – és Orion – pedig kifejezetten ellenszenvet váltottak ki belőlem, mint izgalmat. A közöttük zajló hatalmi játszmák és megalázó helyzetek erősen tolják a bully romance irányába a történetet, ami számomra vegyes élmény volt. A bántalmazás mértéke helyenként kényelmetlen, és mivel ebben a kötetben még nem igazán kapunk feloldást, bennem simán felgyűlt a düh és a frusztráció. Ritkán reagálok ennyire intenzíven egy könyvre, itt viszont voltak pillanatok, amikor legszívesebben megcsapkodtam volna egyik másik fiút (és lányt).

    Cselekmény szempontjából ez az első rész inkább alapozás. Nem egy nagy, lezárt ívet kapunk, hanem bemutatást: világot, szabályokat, erőviszonyokat, sejtetett titkokat. A háttérben érezhetően komolyabb összeesküvések és érzelmi mélységek húzódnak, de ezekből még csak ízelítőt kapunk.

    A dinamika, a konfliktusok és a folyamatos feszültség miatt kifejezetten haladós olvasmány. Két nap alatt végigolvastam, és a végére furcsa kettősség maradt bennem: egyrészt üresnek éreztem magam a folytatás nélkül, másrészt azt hiszem, szükségem van egy kis szünetre, mielőtt újra visszalépek ebbe a világba.

    Összességében a Zodiákus Akadémia első kötete erős, provokatív indítás: látványos, sötét hangulatú, érzelmileg felkavaró fantasy, amely nem fél kényelmetlen témákhoz nyúlni.

    A regényt köszönöm szépen az Alexandra Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Alexandra

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 384

Ford.: Takács Zoltán

Fülszöveg:

Ikrek vagyok.
Impulzív. Kíváncsi. Makacs.
Ikertestvér. Egy olyan trón örököse, amiről semmit sem tudok. És mint kiderült, tündér vagyok.
De természetesen nem ilyen egyszerű a dolog – születési jogom elhódításához nem kell mást tennem, mint hogy bizonyítsam, én vagyok Szolaria legnagyobb hatalmú természetfeletti lénye.
Ha úgy vesszük, ez igaz is, hiszen a Vad Király lánya vagyok. De az apró betűs részből kihagyták, hogy a királyság minden egyes tündére magának követelné a trónomat, ha megtehetné.
Az akadémia, ahova bezsuppoltak, kib*szottul veszélyes és pokolian menő. Vámpírok harapdálják a gyengébb diákokat a folyosókon, a vérfarkasok minden teliholdkor a Jajongó Erdőben csapnak orgiákat, és akkor még nem is beszéltem a szirénekről, akik kifacsarják az érzelmeidet. Ahogy arról sem, hogy a borzasztóan dögös főmágia-professzorom fogdabüntetései után a túlélők terápiára szorulnak.
Az órák tök érdekesek, főleg, ha élve vészeled át őket. No és az Ikrek csillagjegy, amivel az egészet kezdtem?
Ez határozza meg az elemi mágiámat, és befolyásolja a sorsomat, szóval bele kell vetnem magam az asztrológiába, ha el akarom látni az osztálytársaim baját, ami amúgy a tanmenet része.
A legnagyobb problémám a sárkányivadék, akinek láttán hevesen nyáladzani kezdek, és aki a trónomra ácsingózik, ráadásul három pszichó haverjával mindent megtesz azért, hogy pokollá változtassa az életemet.
Semmi más dolgom nincs a túlélésen kívül. De lehet, hogy a végzet máshogy gondolja. A francba, miért nem Roxfortból kaptam levelet?     

A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu

Mario Vargas Llosa: Csendes ​forradalom

    Amikor elkezdtem Mario Vargas Llosa Csendes forradalom című regényét, voltak elvárásaim teljesen öntudatlanul is. A dél-amerikai irodalom számomra szinte egyet jelentett a mágikus realizmussal, elsősorban Gabriel García Márquez művei miatt. Persze tiszteletlenség egy egész kontinens irodalmát egyetlen szerzőhöz kötni, mégis valahogy a Dél-Amerikai egész művészet nekem pont annyira misztikus, mint Marquez világa. Vargas Llosától még nem olvastam korábban, így valamiféle hömpölygő, mitikus, csodákkal átszőtt történetre számítottam. Ehhez képest egy sokkal realistább, mégis szenvedéllyel és lüktetéssel teli regényt kaptam, egy búcsúkönyvet, amely egyszerre személyes vallomás és számvetés.

    A Csendes forradalom különlegessége a szerkezetében is megmutatkozik. Két, egymástól jól elkülönülő narráció váltakozik. Az egyik első személyben szólal meg – maga az író beszél Peruról, a perui zenéről, a valsról, híres zenészekről, énekesekről, zeneszerzőkről. Ezek a részek esszészerűek, személyesek, elmélkedők. Nem kifejezetten foglalkozik az olvasóval, sokkal inkább az író és a zene kapcsolatáról szólnak. Csapongó, mesélő részek ezek. Egy elismert, életműve végére érkező szerző magabiztossága szól belőlük. Már nem akar bizonyítani, egyszerűen mesél arról, amit hisz és gondol a hazájáról.

    A másik narráció ezzel szemben harmadik személyű, és Tonó Azpilcueta zenekritikus történetét követi. Tonó megismerkedik Lalóval, a különleges, karizmatikus gitárossal, aki azonban mielőtt igazán elismertté válhatna, meghal. Tonó elhatározza, hogy könyvet ír róla, hogy megragadja, megőrizze, megörökítse azt a szenvedélyt és tehetséget, amelyet Lalo képviselt. Nekem érdekes volt, hogy Laló és Tonó életében a patkányok jelentették a párhuzamot és a szorongás, amit ezek az állatok képviselnek. Eszembe jutott, hogy talán egész Perura jellemző ez a szorongás, ami egy társadalmi politikai félelem kifejezése is lehet. Annyira nem ismerem az országot, hogy ezt rásüssem, de vannak jelek…

    Tonó története szál az átlagos ember meséje: a tenni akarásé, az idealizmusé, a hitről, hogy képesek vagyunk valami maradandót alkotni. Aztán a lassú felismerésé, hogy az álmok és a valóság nem mindig találkoznak.

    A két narráció közötti különbség talán a regény legszebb feszültségforrása. Az elsőben már ott a siker utáni megnyugvás, az elismertségből fakadó csend, sőt az elmúlás árnyéka is. A másodikban viszont egy ív rajzolódik ki: az ember megteremti az álmait, táplálja őket, majd kénytelen leszámolni velük. Míg az írói hang elfogad és szemlél, addig Tonó küzd és bizonyítani akar. A két történet mintha ugyanannak az életnek két különböző szakaszát mutatná meg.

    A regény egyik legfőbb motívuma a szenvedély. A zene, a tánc, az írás és a szerelem mind ugyanannak a belső tűznek a megnyilvánulásai. A középpontban a perui vals áll – amely első hallásra talán inkább a valcer és a spanyol fandangó keverékének tűnik, mint autentikus népzenének. Mégis a zene itt identitás, történelem és szenvedély egyszerre.

    A regény egyfajta óda Peruhoz, különösen Limához. Dalol az ott élőkről, az utcákról, az ételekről, a rizses kacsáról, a birslekvárról, a mindennapok ízeiről és illatairól. Áthatja az ország szeretete, és valami meghatározhatatlan, dél-amerikai, fülledt, lüktető ritmus. Vargas Llosa nem egzotikumként mutatja be hazáját, hanem bensőséges, sokrétegű valóságként.

    Miközben a könyv elsősorban a művészetről és a szenvedélyről szól, a politika sem hiányzik belőle. Mario Vargas Llosa közismerten nem idegenkedett a politikai állásfoglalástól, de itt valahogy nem tűnik igazi véleménynek. Halljuk, hogy valakit elvittek. Hogy valakit megöltek. Hogy keresnek valakit. De nem a harcos véleménynyilvánítás dominál, hanem a szemet hunyás politikáját látjuk, illetve a csendes tudomásulvételt.

    A Csendes forradalom számomra nem forradalmi hevületet jelentett, hanem egy belső, személyes átalakulást. A felismerést, hogy a művészet nem mindig változtatja meg a világot, de képes megőrizni egy dallamot, egy arcot, egy érzést az elmúlás ellenében.

    A könyvet köszönöm szépen a Helikon Könyvkiadónak.

Adatok:
Kiadó: Helikon Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 304

Ford: Eőry Zsófia

Fülszöveg:
    „Vajon mikor csesződött el Peru?” – kérdezte több mint fél évszázada Zavalita a Négy óra a Catedralban lapjain. Vajon hogy lehetne testvéri egységbe forrasztani Perut? – kérdezi Tono Azpilcueta Mario Vargas Llosa utolsó regényében, és Zavalitával ellentétben neki nagyon is van válasza: a kreol zene és tánc révén. Csakhogy amíg Tono a reggelire is a feleségétől kell kölcsönkérjen, és néhány elvakult folkloristán kívül senki sem olvassa obskúrus cikkeit, mindez senkit sem érdekel. De amikor egy rendhagyó szólóesten meghallja az eladdig teljesen ismeretlen Lalo Molfinót, minden idők legnagyobb gitárosát, a dolgok éles fordulatot vesznek…
    „Melyik volt az a pillanat, amikor az ország megroppant és ripityára tört, elválasztva a hegyvidéket a parttól, egyik testvért a másiktól? Nem épp most lenne szükség egy könyvre, amely újraegyesíti Perut? Megírhatná-e ezt a könyvet ő maga a perui lélekről, amelyben minden honfitársa magára ismerhetne, és eszükbe juthatna, mi minden köti össze őket? A busz sötétjében Tono Azpilcueta elmosolyodott és el is szontyolodott magán, mert eszébe jutott ez az annyira jellegzetes perui szokás: hogy az elképzelt dolgokat megvalósult dolgoknak hiszik.”

A regény megvásárolható itt: Booklove

A. G. Slatter: A ​holtak grimoárja

  Ritkán mondok ilyet, de ez a könyv tökéletes. Nagyon-nagyon régen nem olvastam olyan fantasyt, amiben ennyire minden a helyén van. A. G. Slatter pontosan a megfelelő arányban vegyíti a mágiát, a szellemeket, az érzelmeket, a komorságot és a reményt. Egyik sem nyomja el a másikat, mindegyik hozzátesz a történethez. Egyszerűen imádtam.

    A borító már az első pillanatban megragadott. Kifejezetten szeretem Varga Balázs különleges, hangulatteremtő munkáit, de amikor megláttam az eredeti, a Titan Books által kiadott változatot, az megerősített benne, hogy a magyar grafikus különösen tehetséges. A Slatter-kötetek közül számomra ez a legszebb, bár a Tövisek útja magyar borítója is komolyan versenyben van.

    A történet egy félig kitalált, félig valós világban játszódik. Idegen hangzású helységnevek, sajátos kifejezések, különös lények, de nagyon is ismerősek a helyzetek, a szokások és az emberi tényezők. A hatalom működése, a közösségi érdekek, az előítéletek, a hit és a félelem dinamikája mind-mind olyan elemek, amelyeket a saját világunkból is ismerünk.

    Silverton városát évszázadok óta a Briar boszorkánycsalád irányítja és védi. Nem uralkodók ők a klasszikus értelemben, inkább egyfajta mágikus felhatalmazással rendelkező, de a lakosság által elfogadott testület. Gyógyítanak, intézik a gazdasági ügyeket, felügyelik a kereskedelmet, és ami talán a legfontosabb, távol tartják az ártó erőket. Mindeközben kényes egyensúlyt tartanak fenn a boszorkányégető egyházzal, egy olyan hatalmi rendszerrel, amely bármikor máglyára küldhetné őket.

    Amikor azonban a két legidősebb Briar boszorkány meghal, a felelősség a fiatalabb generációra szakad. Köztük van Ellie is, aki különösen nehéz helyzetben találja magát: ő az egyetlen varázstalan Briar. Intézőként egyre mélyebben belefolyik Silverton életébe, konfliktusokat simít el, családokat ellenőriz, betegeket látogat, és közben egyre több furcsaságba ütközik. Hamarosan kiderül, hogy bár nem boszorkány, különleges képessége mégis van: látja és hallja a holtakat. És a holtak beszélnek.

    A regény világépítése lenyűgözően aprólékos. Mesék, legendák, régi történetek szövik át a cselekményt, amelyek nem pusztán díszítőelemek, hanem szerves részei a narratívának. A múlt folyamatosan jelen van, alakítja a jelent, és súlyt ad a döntéseknek. A hangulat egyszerre komor és lírai,nem kifejezetten ijesztő, de végig ott vibrál benne egyfajta baljós feszültség. A levegő mintha valóban egyre sűrűbbé válna Silverton körül.

    A cselekményvezetés nem túlbonyolított, mégis feszes és magával ragadó. Időnként visszalépünk a múltba, de ez nem töri meg a történet lendületét, inkább mélyíti azt. Slatter nem csavarokkal sokkol, hanem fokozatosan építkező, elkerülhetetlennek ható következményekkel.

    A karakterek talán még ennél is erősebbek. Szinte mindenkinek van bűne, titka, múltja, néha súlyosabb is, mint amit elsőre feltételeznénk. Mégis nagyon sok szerethető szereplővel találkozunk. Nekem persze Huw volt a legkedvesebb karakter, a kedvessége, nyitottsága és és lojalitása különösen emlékezetes maradt. A romantikus szál is szépen belesimul a történetbe. Nem telepszik rá a cselekményre, nem válik rózsaszín cukormázzá, inkább finoman oldja a feszültséget, emberibbé teszi a sötétséget.

    És talán ez az, amit a legjobban szeretek ebben a regényben: hogy bár nyomasztó és komor, mégis tele van élettel. A remény minden nehézségen áttör. A szeretet, a közösségért való felelősségvállalás, az egymás iránti kedvesség folyamatosan enyhíti a sötétséget. A mágia és az áldozatok mellett végig ott van az emberség.

    Rég nem találkoztam ennyire összetett, mégis olvasmányos fantasyval.

    A könyvet köszönöm a Galaktika Metropolis Media Kiadónak.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Media Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 384

Fordította: F. Nagy Piroska

Fülszöveg:

Mihez kezdesz, ha egy boszorkánycsaládba születsz, de nincs benned varázserő?
Sok évvel ezelőtt Silverton városa a pusztulás szélére került, de megérkeztek a Briar boszorkányok, akik varázserejüket a város védelmére használták. A család matriarchájának váratlan halálával azonban elérkezett a változás ideje.
A varázserő nélkül született Ellie mindig is kívülállónak érezte magát, míg rá nem jött, hogy van egy különleges képessége: látja a halottakat, és beszélni is tud velük. Ők a várost védelmező boszorkányfamília legsötétebb titkairól: gonosz varázslatokról, gyilkosságokról és elveszett mágianaplókról mesélnek neki.
Amikor Ellie megérti, hogy a falakon kívül leselkedő ellenségnél nagyobb veszélyt jelentenek a hatalom birtoklásáért küzdő családtagjai, döntenie kell: kiben bízhat, és ki akarja elpusztítani mindazt, amit a Briar boszorkányok felépítettek.
A csonthárfa dala és A tövisek útja díjnyertes szerzőjének új gótikus meséje szellemekről, boszorkányokról, halálos titkokról és múltbeli bűnökről.

A regény megvásárolható itt: Galaktikabolt

Jodi McAlister: Szerelem ​felsőfokon

   Teljesen szerettem ezt a könyvet. Első pillantásra a borító nem ígért sokat, kellemes, de nem különösebben figyelemfelkeltő , a fülszöveg viszont azonnal megragadott. Az egyetemi közeg önmagában is izgalmas terep, a kényszerházasság toposza pedig eleve a gyengéim közé tartozik. A történet ráadásul bőségesen kínált feszültséget is. Bár a vitákból talán valamivel kevesebbet kaptam, mint amennyire számítottam, összességében ez a könyv egy kifejezetten jól felépített slow burn regény.

    Sadie és Jonah története jóval a regény cselekménye előtt kezdődik. Mire a nyitóképhez érünk, már egy kölcsönösen megalapozott, 15 éve működő ellenszenvvel találkozunk. Ez az ellenszenv azonban nem pusztán konfliktusforrás, hanem teremtő erő is: hajtóanyag, amely mindkettőjüket arra ösztönzi, hogy az egyetemi tanulmányaikban, majd később tanári pályafutásuk során is egyre magasabb szintre jussanak. Egymás riválisai, inspirálói és katalizátorai.

    A regény egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy az írónő saját tanári tapasztalatait is beépítette a történetbe. Ez hitelessé teszi az ausztrál felsőoktatási közeget, ugyanakkor sok ponton univerzális élményt nyújt. Gyanítom, a világ bármely pontján ismerős lehet ez a rendszer. Érdekes volt szembesülni azzal, mennyire másképp látjuk mi, „egyszerű” diákok (vagy volt diákok) az egyetemi világot. Kívülről sokszor felsőbbrendű, stabil, már-már érinthetetlen közegnek tűnik, miközben a háttérben kíméletlen harc folyik akár egy-egy óraadói pozícióért is. A regény ezt a bizonytalanságot és versengést érzékenyen, mégis szórakoztatóan mutatja be.

    Sadie és Jonah épp ennek az egyetemi helyekért való harcnak esik áldozatul. Ahhoz, hogy megszerezzék a vágyott állandó tanári pozíciót, kénytelenek összefogni, sőt, összeházasodni. Két ősellenség egy fedél alatt: ez már önmagában is robbanásveszélyes alaphelyzet. A kényszerházasság itt nemcsak a munka megszerzésének eszköze, hanem egy sokkal bonyolultabb családi probléma megoldása is, így a konfliktus is mélyebb annál mintsem egzisztenciális válságnak lehessen nevezni. A közös munka és az együttélés aztán ahogy az lenni szokott, lassan lebontja az évek alatt felépített falakat, és a rivalizálásból fokozatosan valami sokkal intimebb, mélyebb kapcsolat bontakozik ki.

    Nagyon szerettem a szereplőket a maguk furcsaságaival és hibáival együtt. Jonah talán még egy fokkal közelebb került hozzám – pedig nem tipikus macsó hős, inkább egy okos, kissé hipszter, intellektuális figura. Épp ez a különcség teszi szerethetővé. Sadie talpraesett, céltudatos, ambiciózus nő, ugyanakkor időnként szögletes és nehezen enged közel magához másokat. A kettőjük közötti dinamika végig izgalmas marad, még akkor is, ha a konfliktusok nem mindig csapnak át drámai mélységekbe.

    A mellékszereplők szintén érdekesek, bár inkább csak felületesen ismerjük meg őket. Ugyanakkor rengeteg lehetőséget hordoznak magukban: könnyedén el tudnék képzelni egy-egy külön regényt róluk. Engem leginkább Elias karaktere foglalkoztatott, de Fiona története is bőven tartogathat meglepetéseket. Őszintén remélem, hogy az írónő a jövőben visszatér még a hőseihez.

    A cselekmény tempója lassú, ami a slow burn romantikához tökéletesen illeszkedik. Az idő múlását néha „bakugrások” érzékeltetik, így a történet nem válik vontatottá, még ha nincsenek is benne nagy, sokkoló csavarok. Ugyanakkor két valódi csúcspont is van, amelyek mind érzelmileg, mind dramaturgiailag kielégítő módon oldódnak fel.

    Nekem ez a regény abszolút komfortolvasás volt. Bájos, okos, helyenként elgondolkodtató. Egy intelligensen megírt, lassan kibontakozó szerelmi történet egy izgalmas, ritkán feldolgozott közegben.

    A könyvet köszönöm szépen a GeneralPress Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: General Press Kiadó

Megjelenés: 2026.

Oldalszám: 376.

Ford: Felszeghy Ildikó

Fülszöveg:

    Sadie Shaw és Jonah Fisher tizenhárom éve, az egyetemen találkozott először, és azóta is nagy riválisok. Most, hogy egy hőn áhított tanári hely megüresedik, a versengésük szintet lép. Jonah-nak szüksége van az állásra, hogy közelebb költözhessen a nemrég elvált nővéréhez és annak gyermekeihez, míg Sadie-t az oktatói pálya anyagi biztonsága és szabadsága vonzza.
    Amikor Sadie felfedezi, hogy az ajánlat a munkavállaló házastársa számára is szól, remek tervet eszel ki, hogy mindketten megkapják az állást. Ehhez mindössze annyit kell tenniük, hogy törvényesen összekötik az életüket. Látszólag mindenki jól jár, de amikor a szakmai vitákon kívül más miatt is izzani kezd közöttük a levegő, rájönnek, talán mégsem gondolták át eléggé a dolgot…

A könyv megvásárolható ezen a linken: General Press Kiadó

Kőhalmi Zoltán: Vegán ​disznótor

   Elsőre furcsa ez a könyv. Sokat mondó a borító és mégsem tetszik. Figyelemfelhívó de nem szép. Kifejező de cseppet sem komfortos, inkább nyugtalanító, kontrasztos, és némiképp feszengő is. Ha disznótor rajongó lennék, talán még is szégyenérzetem is lenne szegény malacfejtől. Így csak nem kívántam meg, sem zöldségeket, sem a disznóhúst. Persze ha leszámítjuk a finnyás fanyalgást kifejező a kép, de nekem valahogy Kőhalmi visszafogott némiképp pasztelesebb egyéniségéhez annyira nem illeszkedik. Mondjuk ettől még érdekeltek az írások. Főként, hogy a kötet szerkesztője Cserna-Szabó András volt, és kevés nálunk összeillőbb író-szerkesztő párost találnék elsőre a hazai könyvpiacon. Nahát!

    Nem vagyok stand up rajongó, itthon inkább a párom nézte a tévében a Dumaszínházas előadásokat. Egyetlen előadót követtem néha, Kőhalmi Zoltánt, akinek szerettem az okos pedagógushumorát. Aztán a tévénézés kikopott az életemből, vele együtt Kőhalmi is. A könyveivel ugyan találkoztam a könyvtárban, de valahogy más műfajnak tűntek, mint amit tőle megszoktam, ezért az ismerkedést még a próbálkozás előtt feladtam.

    A Vegán disznótor viszont meggyőzött. Előhozta bennem azt a régről ismert Kőhalmit, még úgy is, ha ebben a kötetben nem feltétlenül a klasszikus, poénra kifuttatott viccesség dominál, hanem sokkal inkább az intellektuális játékosság. Ez egy vékonyka kötet, rövid írások gyűjteménye: novellák, paródiák, groteszk mesék és stílusgyakorlatok váltják egymást. Mégis meglepően egységes az összhatás.

    Az írásokban számtalan ismerős helyzet, film, történelmi esemény vagy irodalmi mű bukkan fel – csakhogy Kőhalmi egy másik szemüvegen keresztül nézi őket. Ugyanazt a világot látja, amit mi, de kissé elfordítja, megcsavarja, oldalról világítja meg.

    Inkább mosolygós, mint vicces írások kerültek bele ebbe a könyvbe. Az egész írás egyfajta Kőhalmi játék. Egy sajátos nézőpont, és onnét ahonnét az író látja a dolgokat semmi nem szokványos vagy egyértelmű, még a jól ismert történetek is kapnak egy új mellékzöngést. Kikerülhetetlen, hogy a nagy elődök műveinek stílusjátékán túl megjelenjenek aktuális politikai és közélet fricskák társadalmi kiszólások, meg maga az élet úgy általában a fanyarabb végéről (pl. „Ifjúsági Cselekményfelügyelet Könyvfóliázási Alosztály” )

    Van itt minden: Gyűrűk Ura Paródia, Agatha Christie átírat, alternatív történelmi novella és ételrecept is. A legtöbb tetszett, néhány kevésbé. Legtávolabb tőlem a Félig Jóllakottak Viadala állt (de mondjuk az eredeti regényt/filmet sem kedvelem). Kifejezetten szerettem Kazinczy Ferenc elveszett levelezését és a nyelvújítói felháborodást. Izgalmas volt az Így szerettek ők, ahol híres tudósok legendáit olvashatjuk meg egészen más szemszögből. Szerettem az „Ebkamerával megfigyelt terület”-ben özv. Hartman Imréné Margóczky Laura ebpotyadék ellenes felhívásainak irodalmi kritikáját és érdekesek voltak Percule Hoirot esetei is, különösen a Vadnyugati kaland.

    Nálam működött a humorfaktor is, de tény, hogy nem nevettem könnyesre magam, inkább csak fel-felkunkorodott a szám sarka, és örömmel nyugtáztam, hogy olykor mennyire hasonlóan látjuk a világot. Azt hiszem ez a Kőhalmi humor, meg úgy általában a stand up humor titka. Hogy megtaláljuk bennük a saját véleményünket, cizellált változatban. Érdekesebben, mint ahogy azt mi el tudjuk mondani.

    A Vegán disznótor nem az a könyv, amit egy lendülettel darál le az ember, inkább olyasmi, amit időnként elővesz, elolvas egy-két szöveget, majd hagyja ülepedni.

    És bár a borítóval továbbra sem barátkoztam meg teljesen, a belső tartalom végül meggyőzött: Kőhalmi Zoltán prózában is működik, csak itt nem a poén szól nagyot, hanem a sajátos nézőpont.

    A könyvet köszönöm szépen a Helikon Könyvkiadónak.

Adatok:
Kiadó: Helikon Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 248

Fülszöveg:

    Szertelen novellák, bizarr paródiák, meghökkentő mesék – a hazai stand-up egyik legeredetibb alkotója és a magyar abszurd próza egyik legkiválóbb művelője várva várt újabb könyvében úgy ír, mintha a közönség előtt állna: élő, szellemes és kiszámíthatatlan.
A norvég bűnregények görbe tükre (A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban) és a sci-fi-műfaj paródiája (Az utolsó 450 év) után Kőhalmi Zoltán harmadik könyve furfangos rövidprózákat tartalmaz. Az irány most is ugyanaz, mint eddig: a szerző tovább halad az Örkény és Karinthy által kijelölt úton. A hellén helyszínelők Aiszkhülosz halálának okát kutatják, Percule Hoirot háromszor is nyomozni indul, Kazinczy levelezését olvasva bepillantást nyerhetünk a nyelvújítás boszorkánykonyhájába, a szerző megfejti nekünk a Vitruvius-kódot, megtudhatjuk, hogyan szerettek a fizikusok, vagy éppen egy hátborzongató kalandjáték keretében elveszhetünk az állami egészségügy labirintusában.
    „A kiadó – mintha csak hallotta volna az író gondolatait – a mentőorvoshoz fordult, tíz darab ezerrealos bankjegyet nyomott a kezébe, és szinte fenyegető hangnemben, valamint tökéletes portugál akcentussal azt mondta: – Nem halhat meg, doktor úr. Még sehogy se áll az új regényével!"
    Vannak ebben a könyvben receptek, kritikák, közlemények, tesztek… – talán könnyebb lenne azt felsorolni, mi nincs benne. Unalmas, szellemtelen, sótlan írások, na ilyenek nem szerepelnek e kötetben. Aki ilyen kisprózákra vágyik, kérem, semmiképpen se vásárolja meg ezt a könyvet!

A regény megvásárolható itt: Booklove

Melanie Harlow: Száguldó szerelem

  Tipikus amerikai kisvárosi idillbe ágyazott romantikus történet, amelyben minden megvan, ami a az életképhez hozzátartozik: kotnyeles rokonok, kíváncsi szomszédok, egymás életébe bele-belefolyó város lakók, és természetesen némi fájdalmas titok is a háttérben. A közeg kifejezetten szórakoztató, hangulatos, sőt, tulajdonképpen ez viszi a hátán a kevéssé fordulatos cselekményt.

    Blair figurája a menekülő exmilliomos csemete szerepét tölti be, és erősen idézi a klasszikus, Marilyn Monroe-féle szőke, dúskeblű, kevésbé okos, ám annál háziasabb szexbomba archetípusát. Időről időre behódol a körülményeknek, komoly döntési helyzetek elé ritkán kerül, viszont pillanatok alatt otthonossá varázsol egy szerelőműhelyt is, ami kedves, de nem feltétlenül árnyalja mélyebben a karakterét.

    Griffin ezzel szemben kissé jellegtelen marad: izmos, fizikailag vonzó, a megfelelő helyeken kellően kidolgozott, és természetesen hordoz magában egy tompán sajgó romantikus múltat. Egyszerű kisvárosi munkás, akit pénzügyi és érzelmi problémák egyaránt terhelnek, de ezek inkább háttérelemként szolgálnak, mint valódi karakterépítő erőként.

    A két főszereplő jellegéből adódóan alapvetően inkompatibilisnek tűnik. A köztük fel-felvillanó szikra, illetve az intim jelenetek sem tudják igazán megalapozni a kapcsolat hitelességét. Attól, hogy időnként ágynak esnek, még nem válik működőképessé a történetük.

    Összességében a körítés, a hangulat és a kisvárosi közeg kifejezetten tetszett – a lényeg, a központi szerelmi szál azonban számomra kevésbé bizonyult meggyőzőnek.

Adatok:

Kiadó: Pioneer Books

Megjelenés: 2024

Oldalszám: 368

Ford.: Berényi Irén

Fülszöveg:

Blair Beaufort nem is nagyon lehetne rosszabb passzban, amikor elsőbálozó ruhájában és tiarájában tönkrevágja autóját a Bellamy Creek nevű városkában. A lány földönfutóvá vált, miután apja néhány kreatív könyvelői húzásnak köszönhetően elbukta a családi vagyont, az anyja pedig faképnél hagyta őket. Szerencséjére katasztrofális megérkezésének tanúja Griffin Dempsey is, aki azon kívül, hogy autószerelő, James Dean-hasonmásnak is elmenne. Griffinnek bőven akadna jobb dolga, mint egy összezavarodott Disney-hercegnő istápolása. Apjától megörökölt autószerelő műhelye stabilan a csőd szélén billeg, az anyja nem hagy neki nyugtot, ráadásul korábbi kapcsolata totálkárral végződött. Griffinnek nagy gyengéje azonban védelmező természete… és ez a lány kétségkívül védelemre szorul. Nem beszélve arról, hogy szép, vicces és kedves.
Blair ugyan ön- és közveszélyes a volán mögött, és semmit sem tud a világról, de ez egyre kevésbé érdekli Griffint. Lehet, hogy totálkárosra törik egymás életét, de az odavezető utazás igen élvezetes lesz.
Melanie Harlow féktelenül száguldó kisvárosi románca ideális olvasmány Lucy Score és a vicces, forró történetek rajongói számára.

     A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu

Julia Hausburg: Sötét ​titkok (Dark Elite 1.)

    Julia Hausburg bemutatkozó regénysorozata, a Dark Elite egy impozáns megjelenésű, sötét tónusú, elit diákszövetség köré épülő történetfolyam. Az első rész, a Sötét titkok kifejezetten erős sorozatindító kötet, sejtelmes, érzelmileg telített és könnyen olvastatja magát, miközben már az elején felvázolja azokat a konfliktusokat és kérdéseket, amelyek a folytatásban tovább mélyülhetnek.

    A borító első pillantásra talán nem árul el sokat a történetről, mégis kifejezetten esztétikus, különösen a narancsszínű, kovácsoltvas motívumos élfestéssel együtt. Terjedelmét tekintve közepes hosszúságú regényről van szó, a szöveg gördülékeny, jól strukturált, így gyorsan és könnyedén halad vele az olvasó. A fejezetek ritmusa és a váltakozó nézőpontok hozzájárulnak ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést.

    A cselekmény középpontjában két fiatal egyetemista áll, akik ugyanabba az elit közegbe kerülnek, mégis egészen eltérő társadalmi és gazdasági háttérrel érkeznek. Gabriel és Leora egyaránt komoly veszteségeket hordoznak magukban, és mindketten részt vesznek a titokzatos Fortuna Szövetség tagfelvételi versenyében, ahol a személyes céljaik miatt csak a győzelem számít, és a tét óriási.

    Gabriel egy korábbi kiválasztási folyamat során elveszítette ikertestvérét, ezért számára a Szövetséghez való csatlakozás elsősorban a válaszokat jelentheti és feloldozást. Leora ezzel szemben a függetlenedés lehetőségét látja a versenyben. Függetlenedni szeretne gazdag mostohaapjától és az általa biztosított fojtogató életből.

    A Fortuna Szövetség pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy próbára tegye a jelentkezők elszántságát és motivációját. A kihívások nem feltétlenül brutálisak, sokkal inkább pszichológiai jellegűek, manipulatívak és számítóak, és folyamatos nyomás alatt tartják a szereplőket. Miközben a verseny egyre intenzívebbé válik, Gabriel és Leora egyre nehezebben tudják elfojtani a köztük kialakuló érzelmeket, amelyek tovább bonyolítják az amúgy is feszült helyzetet.

    A regény hangulata végig titokzatos és kissé komor, ugyanakkor nélkülözi a valóban sokkoló, kegyetlen fordulatokat. Bár a Szövetség sötét, erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető szereplőként jelenik meg, a történet mégsem válik krimivé vagy thriller jellegűvé. A hangsúly sokkal inkább a romantikus szálon, valamint a gyász és a veszteség érzelmi feldolgozásán van, amely mentén a cselekmény szép ívben bontakozik ki.

    A romantikus kapcsolat az „enemy to lovers” toposzra épül: a két főszereplő ellenfelek egy olyan versenyben, amelynek kimenetele az egész jövőjüket meghatározhatja. Ez a dinamika végig izgalmas marad, a szerző ügyesen fenntartja a feszültséget, még ha a feloldás az én ízlésem szerint kissé elkapkodottra is sikerült. Ennek ellenére a kapcsolat fejlődése hiteles, érzelmileg működőképes marad.

    A karakterek érzékenyek és összetettek, hibáznak, fejlődnek, és a döntéseiknek következményei vannak. Bár nem minden választásukkal tudtam azonosulni, összességében kedvelhető, emberi szereplők, akik könnyen empátiát váltanak ki az olvasóból. A történet romantikus fókusza miatt a regényt inkább a new adult kategóriába sorolnám. A világépítés és a háttértörténet kissé elnagyolt marad, különösen az iskola és a Fortuna Szövetség múltjáról olvastam volna többet. Lucia karaktere is inkább csak felvillan, így remélhető, hogy a következő részben nagyobb szerepet kap majd.

    Számomra a regény egyik legnagyobb erőssége a környezetleírás volt. A svájci Alpok közelsége, a hegyek, a tiszta vizű tavak és a világtól elzárt iskola sajátos hangulata mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy különleges kép táruljon fel az olvasó előtt. Julia Hausburg olyan környezetet teremtett, amelybe könnyű belehelyezkedni, ez pedig erős alapot ad a sorozat további részeihez.

    Köszönöm szépen a könyvet a Cartaphilus Könyvkiadónak és a moobius.hunak.

Adatok:

Kiadó: Cartaphilus

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 416

Ford.: Péntek Eszter

Fülszöveg:

    Egy különleges egyetem, egy titokzatos diákszövetség, és egy verseny, amit mindenki meg akar nyerni – bármi áron.

    Elora rövid időn belül elveszít mindent, ami fontos volt számára: imádott édesapját, szeretett otthonát és legjobb barátait. A vidéki lány rosszindulatú sznobok között találja magát, miután anyja hozzámegy egy dúsgazdag svájci üzletemberhez. Elora mielőbb szeretne elmenekülni ebből az árulással és hazugságokkal teli világból, mostohaapja azonban sarokba szorítja, és a Corvina Kastélyba küldi tanulni.

    Gabriel élete látszólag tökéletes. Gazdag és befolyásos család sarja, aki Svájc patinás elit egyetemén, a Corvina Kastélyban tanulhat, ami csupán kevesek kiváltsága. Élhetné az aranyifjak gondtalan életét, ám ikertestvére tragikus halála összetöri a szívét, és Annabelle-lel együtt benne is meghal valami.

    Amikor az egyetem diákszövetsége, a Fortuna tagfelvételt hirdet, mindketten jelentkeznek. Elora azért, hogy megszabaduljon mostohaapja irányításától, Gabriel azért, hogy megtalálja testvére gyilkosát. Ádáz küzdelem veszi kezdetét az egyetlen szabad helyért, hiszen a győztes mindent visz: ösztöndíj, karrier, megvalósult álmok.

    Vajon meddig hajlandóak elmenni azért, hogy a Dark Elite a soraikba fogadja őket?

    A Sötét titkok rejtélyekkel teli, lebilincselő nyitánya a Dark Elite-sorozatnak.

     A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu