Tessa Bickers: A ​könyvcsere

   Ez egy becsapós könyv. Olyan kis ártatlannak látszik. Romantikus borító, vidám napsárga élfestés, csupa ismerős könyvcím. Behelyezkedsz, felkészülsz az önfeledt kacagásra, a nagy romantikus pillanatokra aztán… aha. Először jön a mérgelődés aztán a szomorúság, aztán a sírdogálás, aztán elgondolkodsz az élet dolgairól, végül megint sírdogálsz picit. Aztán persze örülsz a szereplőknek, de addig kacskaringós út vezet.

    Olvasás közben kicsit bajban is voltam a könyv besorolásával. A fülszöveg és a cselekmény alapján alapvetően zsánerregényről van szó: egy romantikus történetről, amelyben a két főszereplő, Erin és James eljut A pontból B pontba. Látszólag nincsenek nagy kitérők. Még azon is elgondolkodtam, hogy inkább „second chance”, vagy inkább „enemies to lovers” történetként működik-e – bár ennek valójában nincs különösebb jelentősége. Ami igazán érdekessé teszi a regényt, az a szereplők környezetének és múltjának összetettsége. Olyannyira terhelt és árnyalt a háttér, hogy időnként az volt az érzésem: ha a szerző néhány szürreális elemet is beemelne, vagy bizonyos motívumokat még jobban kibontana, könnyedén elbillenhetne a kortárs szépirodalom irányába. Számomra mindenképpen egyfajta határmezsgyén mozgott.

    Tessa Bickers nyelvezete könnyed és gördülékeny, a történet gyorsan olvasható, még akkor is, amikor a regény egy-egy irodalmi kitérőt tesz. Ugyanakkor sok olyan gondolat jelenik meg benne, amely megállásra és elgondolkodásra késztet.

    Erin, a regény főszereplője barátnője halála óta nem találja a helyét az életben. A gyász feldolgozásában megrekedt, múltját számos hiba és rossz döntés terheli, amelyek a jelenét is megnehezítik. Az egyetlen biztos kapaszkodó számára az olvasás. James szintén tévúton jár, és ő is az irodalomba menekül. Két könyvrajongó útja így látszólag eleve elrendelt módon találkozik, ám a múltban lapul egy titok, amely komoly akadályként tornyosul a lehetséges boldog befejezés előtt. Ez a titok sokáig lebeg a történetben, és amikor végül felszínre kerül, mindent új megvilágításba helyez. Az addigi problémák mellé ekkor társul a megbocsátás és a feloldozás kérdése is.

    A történet emiatt sokkal összetettebb, mint amilyennek elsőre tűnik. Erin és James családjában is akad bőven megoldatlan konfliktus, régi sérelem és múltból magukkal hozott neheztelés.

    Egyik főszereplő sem könnyű eset. Számomra James valamivel szimpatikusabb volt, mint Erin, de mindketten fejlődnek a történet során: felismerik saját hibáikat, és igyekeznek továbblépni. Ráadásul szinte minden mellékszereplő is mutat valamilyen fejlődést, ami tovább erősíti azt az érzést, hogy ez a regény több egy egyszerű romantikus történetnél.

    Külön öröm volt számomra, hogy a szereplők folyamatosan könyvekről beszélgetnek. Nem irodalomtudományos mélységben, hanem szenvedélyes és lelkes olvasóként: idézeteken keresztül boncolgatják egy-egy könyv mondanivalóját, és azt, hogy számukra mit jelentenek ezek a történetek. Nagyon szimpatikus volt, ahogyan az irodalomról gondolkodnak – bár a bennem élő könyvtáros időnként felsikított a könyvekbe írt jegyzetek láttán.

    Úgy gondolom, hogy ezt a regényt mindenki szeretni fogja, aki nem a hagyományos romantikus történeteket keresi. Azoknak is jó választás lehet, akik éppen valamilyen önismereti úton járnak, vagy kapaszkodót keresnek egy nehezebb élethelyzet feldolgozásához. Ugyanakkor szórakoztató is: érzelmes, intelligens és gondolatébresztő történet, amely mindenképpen megér egy olvasást.

    Köszönöm szépen a könyvet Librinek!

Adatok:
Kiadó: Libri Kiadó
Megjelenés: 2026.
Oldalszám: 420
Fordította: Getto Katalin

Fülszöveg:
    EGY OK ARRA, HOGY ÉLJÜNK.
Erin gyászolja a legjobb barátnőjét, tudja, hogy tovább kellene lépnie, ám fogalma sincs, hogyan. Mindennek a tetejébe még a telejegyzetelt kedvenc könyvét is elveszíti, amelyben a barátnője utolsó üzenetét tartotta.
    EGY OK ARRA, HOGY SZERESSÜNK.
Amikor James megtalálja Erin jegyzetekkel teli könyvét, úgy érzi, reagálnia kell. Válaszul ő is jegyzeteket készít, és hamarosan névtelen könyvcserébe kezdenek, amely során egyre bensőségesebb üzeneteket váltanak egymással.
    EGY OK ARRA, HOGY MEGBOCSÁSSUNK?
Egyikük sem sejti azonban, hogy kettejüknek igen terhelt közös múltja van. Hogyan fog Erin reagálni, amikor rájön, hogy akivel levelezik, egyáltalán nem idegen, hanem az az ember, akinek soha az életben nem akart megbocsátani?
    A könyvcsere megkapó és bájos könyv gyászról, családról, megbocsátásról, az irodalom varázslatos erejéről és a mindenkinek kijáró második esélyről.

A regény megvásárolható itt: Booklove

Chloe C. Peñaranda Haldokló ​csillagok (Nytefall 1.)

    Chloe C. Peñaranda Nytefall-trilógiája izgalmas új fantasyvilágot teremt jól ismert alapokra építve. A romantasy műfaj egyik klasszikus felállását kapjuk: komplex világépítést és erős érzelmi szálakat. A trilógia első része, a Haldokló csillagok igazi monumentális dark fantasy.

    Az utóbbi időben mintha kissé elszoktunk volna a lassú, mesélős fantasyktól. A romantasyk mostanában mind sietnek valahová, és emiatt éppen a lényegük vész el. Vagy a világépítés, vagy az érzelmi ív marad kidolgozatlan. Peñaranda regénye azonban kivétel ez alól. A szerző visszanyúl a klasszikus fantasy gyökerekhez, és tudatosan lassabb tempóra fogja a történetmesélést.

    A regény külső megjelenése tetszetős, a szimbolikája, színvilága illik a történethez, és a belső illusztrációk is nagyon szépek. Kicsit elrettentő a regény mérete, de olvasmányos, haladós úgyhogy végül is csak a csuklóm tiltakozott időnként, mert keveset tettem le.

    A történet kezdete abszolút az „in medias res” tipikus esete. Mintha a cselekmény közepébe csöppennénk. Időbe telik felvenni a fonalat, és az elején olyan érzésem volt, mintha egy olyan filmre ültem volna be, amely már elkezdődött, és rajtam kívül mindenki ismeri az előzményeket. Ez részben azért volt zavaró, mert a világépítés sem hagyományos. Új lények, rétegzett vámpírvilág és egy saját mitológiával rendelkező történelmi háttér határozza meg az univerzumot. Idő kellett, amíg belerázódtam annyira, hogy az első kötet végén már nehezemre esett elengedni a szereplőket és ezt a különös világot.

    A regény főszereplője Astraea, aki a történet kezdetén egy bántalmazó kapcsolatban él Hectorral, aki mindent megtesz, hogy korlátozza a szabadságát. A lány végül megszökik, és elkíséri harcos barátnőjét, Cassiát a Vesitire-ben megrendezett birodalmi játékokra. A Libertatem egy fizikai és szellemi próbatételekből álló verseny, ahol az öt királyság képviselői csapnak össze, hogy védelmet szerezzenek a vámpíroktól a következő évekre. A tét hatalmas, a versenyzők kegyetlenek, és a falnak is füle van. Astraea útját közben egy rejtélyes árnyalak kíséri, aki egyszerre fenyegető és megnyugtató jelenlétet biztosít.

    Az út és maga a verseny is teli van izgalmas fordulatokkal és titkokkal, ami miatt cseppet sem kiszámítható, és egyáltalán nem biztonságos vagy andalító. Feszült figyelmet igényel, és érzelmileg is folyamatosan feszült marad.

    Astraea karaktere szimpatikus és árnyalt, bár kissé szabálytalan hősnő. Időnként az ostobaságig naiv, érzelmei hullámzóak, döntései pedig nem mindig következetesek. Ugyanakkor jószívű, és egyértelműen több rejlik benne, mint ami elsőre látszik. Nyte, a férfi főhős sokkal stabilabb alkat, ugyanakkor talán még összetettebb figura is. Kettejük dinamikája nemcsak a történetre, hanem a környezetükre is komoly hatással van.

    Van némi logikátlanság a cselekményben pl., hogy Astraea a legfőbb segítségét tulajdonképpen azonnal kölcsönadja egy idegennek, aki ráadásul az ellenfele is, illetve hogy a történet főgonoszát a királyt csak egészen kevésszer látjuk de végül ezeken túl tudtam lépni, mert annyira érdekelt Nyte illetve Astraea múltja.

    Szerintem enyhén túlírt történet, de nem zavart különösebben a lassú cselekmény, mert elég alapos a világépítés. A sok titok és szakaszosan adagolt az információ pedig végig fenntartja az érdeklődést. Összességében ez egy monumentális fantasy szerteágazó világépítéssel és egy nagy romantikus eposz fantasyvilágba ültetve. Mindkettő megáll a saját lábán is, de így ötvözetben sokkal jobb.

    Köszönöm szépen a könyvet a Cartaphilus Könyvkiadónak és a moobius_hu-nak.

Adatok:

Kiadó: Cartaphilus

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 688

Ford.: Zalay-Takács Réka

Fülszöveg:

    Az égi őrzői által elhagyott, egy zsarnok király uralma alatt senyvedő Solanis birodalmában élő Astraea semmi mást nem ismer a biztonságon és a fogságon kívül. A lány csak élete elmúlt öt évéről őriz töredékes emlékeket, és bár fogvatartója megóvja a világot járó vérszomjas vámpíroktól, ő többre vágyik. Életében a titokzatos Nyte-tal való találkozás hoz változást, aki olykor testet öltve, olykor csupán testetlen hangként kíséri és védelmezi őt. Kétségbeesésében Astraea elfogadja Nyte segítségét, mielőtt még végiggondolhatná, hogy a rettegett vérszomjas lények egyikével köt-e épp alkut.
Amikor legjobb barátnője, Cassia Kiválasztottként útnak indul a birodalom szívébe, Astraea úgy dönt, hogy megszökik fogvatartójától, és csatlakozik hozzá. A Kiválasztottak játéka során minden királyság egy-egy jelentkezőt küld Vesitire Központi Királyságába. A nyertes országa védelmet nyer a vámpíroktól, a bajnokot pedig halhatatlansággal jutalmazzák, és a királyi őrség tagja lesz.
Astraea útja azonban váratlan és ijesztő fordulatokat vesz, ahol nemcsak fenyegető veszélyekkel kell szembenéznie, hanem az érzéki csábítás és a szív vágyainak nem kevésbé veszélyes terepén is számos próbatétel vár rá. Döntenie kell: érdemes-e meghalnia, hogy megóvja királyságát, vagy múltja megismerését választja.
A Haldokló csillagok Chloe C. Penaranda nagy sikerű Nytefall-trilógiájának a nyitó kötete.     A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu

Andrei Dósa: Sok ​erő és egy csipetnyi gyöngédség

    Nekem ez volt az első Andrei Dósa regényem, és nem igazán tudtam hogy mire számítsak. A borító kifejező, bár ez a nagyon rózsaszín színvilág nekem valahogy sem a szerző neméhez, sem témához, sem Erdélyhez nem kapcsolódott, de a végére nagyjából megértettem miért ez lett.

    A Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség elsősorban önéletrajzi ihletésű írás, másodsorban pedig egyfajta állókép a korunkról. Általában a jelenről, de főként a mai romániai magyar fiatalok identitásválságáról.

    A regény időben ott kezdődik, ahol a nemzeti mítosz már rég elhagyta a fiatal generációt. A kétezres évek elején kasza és a kapa már nem eleve elrendelt eszköz, a mezőgazdasági munkanem nemesít, viszont a modernitásnak még kilóg a csontváza. A főszereplő ebben a korban értelmiségi szülők gyermeke, nem tartozik sehova, a román elithez túl magyar, a székelyekhez túl elitista..

    A kor maga is meghatározó. Mi Andreivel majdnem egy korosztály vagyunk, ezért számomra nagyon ismerős a kétezres évek elejének vagány fejlődéstudata: az internetkávézók világa, az edzőtermek izzadságszagú levegője, a menőség mp3-gyűjteményekben mért fokozatai. És mindezzel együtt a nihil, az egész kiégett létérzés.

    A szülők mintha egy másik univerzumban léteznének. Az ő céljaik már nem a mi céljaink, de új célok valahogy mégsem teremnek az uborkafán. Ettől válik a regény igazi korlenyomattá. Megfesti egy lehetetlen generáció portréját: a sok már nem elég – főként akkor, amikor valójában kevés van.

    Még hiányzik a mai gyerekek elkényeztetett, általánossá vált tulajdonlási világa, de már Adidas cipőkben mérjük azt, ami számít. Még a szülő tart el, és fizeti az iskolát, de már tudunk irigyek lenni arra, akinek több jutott.

    Ehhez jön még egy nagy adag identitásvesztés, ami a szüleiknek még megvolt, nekünk már hiányzik. Nem tudunk már önfeledten nemzeti öntudatúak lenni, látjuk merre tart a világ, eltűntek meg az eszmék, ellenben mindenhol kilóg a politikai szándék. Ebbe a kapaszkodás nélküli világban lazák lettek a kapcsolatszövetek, teli vagyunk barátok, akik nem igazán barátok. Egyszerűen az egész nemzedékünk elmagányosodik.

    Mindeközben pedig ez egy szégyenérzettel sújtott nemzedék. Nem nagyon találkozom olyannal ebből a korosztályból, aki ne szégyellné valamilyen módon a fiatalkorát..

    A regény az identitásválság és identitáskeresés története. Nagyon tudtam azonosulni a benne megjelenő politikai, társadalmi és kulturális nézetekkel. A szerzőt egyfajta nyers tisztánlátás jellemzi. Nem ül fel a média által gerjesztett hullámokra: érti azt, amit lát, és látja azt, amit ért.

    Az elején jutott eszembe, hogy annyira misztifikáljuk Erdélyt a Tündérországot, hogy elfelejtjük, a disznószar ott is büdös, sőt. Aztán megmaradt ez az érzésem de kicsit kitágult. Elkezdtem figyelni a nacionalizmus kártékonyságát. Elkezdtem érteni a román népet. Elkezdtem megtalálni azt a globális európai értékrendszert, amit én is a magaménak érzek. Ismerős helyeken kóborol. Láttam többször a Hargita falvaiban, táncoltam népzenére, ittam Homoródon a vasvízből, de ahogy a szerzőben úgy bennem is elhalt már a nosztalgia.

    Szabálytalanul strukturált regény. Látszólag benyomások és gondolatmenete mentén halad, nem cselekmény van időrend szerint.

    Atti a nemzeti múlthoz való ragaszkodást képviseli, míg a szerző inkább a modernitás felé fordul. Atti kissé ódivatú, gyakran túlzó és kirekesztő, mégis mindketten ugyanazt a nemzeti fájdalmat hordozzák, csak más módon próbálják feldolgozni.

    Végső soron ez a leválás és az elengedés regénye.

    A könyvet köszönöm szépen a Helikon Könyvkiadónak.

Adatok:
Kiadó: Helikon Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 230

Ford: Horváth Benji

Fülszöveg:
    Sokféle értelemben hibrid Andrei Dósa önéletrajzi regényének elbeszélői hangja: egyszerre magyar és román, idealista és cinikus; olykor mintha Holden Caulfield kamaszkori vívódásait látnánk a Székelyföld kulisszái között, máskor Karl Ove Knausgård kíméletlen őszinteségével szembesülünk. Útkeresése során a szerző-főhős valamiféle ösztönös erkölcsi és esztétikai iránytűt követve próbál kikeveredni az identitások kusza hálójából, anélkül hogy pontosan tudná, milyen árat kell majd ezért fizetnie.”

A regény megvásárolható itt: Booklove

Katherine Center: Boldogság ​kezdőknek

    A Boldogság kezdőknek című könyv pont arról szól amire a cím is utal, a boldogságkeresés útjáról. Nem a cselekmény vagy a stílus ragadott meg elsősorban benne, hanem az, ahogy az életérzést átadta.

    Elsőre kissé zavarba is ejtett a hangvétele. A téma – válás utáni újrakezdés, önismeret, középkorú női útkeresés – jóval mélyebbnek tűnt annál, mint amit a szöveg könnyedsége sugallt. Olykor már-már felszínesnek éreztem a megfogalmazást. Aztán ahogy haladtam előre, egyre jobban belejöttem a hangvételbe, és pont a szöveg lazasága miatt gyorsan is haladtam vele.

    A regény középpontjában Helen áll, aki túrázni indul Wyoming vadonjába, miközben valójában önmagát próbálja újraértelmezni. Semmi tapasztalata nincs, nem ismeri az útitársait, és fogalma sincs a vadonról. Ez az út valójában egy bizonyítás hogy képes megbirkózni egy számára idegen helyzettel, hogy egyedül is helytáll. A fizikai kihívás és a belső út szépen párhuzamba kerül egymással. A természet pedig, még ha a könyvben nem is kap olyan részletes leírást, mint amit megérdemelne fontos háttere a történetnek: a komfortzónán kívüliség szimbóluma.

    A túratársak szinte karikatúraszerű amerikai figurák. Különcök, néhol idegesítőek, máskor kifejezetten szerethetők. Sok a mellékszereplő, ami miatt a karakterábrázolás nem tud igazán mély lenni, mégis mindegyikük hozzátesz valamit Helen útjához. Segítik, hátráltatják, tükröt tartanak neki. 

    A történet inkább érzelmes, mint humoros, de a könnyedebb jelenetek jól ellensúlyozzák a belső vívódást. A romantikus szál jelen van, mégsem ez viszi a hátán a könyvet. Számomra kifejezetten üdítő volt, hogy a hangsúly nem a „találjunk gyorsan valakit” narratíván van, hanem azon, hogyan lehet újra megtanulni egyedül is teljesnek lenni. Ez az önismereti út különösen ismerős lehet a negyvenes nők számára, ezért olyan könnyű kapcsolódni Helenhez akkor is, ha az ember épp nem váláson megy keresztül. 

   Érdekes élmény volt összevetni a Netflixen futó adaptációval is. A film vizuálisan sokkal erősebben mutatja meg a tájat, ugyanakkor a karakterek – különösen Jake – számomra egészen más árnyalatot kaptak, mint a könyvben. Talán természetes, hogy a film más hangsúlyokat keres, de az olvasást nem tudja teljesen visszaadni. 

    Összességében minden felszínességével együtt szerettem ezt a történetet. Nem világmegváltó, nem is drámai, de sok fontos kérdést feltesz a boldogságról. Arról, hogy vajon tényleg mástól várjuk-e, vagy képesek vagyunk-e magunknak kitaposni az ösvényt hozzá.

 Adatok:

Kiadó: Pioneer Books

Megjelenés: 2023

Oldalszám: 368

Ford.: Berényi Irén

Fülszöveg:

    Helen Carpenter sohasem tartozott a kalandvágyó emberek közé, ám házassága összeomlása után öccse unszolására csatlakozik egy túlélőtúrához. Itt az esély, hogy végre összeszedje magát, a vadon és a megpróbáltatások új embert faragjanak belőle, ám miután megtudja, hogy idegesítő öccse még idegesítőbb barátja is velük tart, biztos benne, hogy a túra felér majd egy sorscsapással. Így kezdődik Helen kétségbeejtően hétköznapi életének legkülönösebb kalandja: három hét Wyoming hegyei között, ahol többek között könyörtelen szúnyogok seregével, egy váratlanul lecsapó nyári zivatarral, üzekedő jávorszarvasokkal és egy hordányi lelkes diákkal kell megküzdenie.
    Az egész egy katasztrófa; ám néha pont katasztrófára van szükség a valóban fontos dolgok megtanulásához. Miközben a hegyek végtelenjében a bosszúságok egyre jelentéktelenebbnek tűnnek, Helen arra is rájön, hogy néha a legidegesítőbbnek tartott emberek kerülnek hozzánk a legközelebb, és olykor teljesen el kell tévednünk ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat.
Katherine Center ellenállhatatlanul mulatságos, szívmelengető regényéből a Netflix készített filmadaptációt.

A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu

  

    

Percival Everett: James

    A Tom Sawyer kalandjai gyerekkorom egyik kedvenc regénye volt. Később persze elolvastam a Huckleberry Finn kalandjai-t is, de valahogy mégis a Tom Sawyer maradt számomra a „best of” Mark Twain-regény. Még úgy is, hogy tudom: a Huck Finn jóval több annál.

    Éppen ezért dobbant meg a szívem, amikor felfedeztem Percival Everett könyvét. A cím önmagában nem sokat árul el, de a fülszövegben már ott van Jim, a régről ismert, csónakban ülő rabszolga, aki lefelé evez a Mississippin a vásott kölyökkel. A címben szereplő James azonban Jim valódi alakja. a rabszolga, a gyarmatokon élő megvásárolt ember, a családapa, Huck Finn védőangyala, és még annyi minden más.

    A történet kissé tiszteletlenül fogalmazva egy retelling: a Huckleberry Finn újraértelmezése Jim szemszögéből. A szökött rabszolga és a fehér fiú kalandja a Mississippin. Egy út, amely átvezet a rabszolgaságon és a családi erőszakon; egy út, amelyen egy fiú felnő, egy rab pedig szabaddá válik. Így leírva akár idillikusnak is hangozhat, de valójában szó sincs erről. Maga az út egyáltalán nem boldogító.

A regény három részből áll, de csak az első meséli újra az eredeti Twain-történetet. A másik kettő inkább továbbviszi azt. Jim és Huck útja elválik, majd újra összefut, mintha ketten együtt alkotnának egy egészet, vagy inkább két oldalát egy olyan érmének, amely valójában azonos értékű. Fájdalmas látni, mennyire igaz ez, és hogy mégsem.

    Számomra a rabszolgaság témája mindig dühítő és elkeserítő. Különösen az, ahogyan az ember értékét meghatározzák benne. Döbbenetes, hogy egy felnőtt férfi nem ér annyit, mint egy szeleburdi kamasz. És mégis milyen elképesztő kitartással védi ez a férfi azt a gyereket. Jim magában hordozza a rabszolgatartó Dél minden fájdalmát, szarkazmusát és keserűségét. Mindent, amit az emberiség a feketék ellen elkövetett. A szerző nagyon tudatosan használja ezt a soha el nem múló, feloldhatatlan történelmi vétket. Nem keres vigasztalást, mentséget vagy bocsánatot, egyszerűen elmeséli a történetet a maga irodalmi eszközeivel.

    A regény vonalvezetése sokszor az afrikai irodalom szürreális meseszövését idézi. Jim és Huck egyik lehetetlen helyzetből sodródnak a másikba. Útjukat kígyók, kalózok, sarlatánok és zenekarok keresztezik, és mindegyik arra hivatott, hogy megmutassa, milyen nevetséges az ember, és egyszerre mennyire kegyetlen. Ez a történetmesélés számomra Colson Whitehead regényeit idézte meg.

    A történet főszereplője James, a „jó” a történetben, mégis bűn tapad hozzá. Útját és célját csak úgy tudja követni, hogy súlyos bűncselekményeket követ el, mégis valahogy tiszta marad. A regény szinte felmenti azzal, hogy nincs más választása, csupán visszaadja azt, amit ellene elkövetnek. Olvasás közben én magam sem éreztem úgy, hogy ez ne lenne rendben. Mégis komoly erkölcsi kérdés marad: lehet-e az egyik bűn válasz a másikra? Jogos és elfogadható-e a „szemet szemért” elve egy egész nép ellen elkövetett társadalmi bűn esetében?

    Sok mindent lehetne még írni erről a regényről: James műveltségéről, a rabszolgák nyelvéről és gondolkodásmódjáról, Huck jelleméről vagy a Dél ábrázolásáról. Engem annyira mélyen érintett, hogy nehéz röviden beszélni róla. Meglepő módon legalább annyira szerettem a történet mondanivalóját és különös, álomszerű meseszövését, mint az irodalmi nosztalgiát, amely a Twain-regényekhez köt.

    Egyszer mindenkinek érdemes elolvasnia.

    A könyvet köszönöm szépen a Jelenkor Kiadónak.

Adatok:

Kiadó: Jelenkor Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 372

Fülszöveg:
    Ki ne emlékezne Huckleberry Finnre? Igen, ő Tom Sawyer csavargó barátja, aki az apjától való félelmében megrendezi saját halálát, majd a Jackson-szigetre menekül. Ott váratlanul a rabszolga Jimbe botlik, aki szökéssel próbálja megakadályozni, hogy gazdája elszakítsa imádott családjától. Jim és Huck találkozásával azonban veszélyes kalandok egész sora veszi kezdetét, egy viszontagságos út a szabadság bizonytalan ígérete felé. Ismerjük a történetet – de vajon ismerjük-e egészen?
    Briliáns művében Percival Everett radikálisan újragondolja Mark Twain klasszikusát. Az eseményeket ezúttal a jólelkű Jim szemszögéből követve kiderül, hogy a bőrszínük révén ostobának vélt és tulajdonnak számító szolgák valójában művelt és éleselméjű emberek, akik csak a bolondját járatják a fehérekkel. A James humoros, ironikus, ugyanakkor szívszorító és mélyen emberi regény – kulturális jelentőséggel bíró irodalmi bravúr.
    „A várakozás sok időt vesz el a rabszolgák életéből: várakozni, aztán várni, hogy várakozhassunk még egy keveset. Várni a járandóságunkra. Várni az élelemre. Várni a napok végét. Várni a megérdemelt, igazságos keresztény jutalomra, amikor ez az egész véget ér."
    PERCIVAL EVERETT amerikai író, költő, irodalomprofesszor (1956). Műveit számtalan elismerésben részesítették, Erasure című regényéből 2023-ban film készült Cord Jefferson rendezésében és Jeffrey Wright főszereplésével, melyet Amerikai irodalom címmel Magyarországon is bemutattak.

A regény megvásárolható itt: Booklove

Andrea O'Lacy: Miss ​Emily Beardsworth

   A „Lady Anna Bell" után kíváncsi voltam Andrea O’Lacy következő regényére is, amely az idén jelent meg az Álomgyár Kiadó gondozásában. A kemény táblás borító ugyanolyan szép, mint az első köteté, sőt nekem még jobban is tetszik talán a kék-arany színvilága.

A regény maga lazán kapcsolódik az előző részhez, de teljesen önálló történet. Így ha véletlenül kimaradt az eleje nem baj, de érdemes pótolni.

Azt már korábban is megállapítottam, hogy Andrea O’Lacy igényesen ír, a szövege jól olvasható, korhű, de nem idegen nyelvezetű, a stílusa gördülékeny, olvastatja magát. A történetvezetése könnyed, szinte önmagától halad előre a cselekmény, van fordulat és dráma, de nem válik túl bonyolulttá vagy hiteltelenné regény. Ugyan az Miss Emily Beardsworth című regény története némiképp összecseng egy magyar film cselekményével, bár nyilván a lótenyésztő ifjú nemes hölgy nem kizárólag nálunk fordult elő a 19. század elején, hanem az Ascotti Derby hazájában is. Mondjuk ezt a versenyt pont nem említik a regényben, de másikat igen. A dolgozó nemes nő alakja amúgy nagyon érdekes volt, bár a mélységébe nem ment bele igazán a könyv, azért adott némi információt a lótenyésztés körüli tevékenységekről.

A regény hangulata is oldott, bár a feszült jelenetek kellőképpen izgalmasak, de összességében egy napfényes, és optimista romantikus regényt kapunk, ami nem nyomasztó. Bár van érzelmileg nehezebb része mégsem válik komor vagy megrendítő olvasmánnyá.

A környezetépítés is jó, a vidéki Angliai kisbirtokok képe meglehetősen élesen rajzolódik ki az angol tájban. Tetszett a birtok lakóinak bemutatása, a cselédségre fordított figyelem, ugyanakkor nem feltétlenül láttam ezt a részt pontosnak. A házi cselédek és az intéző sokszor túllépnek a hatáskörükön. Ez a komornyik esetében még indokolt is lehet, de a birtok gazdasági igazgatójának hangneme és viselkedése nem igazán felel meg a státuszának, és a feladatköre sem passzol az intéző szerepköréhez. Engem bosszantott az állandó jelenléte, nem csak a jelleme miatt, hanem azért is, mert az adott korban nem engedhetett volna meg magának ennyi mindent. Azt hiszem belőle kevesebb több lehetett volna.

A szereplők közül Emilyt nagyon megkedveltem. Jó volt, hogy a balesete nem vetette vissza a munka ambícióit, és elég világosan képviselte a saját érdekeit. Gondoskodása, figyelme és csendes határozottsága azonnal szimpatikussá tette. William azonban sajnos nem lett az a férfi, aki bele tudtam volna szeretni. Bár okos és jóképű ráadásul kissé bolondosan szétszórt és esetlen, ami miatt azonnal pozitívnak tűnik mégsem igazán férfias, vagy romantikus hős. Nem igazán állt ki Emilyért, nem küzdött meg érte, inkább csak az ölébe pottyant a lány. Az egész kapcsolatuk nem volt megalapozott, nem épült fel, sokkal inkább tűnt vágynak és racionális döntésnek, mint valódi szerelemnek. Lovel és Charity pedig folyamatosan elterelték a figyelmet a főszereplőkről. Jó hogy lett volt saját történetük, de elnyomták a fő cselekményszálat. Azt azonban szerettem, hogy az erotikus jelenetekkel ez nem történt meg, és nem ültek rá a történetre, hanem megmaradt bennük a kor szemérmessége.

Összességében azt hiszem bőven maradt kiaknázatlan lehetőség ebben a könyvben. Kicsit sietős és vázlatos lett (főként a karakterépítés tekintetében), amit sajnáltam. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem jó, vagy nem korhű, csupán azt, hogy nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első rész.

A könyvet köszönöm szépen az Álomgyár Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2026.

Oldalszám: 320 oldal

Fülszöveg:

    Az epsomi rém – csak így suttognak a fátyol mögött rejtőző Emily Beardsworthről, akinek gondos kezei alól gyönyörű, díjnyertes versenylovak kerülnek ki. Birtokuk magányában a fiatal hölgy minden idejét az állatoknak szenteli, és kerüli a kíváncsi tekinteteket, rejtegeti torz arcát.
Egy nap azonban a szomszédos Ewell-házba beköltöznek a Maxwell fivérek. Lovel jóképű, megnyerő – és sajnos örökölte apjuk szerencsejáték-szenvedélyét. Az ő bohémságával szöges ellentétben áll bátyja, William, aki egy csöndes és magának való csillagász.
Vajon milyen jövőt tartogat számukra a sors?
    Andrea O’Lacy XIX. századi Angliában játszódó regénye egy élő, pulzáló és érzelemdús történet, egy hiteles korrajz keretében. Izgalmas sorsok, ármány, barátság és egy óvatosan bontakozó szerelem elevenedik meg a lapokon.
    „A csönd vékony lepelként borította be őket. William meleg testéhez bújni olyan érzés volt Emily számára, mint amikor az ember először tapasztalja meg egy hosszú utazás végén a hazatérést.”

A könyv megvásárolható ezen a linken: Álomgyár webáruház

Thomas Schlesser: Mona ​szeme

    A Mona szeme című könyv megjelenése eltér kicsit a megszokott Park Kiadós könyvektől. A keménytáblás, klasszikusnak tűnő, kortalan borító más mint amit megszoktunk, de a minőség azonos, ez egy fajsúlyos írás. Thomas Schlesser művészettörténész könyve egyszerre egy könnyed francia családregény, és egy ismeretterjesztő szakkönyv. Mélységében egyik sem, de érdekesen ötvözi mindkettőt, amiből egy olvasmányos, de információkkal és tudással telített sajátságos regény készült.

    A regény főszereplője Mona, és a nagyapja a műkedvelő művészetbarát aki a kislányt terápiás célzattal megismerteti a Louvre, az Orsay és a Beaubourg párizsi múzeumok leghíresebb alkotásaival, összesen 52 festménnyel szoborral és fotóval, azaz egy évig minden hétre jut egy rendhagyó tárlatlátogatás.

    Mindeközben a kislány élete is zajlik. A történet kiindulópontjában egy rejtélyes vaksággal fenyegető epizód áll, de felvillanásokban látjuk Mona szüleit, a kislány barátait és a bátortalan első szerelmet is. Ezek a rövid kis bevezetők tulajdonképpen átkötik a műelemző részeket, és könnyeddé teszik az amúgy időnként száraz értelmezéseket.

    A regényre jellemző egy szigorú formai kötöttség nemcsak a tartalmi egységekben, hanem a műértelemzésben és Mona életének töredékeiben is. Minden új fejezetben van egy rövid bevezető a kislány mindennapjairól, amik sormintaként ismétlődnek (Mona az orvosnál, Mona barátai, Mona és a szülei), ez ad a történetnek egy ritmikusságot. Aztán jön a múzeumlátogatás, ahol az első pár bekezdés megindokolja hogy Mona nagyapja miért az adott művet mutatja be, majd egy leírás dőlt szedéssel a műről aztán pedig a műértelmezés következik életrajzi adatokkal, korszakbemutatásokkal, és stíluselemzéssel kiegészítve. Emiatt tulajdonképpen szakaszosan is olvasható a könyv, bár én egyben letoltam. Viszont így valószínűleg nem tudtam maradéktalanul befogadni mindent, ezért biztosan fel fogom még lapozni.

    Az kétségtelen, hogy nagyon széleskörű művészeti tudást ad át a könyv, és hogy teljesen objektív. Ugyanakkor néhol didaktikusnak éreztem és kicsit életidegennek. Az, hogy Henry inkább tanult műkritikus mint autodidakta még csak elment, de a szerző egy tízéves kislány szájába időnként olyan mondatokat tett, amit még felnőttként is nehéz megfogalmazni. A gyerek szerepe nekem végig kérdéses volt, bár értettem az alapkonfliktust, mégis hitelesebb lett volna egy felnőttel lefolytatni a beszélgetéseket. Ugyanebbe a kategóriába tartozott nálam az is, hogy ez egész alap egy hazugságra épül, és bármennyire kedves és szép is, erkölcsileg bőven megkérdőjelezhető. Jogosan merül fel a kérdés, hogy hol vannak ebben a szülők, miért kell becsapni őket, miért nem tűnik fel, hogy Monával mi történik stb ...?

    Nekem amúgy izgalmas volt a családi háttér, kicsit ugyan franciásan elmosódott, mégis valós problémákat vet fel. Édes volt Mona szerelme, és a barátnőivel való kapcsolata is.

    A regény nyelvezete általában nem környezetbarát: a gyerek is felnőttként beszél az idős is bonyolult nyelvezettel beszél a gyerekhez, de ettől függetlenül a szöveg nagyon szép és olvasmányos. Ráadásul érthető is. A szakszavakat többnyire magyarázza szerző, és az ismerteket könnyen olvasható szövegbe ülteti. Nagy előnye továbbá a formai megjelenésnek, hogy a borítóbelsőn az összes alkotás megtalálható, de még így is gyakran használtam a google-t, hogy utánanézzek egy megjegyzésnek vagy életrajznak.

    Összességében ez egy nagyon értékes mű, rengeteg ismertet ad át, megtanuljuk belőle a műelemzés lépéseit, illetve végig vezet a művészettörténeti korszakokon, a korszakos alkotásokon, és bepillantást nyerhetünk a leghíresebb művészek életébe is. Nem könnyű olvasmány, de megéri rászánni az időt.

Köszönöm szépen a könyvet a Park Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Park Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 518

Ford.: Lukács Laura

Fülszöveg:

   „A veszteség nélkülözhetetlen feltétele az életnek, miatta érezzük minden porcikánkban olyan intenzíven a jelen pillanatot, azt, hogy élünk. Az ember azt hinné, nyer a felnövéssel – tapasztalatot, ismeretet, anyagi javakat szerez. De ez önámítás. Felnőni annyi, mint veszíteni. Aki a maga életét éli, az az elvesztését is elfogadja. Élni annyi, mint minden másodpercben búcsúzni az élettől.”
    Ötvenkét hét. Ennyi ideje van Monának, hogy felfedezze a világ szépségét. Ennyi ideje van rendkívül művelt, különc nagyapjának, hogy szerdánként, tanítás után megismertesse egy-egy műalkotással, mielőtt a kislány talán elveszíti a látását.
Együtt járják be a Louvre-t, az Orsay-t és a Modern Művészet Múzeumát. Botticelli, Vermeer, Goya, Courbet, Claudel, Kahlo vagy Basquiat tekintetén át Mona felismeri a művészet erejét, megtanulja, mit jelent adni, megtanulja a kételkedés, a melankólia, a lázadás értelmét.
    A Mona szeme egy kislány és egy nagypapa szeretetteljes kapcsolatának történetén keresztül az élet és a művészet rejtelmeibe avatja be olvasóját.
    Thomas Schlesser (1977) művészettörténész, a Hartung-Bergman Alapítvány igazgatója. 2025-ben Franciaországban az Év szerzőjének választották. Regényét közel 40 nyelvre fordították le.Thomas Schlesser (1977) művészettörténész, a Hartung-Bergman Alapítvány igazgatója. 2025-ben Franciaországban az Év szerzőjének választották. Regényét közel 40 nyelvre fordították le.

 A könyv megvásárolható ezen a linken: Booklove webáruház

William Goldman: A ​herceg menyasszonya

    William Goldman regénye tipikusan az a könyv volt a környezetemben, amit mindenki ismert, de senki nem olvasott még. Én csak hallottam róla, a párom látta a filmet, de valahogy nem vettük meg, és nem volt meg a könyvtárban sem. Amikor a General Press Kiadó az idén ebben a csodaszép élfestett kiadásban megjelentette, muszáj volt lecsapnom rá.

    Érdekes élmény volt. Egyáltalán nem olyan, mint arra számítottam, mégsem csalódtam. Azt hiszem valamiféle klasszikus fantasyt vártam, ehhez képest egy felnőtt kalandos meseregényt kaptam. Sokkal bonyolultabb, mint aminek látszik, és sokkal könnyedebb, mint az a hírneve alapján várható.     Valahogy sehogy sem fér bele egyetlen kategóriába, innét nézve túl gyors, onnét túl lassú, így fordítva: felszínes, úgy aprólékos, sehogy sem szabályos és pont ettől élvezetes. Azt hiszem az olvasás egyetlen titka az, hogy el kell engedni minden elvárást és csak szabadon sodródni kell a történettel. Nem várt partokra fogunk érni.

    Ez a regény egyszerre egy önéletrajz, (amit a szerző magáról mesél az nagyjából igaz, bár a felesége inkább Ilene mint Helen, és nem fia, hanem két lánya volt), egy regény a regényben (ami nem létezik) egy klasszikus tündérmese paródia, miközben maga is tökéletesen működő, szívet melengető kalandregény. Játékos, ironikus és mégis meglepően érzelmes történet szerelemről, bosszúról, hűségről és kitartásról.

    A regény kerettörténete már önmagában különleges. William Goldman úgy tesz, mintha egy régen élt florini szerző a S. Morgenstern túl hosszú és unalmas klasszikusát „rövidítené” az olvasók számára, kihagyva a szerinte érdektelen részeket. Képtelen a képtelenben, mert sem Florin sem Morgenstern nem létezi, mégis valóságosnak tűnik. Ez az irodalmi játék végig kíséri a művet, és humorforrásként működik. A szerző folyamatosan kikacsint az olvasóra, kommentál, magyaráz, sőt néha vitatkozik is a „forrásművel”, ami különleges, modern hangulatot kölcsönöz az amúgy régimódinak, sőt kissé antiknak tűnő történetnek, ráadásul egyfolytában mesél az életéről, félig igaz adalékokat, mert nem is volt fia, sem florini kötődése, sem Helen nevű felesége, ugyanakkor például tényleg ő írta a Butch Cassidy és a Sundance kölyök és a Tortúra forgatókönyvét.

    A cselekmény középpontjában a világszép Pitypang és a kisbéres Márkó szerelme áll. A klasszikus mesei alaphelyzet a szegény szerelmesek története hamar kalandos fordulatokba csap. Menyasszonyrablás, kalózok, párbajok, óriások, mérgezési kísérletek és királyi intrikák színesítik az eseményeket. Kaland kaland hátán, nincs is idő megpihenni, és részletesen elmesélni a cselekményt. Ugyanakkor mindig van idő leülni és elmesélni ezt vagy azt a műről, a szerzőről és az életről magáról. A ritmus szabálytalan, és állandóan változó, mint a tenger.

    A történet másik erőssége a karakterek sokszínűsége. A spanyol vívómester, Inigo Montoya bosszútól fűtött karaktere, az óriás Fezzik kedves együgyűsége, a fondorlatos Humperdick herceg mind emlékezetes figurák. A szerző jól egyensúlyoz a karikatúra és a valódi érzelmi mélység között: szereplői egyszerre túlzóak és emberiek. Ugyanakkor egyik jellem sincs igazán kidolgozva, mindenki kicsit népmesei marad. A gondolatok gyakran ismétlődnek, a szereplők felszínesnek tűnnek, valódi jó és gonosz mesehősök árnyalt személyiség nélkül.

    A regény humorát a karikatúra és az öngúny adja. A szerző kifigurázza a klasszikus meseelemeket, felnagyít és eltorzít figurákat, és hőstetteket, ugyanakkor a saját sorsát is némi távolságtartó iróniával szemléli. Én nevetgéltem az angol humoron, a kiszólogatásokon, de nem volt ez egy igazi katartikus szórakozás, inkább csak amolyan összekacsintás az íróval.

    Szórakoztatott a végtelen, sehova sem tartó magyarázkodás, illetve a mese fordulatai is, ugyanakkor a vége utáni vég lezáratlan maradt, ami miatt maradtak kérdéseim. Illetve, nem igazán értettem, a töredékes mesekezdés szükségszerűségét a lezárás után. Mondjuk ez a káoszosság hozzátartozott a történetmeséléshez, ezért igazából nem lepett meg.

    Szerintem „A herceg menyasszonya” nem csupán kalandregény vagy romantikus mese, hanem a történetmesélésről szóló irodalmi kísérlet is. A szerző forgatókönyvíró, a szakmája sajátosságait megjeleníti a regényben. A könnyed stílusa ellenére a történet irodalmi értékkel bír, egyedi a stílusa, több műfajt ötvöz, és időtálló a meseszövése. Teljesen más mint az általam ismert fantasytörténetek vagy kalandregények, de jól van ez így.

    A könyvet köszönöm szépen a General Press Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: General Press Kiadó

Megjelenés: 2026.

Oldalszám: 320

Ford: Horváth András

Fülszöveg:

    Vívás. Verekedés. Kínzás. Méreg. Igaz szerelem. Gyűlölet. Bosszú. Óriások. Vadászok. Rossz emberek. Jó emberek. Világszép asszonyok. Kígyók. Pókok. Minden rendű és rangú szörnyek. Fájdalom. Halál. Bátor férfiak. Gyáva férfiak. Világerős férfiak. Üldözés. Menekülés. Hazugságok. Igazságok. Szenvedély. Csodák.
    Ezt, és még ennél is többet ígér William Goldman Oscar-díjas forgatókönyvíró ma is eleven, sziporkázó humorú, lehetetlenül fordulatos fantasyklasszikusa, amelynek minden varázslatos történetet imádó olvasó könyvespolcán ott a helye.

A könyv megvásárolható ezen a linken: General Press Kiadó

Catharina Maura Nem ​kívánt házasság (Windsor testvérek 3.)

    A megjelenést követően extra gyorsan megérkezett, kibontottam, belelapoztam és véletlenül egy este alatt elolvastam. Most aztán malmozhatok megint a következő részig vagy újraolvashatom újra az összes eddigit.

    Persze ez is csak azt mutatja, hogy abszolút rajongója vagyok Catharina Maura regényeinek, és hogy nagyon vártam már a Windsor testvérek sorozat következő részének megjelenését.

    Mindig azt szoktam mondani, hogy a sorozat legújabb része nekem a legszebb, de most ez valóban így van. Ez a pirosas színvilág egyszerűen csodás, élénk, elegáns, figyelemfelkeltő, és egyáltalán nem túl sok. Nagyon szeretem.

    A harmadik rész középpontjában a középső Windsor fivér Dion áll és menyasszonya Faye akivel anyáik már a lány kétéves korában eljegyezték az akkor tizenkét éves kisfiút. Ez aztán az elrendelt házasságok csimborasszója. Szegény lány még járni sem tudott, de már vőlegénye volt. Azonban a történetük itt, illetve a két anyuka és Dion édesapja halálos kimenetelű repülőgép balesetével szinte megszakad, és csak felnőttkorban lép újra életbe a kéretlen jegyesség. Legalábbis látszólag. Faye apja ugyanis a lány nevelését a Windsor-feleség kultusznak rendeli alá. Faye egész élete kirakattá válik, a döntéshozatali képessége gyakorlatilag eltűnik, és ezzel az énképe is csupán a vele szembeni elvárások tükörképe lesz.

    Így indul a kapcsolatuk kezdete, melyben Dion sem igazán lelkes résztvevő. Hogy az utuk merre vezet az nagyjából lehet sejteni, de szerencsére az eddig szinte ismeretlen férfi főhős azért sok titkot rejteget.

    Ez a történet egy kicsit más, mint az előzőek. Dionnal a Windsor fiúk kilépnek a tökéletes romantikus hősök közül, és kiderül van bennük sötétség, és mélység. Bár az alkalmazott módszereikkel nem mindig értek egyet, ez a feszültség nagyon izgalmas színt vitt a regénybe. Dion különösen érdekes személyiség, határozott, erőteljes, de ugyanakkor titokzatos és sebezhető is. Az erotikus jelenetekben a nyelvezete néha hagyott kívánnivalót maga után, de összességében jól illeszkedett a történet ívéhez.

    Faye egész lényét szerettem. Még azt is ahogy alárendelte magát, bár én nem ilyen vagyok, mégis el tudtam fogadni a szelídségét. Ritkán harcolt, sokkal inkább megnyugtató, védelmező és konfliktuskerülő személyiségként jelent meg, ami szépen ellensúlyozta Dion erőteljes jelenlétét.

    A nagyi ezúttal talán kevésbé volt pszichopata, mint korábban, de még így is kíváncsian várom, hogy mit fog „kifőzni” a többi szereplőnek. Zane jövőjére már lehet következtetni az eddigi történések alapján, Sierra sorsa pedig, ahogy az előző kötetekből sejteni lehetett, szintén elrendelt, és én talán ezt a részt várom a leginkább, mert nagyon kedvelem Xaviért stílusát.

    A legjobb mégis az volt, hogy újra belehelyezkedhettem a Windsor család mindennapjaiba. Külön öröm volt találkozni a korábbi szereplőkkel, főként Raven karakterét szerettem itt is, a Faye-hez való hozzáállása, a segítőkészsége és a kiegyensúlyozott jelenléte igazi pluszt adott a történetnek. A többiek újbóli megjelenése pedig megint felébresztette bennem a kíváncsiságot az előzménykötetek iránt, főként Silas történetére vagyok kíváncsi.

    Komfortolvasmány, gyors, pörgős nyelvezetű, haladós. Teljesen kikapcsolt, és nagyon jól szórakoztam. Nem a kedvenc részem, de abszolút tartja a színvonalat.

    Köszönöm szépen a könyvet Librinek!

Adatok:
Kiadó: Libri Kiadó
Megjelenés: 2026.
Oldalszám: 392
Fordította: Megyeri Léna

Fülszöveg:

    A családot vaskézzel irányító Windsor nagyi szava törvény. Ezúttal Dionon a sor, hogy megházasodjon.
    A kiszemelt feleség, Faye tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Most kénytelen szakítani szerelmével, a szelíd Erickel, mert a családok közötti egyezséget nem rúghatja fel.
Faye-nek nem volt felhőtlen gyerekkora bántalmazó apja mellett; a félénk, törékeny kislányt úgy nevelték, hogy tökéletes feleség legyen. A zene volt az egyetlen menedéke, és most, sikeres zongoraművészként is csak ezen a nyelven tudja kifejezni az érzéseit.
    Dion is nehéz terhet cipel, bár ez nem látszik a határozott, kemény üzletemberen. Jóval idősebb Faye-nél, és nem fűz sok reményt a kényszerű házassághoz. Ám mindkettőjük meglepetésére olyan rejtett tulajdonságokat fedeznek fel a másikban, amelyek átsegítik őket a nehézségeken, és talán végre ők is megtalálják a megérdemelt boldogságot.

„    Azt hittem, végre fellélegezhetünk, és minden jóra fordul. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mindig fogoly leszek, és nincs menekvés.”

A regény megvásárolható itt: Booklove

Rebecca Yarros: Gyulladáspont (Legacy 0,5 - 0,7.)

    Nem olvastam még korábban Rebecca Yarros regényt, és most egy kicsit úgy érzem, hogy a könnyedebb oldaláról ismertem meg az írónőt. A Gyulladáspont abszolút komfortolvasmány volt: gyorsan haladós, gördülékeny stílusú, és bár a történet alapja tragédia, mégsem válik túldramatizálttá. Van benne fájdalom, múltbéli veszteség és komoly érzelmi súly, de nem lépi át azt a határt, ami túlterhelne.

    A helyszín, Colorado, önmagában is „aww” kategória. A Sziklás-hegység lábánál megbúvó kisvárosok hangulata mindig közel állt hozzám, és Legacy városa pontosan ezt a meghitt, mégis erős közösségi atmoszférát hozza. A történet (ebben a kötetben két kisregény formájában) egy tíz évvel korábbi tragédiára épül. Legacy városa leégett, és a helyi hotshot csapat tagjai – az amerikai erdőtűzoltók elit alakulata – életüket áldozták azért, hogy mások megmenekülhessenek. A jelenben az utódok az ő emlékük előtt tisztelegve próbálják újraépíteni a közösséget, és létrehozni egy új tűzoltócsapatot.

    Az alaphelyzet már önmagában is erős érzelmi töltetet hordoz: a gyász, a túlélők bűntudata, a hagyaték súlya, és az a kérdés, hogyan lehet együtt élni egy hősi múlt árnyékában. A két kisregény ezt a közös alapot bontja ki két külön szerelmi történeten keresztül.

    Az első történet Bash és Emerson (Emmy) kapcsolatára fókuszál, és egy klasszikus „second chance” trope-ra épül. Ők ketten szinte előre elrendelt párnak tűntek, de az élet és a múlt terhei közbeszóltak. Bash elhagyta a várost, Emmy maradt, a sebeivel együtt. A visszatérés nemcsak a régi érzelmeket hozza felszínre, hanem a ki nem mondott fájdalmakat is. A romantikus szál mellett ott húzódik a közösségi tét: sikerül-e új hotshot csapatot szervezni a leszármazottakból? Képesek-e felnőni a hős apák örökségéhez?

    A cselekmény pörgős, dinamikus, és szerintem bőven lett volna benne potenciál egy teljes regényhez is. Jó sorozatindító, mert rengeteg mellékszereplőt ismerünk meg – a tizennyolc egykori tűzoltó utódai közül többen is fontos szerepet kapnak –, így szinte biztos, hogy még sok történet rejlik Legacyben. Kifejezetten élveztem, ahogyan a szerző finoman felvillantja a jövőbeli párosokat.

    A második kisregény River és Avery története, amely meglepő módon Alaszkában indul. A zord, vad táj erős kontrasztot képez a coloradói kisváros meghittségével. Itt találkoznak, itt szeretnek egymásba, ám amikor Rivert hazahívják Legacyba, Avery egy szinte lehetetlen döntéshelyzetbe kerül. Ez a történet valamivel lassabb sodrású, de érzelmileg talán még mélyebb. Avery élethelyzete önmagában is hordozza a drámát, és az ő dilemmája – maradni vagy kockáztatni mindent a szerelemért – nagyon is átélhető.

    Mindkét kisregény központi eleme a közösség. Legacy nem csupán díszlet, hanem élő közeg. A lakók néha túlságosan is beleütik az orrukat mások dolgába, de mégis ott van az az erős összetartás, ami miatt jó „hazatérni” közéjük. Én különösen szeretem a kisvárosi történetekben a kissé kotnyeles idősebb nőket, akik mindenről tudni vélnek, az évtizedes emlékeket őrző időseket és a lokálpatrióta fiatalokat. Itt mindez megvan – plusz néhány kidolgozott testű lánglovag, néhány fűszeresebb jelenet és természetesen sok-sok érzelem.

    A Gyulladáspont a gyászból való továbblépésről, a második esélyekről és az örökség vállalásáról szólt. Nem világmegváltó, nem bonyolítja túl a konfliktusokat. Komfortolvasmány, ami jól esik egy hosszú nap után, mégis hagy maga után gondolatokat.

Adatok:

Kiadó: Alexandra

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 304

Ford.: Babits Péter

Fülszöveg:

    A coloradói kisváros, Legacy tíz évvel ezelőtt a tűz martalékává vált, lakói életét csak a tűzoltócsapat önfeláldozása mentette meg. Tizennyolcuk veszett oda a tűzvészben, egyetlen tagjuk élte túl a katasztrófát.
    A tragédia tizedik évfordulóján az elhunyt hősök egyikének fia, az időközben sikeres üzletemberré vált Sebastian Vargas – Bash – visszatér a városba, hogy nagyvonalú ajánlatot tegyen az új tűzoltócsapat felállítására. Azonban nem csupán a városvezetés vonakodásával kell szembenéznie, hanem ismét találkozik Emersonnal is, azzal a lánnyal, akivel hat évvel korábban együtt töltöttek egy éjszakát, amelyet azóta sem tudnak elfelejteni. Vajon mi bizonyul erősebbnek: az ellenállhatatlan vonzalom, vagy a köztük megmaradt neheztelés? S vajon Bash hívása milyen választás elé állítja az Alaszkában élő Rivert, aki szívesen hazatérne ugyan, de nem akarja hátrahagyni szerelmét, a zsarnoki, gyógyszerfüggő apja árnyékában élő Averyt?
    Rebecca Yarros két egybekapcsolódó kisregénye – a Gyulladáspont és a Perzselő láng – szívhez szóló, érzéki történet a közösség erejéről, az újrakezdés lehetőségéről és a mindent felemésztő szenvedélyről.

A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu

Andrev Walden: Szemét ​pasik

    Andrev Walden svéd szerző első regénye egy önéletrajzi ihletésű írás, amely megmutatja a kamaszévek bizonytalanságát, a felnőtté válás rögös útját, és a hagyományos családmodellek összeomlásának következményeit. Humoros, néhol groteszk szöveg, de fájdalmas is. Szinte egyidős vagyok a szerzővel, és minden, amit megmutat, ismerős a saját életemből. A mi generációnk tagjainak nagy része pontosan érti mit jelent az, hogy hét apja volt a főhősnek egy év alatt, tudja milyen egy telidohányzott lakás, milyen az amikor a nagyok elkalapálnak a játszótéren csak úgy, milyen kinőtt, ruhákban járni, vagy hogy kell elkészíteni egy szendvicset reggelire. Mekkora kincs egy gyorsétterem, mennyire izgalmas egy nudista német nő, és hogy milyen volt az első csók általánosban. Emiatt történetben volt egy jó adag nosztalgiafaktor is, de szerintem csak a ’75-’85 között születetteteknek jelentheti ugyanezt a regény. A világ ijesztően gyorsan változik.

    A történetet Andrev a 11 éves kiskamasz kezdi elmesélni, és a szerző meglepően jól rátalál a fiatalkori önmaga hangjára. Annyira erős a narráció, hogy simán átlényegülünk magunk is tinivé, és visszakúszunk az időben a saját tinikorunkhoz. Az elbeszélő pedig tulajdonképpen a srác „szomszéd utcából”. Akivel indiánost játszottunk, és katicát gyűjtöttünk, hevertünk együtt a stégen, vagy jártunk tánciskolába. Még akkor is, ha Svédországban lakik.

    A történet valódi középpontjában azonban mégsem ő van, hanem az anyja. Egy kissé bizonytalan, önmagát kereső nő, akinek értékrendjében saját boldogsága áll az első helyen. A gyerekek ehhez alkalmazkodnak, hozzá kapcsolódnak, rajta keresztük értelmezik önmagukat. Az ő választásai határozzák meg a családja életét, és bár próbálkozik, sorsszerűen rosszul dönt. Nem feltétlenül rosszindulatból, nem tudatos kegyetlenséggel, inkább csak alkalmazkodva a korszakhoz. A hetvenes évek utáni generáció számára ez a tapasztalat sokszor fájóan ismerős: nálunk kezdődött igazán a patchwork családok térhódítása. A legtöbb 1975 után született gyerek megélte a szülők válását, az apák eltűnését, majd az újabbnál újabb „apák” térnyerését és távozását.

    A szexuális szabadság, a nők egyenjogúságáért folytatott harc és a hippikorszak felszabadító lendülete alapjaiban rengette meg a hagyományos családmodellt. Mi, a gyerekek, ebből a forradalomból már csak a következményeket érzékeltük: a bizonytalanságot, az állandó változást, a lojalitás-kényszert, és a kimondatlan veszteségeket.

    Valden könyve ettől lesz igazán generációs regény. Mert értjük és megéltük a sorok mögötti rezdüléseket. Értjük az apa hiányát, megéltük az új férfiak betörését, a hozzájuk való alkalmazkodás kényszerét, az elvárások folytonos változását, az elköszönést és az újrakezdést.

    A regény humora oldott, néha kifejezetten édes. A kamasz nézőpont bájosan bizonytalan, olykor groteszk túlzásokba hajlik. De számomra a könyv alaphangulata inkább mégis szomorkás volt. A felszín alatt végig ott húzódik a kérdés: vajon hányféleképpen lehet bántalmazni egy gyereket?

    Valójában fizikai erőszakra nemigen kerül sor, legalábbis a főszereplővel szemben, de mégis. Az elhanyagolás, az érzelmi kiszolgáltatottság és a biztonság hiánya mind bántás, még akkor is, ha elsőre inkább a felnőtté válás útjának tűnik. Nem az. Igenis probléma, ha a gyereknek kell a felnőtt szerepét felvennie, amikor még maga is kapaszkodókat keres. A sorsszerű rossz választások, az örökölt minták, az apátlanság generációkon átívelő terhe végigvonul a történeten. A törött családmodellek újratermelik önmagukat és a gyerekek csupán alkalmazkodni tudnak.

    A Szemét pasik a címével ellentétben nem ítélkezik. Nem bántja az „apákat” végső soron az anyákat sem, csak mesél egy állapotról, ami egyben egy korszak lenyomata is.

    Bár a főszereplő egy kiskölyök, ez határozottan felnőttregény. Tulajdonképpen minden felnőttnek mond valamit, ha más nem arról, hogyan legyünk jobb szülők, és jobb felnőttek és hogyan formálják a gyerekeinket és a párunk gyermekeit a döntéseink. Bár ez a regény egy személyes vallomás, egyben egy generációs látlelet is. Egy tükör, amiben én felismertem önmagam.

    Köszönöm szépen a könyvet a Park Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Park Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 400

Ford.: Kertész Judit

Fülszöveg:

    „Eljön a nyár, és vele egy új apa. Ezúttal sem látom, hogyan kezdődik a dolog, hirtelen csak úgy ott van. Kiszáll egy piros Volvo 240-es kombiból, és szájon puszilja anyát.
Néhány apával ezelőtt ez még zavarba hozott volna, de mostanra rájöttem, hogy az apák olyanok, mint az időjárás és a növekedési fájdalmak. Nem te választod meg, mikor kezdődnek vagy mikor szűnnek meg, még az anyáknak sincs közvetlen befolyásuk a jelenlétükre, csak úgy felbukkannak.”
    „Volt idő, amikor hét apám volt hét év alatt.”
    1983 karácsonyán a hétéves Andrev világa a feje tetejére áll. Egy újabb heves családi veszekedést követően megtudja, hogy az, akit az apjának hitt, nem az apja. Ennél jobb nem is történhetett volna vele. Úgy érzi, mintha az a fiú lenne egy könyvben, aki rájön, hogy az apja egy távoli, varázslatos ország királya, és eljön majd érte, hogy magával vigye. Miközben a család egyik helyről a másikra költözik, újabb és újabb apák adják egymásnak a kilincset, váratlanul érkeznek és meglepetésszerűen távoznak. Lehetnek mágusok vagy művészek, tolvajok vagy kenusok, egyvalami azonban közös bennük: kiszámíthatatlan a viselkedésük.
    A Szemét pasik egy apa nélkül felnövő fiú történetét meséli el. Egy szívet melengető, humoros és sodró lendületű elbeszélés arról, hogyan kezdődik és végződik a szerelem.
    Andrev Walden svéd író, újságíró. 1976-ban született Norrköpingben. Első regénye, a Szemét pasik hazájában irodalmi szenzációt keltett, 2023-as megjelenését követően azonnal a sikerlisták élére ugrott, és ugyanebben az évben elnyerte a rangos August-díjat.

A könyv megvásárolható ezen a linken: Booklove webáruház

Caroline Peckham – Susanne Valenti: Az ébredés

  A borító és az élfestés annyira látványos és igényes, hogy első pillantásra szerelem lett – és bár nem rajongok a hosszú, sokkötetes sorozatokért, ezúttal hagytam magam elcsábítani. A csillagjegyekre épülő fantasy-alapötlet ráadásul kifejezetten frissnek hatott; nem rémlik, hogy korábban olvastam volna hasonlót.

    A történet indítása meglepően kemény és földhözragadt. Darcy és Tory, a két ikerlány Chicagóban próbál túlélni: árvák, a nevelőszülői rendszerből épp csak kikerültek, pénz és biztos háttér nélkül. Tory a vagányabb, ösztönösebb, aki akár lopás árán is gondoskodik magukról, míg Darcy inkább rendszert vinne a káoszba, és visszaszerezné azt, amit elvettek tőlük.

    A fordulópont akkor érkezik, amikor egy rejtélyes alak szó szerint kirántja őket addigi életükből, és a Zodiákus Akadémiára teleportálja őket. Az új világ, amelybe csöppennek, kegyetlen és hierarchikus. Itt a mágia nem ajándék, hanem fegyver. A társadalmi rendet az erő határozza meg, a gyengék prédák, az erősek pedig következmények nélkül élnek vissza hatalmukkal. Ez a közeg azonnal feszültséget teremt, és világossá teszi, hogy a lányoknak nemcsak tanulniuk kell, hanem túlélniük is.

    A világépítés az egyik legerősebb eleme a regénynek. A szerzőpáros részletgazdag, összetett mágikus rendszert alkotott, amelyben a csillagjegyek, az elemi erők és a különböző természetfeletti lények egymásba fonódnak. Megjelenik a jóslás, a vérhez kötődő mágia, az érzelmek manipulálása és számos más olyan elem, amelyeket más fantasykben külön-külön már láttunk, de itt egy nagy, komplex rendszer részeként működnek. Az egésznek van egy enyhén sötét, már-már dekadens hangulata, amely erősen eltér a klasszikus varázsiskolás történetek – például a Harry Potter – világától. Itt nincs biztonságos háttér, az Akadémia inkább aréna, mint iskola.

    A karakterek nekem inkább provokatívak voltak, mint szerethetők. Tory határozottsága és dacos túlélőösztöne kifejezetten közel állt hozzám, Darcy visszafogottabb, beletörődő személyisége viszont kevésbé ragadott meg. Az örökösök – és Orion – pedig kifejezetten ellenszenvet váltottak ki belőlem, mint izgalmat. A közöttük zajló hatalmi játszmák és megalázó helyzetek erősen tolják a bully romance irányába a történetet, ami számomra vegyes élmény volt. A bántalmazás mértéke helyenként kényelmetlen, és mivel ebben a kötetben még nem igazán kapunk feloldást, bennem simán felgyűlt a düh és a frusztráció. Ritkán reagálok ennyire intenzíven egy könyvre, itt viszont voltak pillanatok, amikor legszívesebben megcsapkodtam volna egyik másik fiút (és lányt).

    Cselekmény szempontjából ez az első rész inkább alapozás. Nem egy nagy, lezárt ívet kapunk, hanem bemutatást: világot, szabályokat, erőviszonyokat, sejtetett titkokat. A háttérben érezhetően komolyabb összeesküvések és érzelmi mélységek húzódnak, de ezekből még csak ízelítőt kapunk.

    A dinamika, a konfliktusok és a folyamatos feszültség miatt kifejezetten haladós olvasmány. Két nap alatt végigolvastam, és a végére furcsa kettősség maradt bennem: egyrészt üresnek éreztem magam a folytatás nélkül, másrészt azt hiszem, szükségem van egy kis szünetre, mielőtt újra visszalépek ebbe a világba.

    Összességében a Zodiákus Akadémia első kötete erős, provokatív indítás: látványos, sötét hangulatú, érzelmileg felkavaró fantasy, amely nem fél kényelmetlen témákhoz nyúlni.

    A regényt köszönöm szépen az Alexandra Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Alexandra

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 384

Ford.: Takács Zoltán

Fülszöveg:

Ikrek vagyok.
Impulzív. Kíváncsi. Makacs.
Ikertestvér. Egy olyan trón örököse, amiről semmit sem tudok. És mint kiderült, tündér vagyok.
De természetesen nem ilyen egyszerű a dolog – születési jogom elhódításához nem kell mást tennem, mint hogy bizonyítsam, én vagyok Szolaria legnagyobb hatalmú természetfeletti lénye.
Ha úgy vesszük, ez igaz is, hiszen a Vad Király lánya vagyok. De az apró betűs részből kihagyták, hogy a királyság minden egyes tündére magának követelné a trónomat, ha megtehetné.
Az akadémia, ahova bezsuppoltak, kib*szottul veszélyes és pokolian menő. Vámpírok harapdálják a gyengébb diákokat a folyosókon, a vérfarkasok minden teliholdkor a Jajongó Erdőben csapnak orgiákat, és akkor még nem is beszéltem a szirénekről, akik kifacsarják az érzelmeidet. Ahogy arról sem, hogy a borzasztóan dögös főmágia-professzorom fogdabüntetései után a túlélők terápiára szorulnak.
Az órák tök érdekesek, főleg, ha élve vészeled át őket. No és az Ikrek csillagjegy, amivel az egészet kezdtem?
Ez határozza meg az elemi mágiámat, és befolyásolja a sorsomat, szóval bele kell vetnem magam az asztrológiába, ha el akarom látni az osztálytársaim baját, ami amúgy a tanmenet része.
A legnagyobb problémám a sárkányivadék, akinek láttán hevesen nyáladzani kezdek, és aki a trónomra ácsingózik, ráadásul három pszichó haverjával mindent megtesz azért, hogy pokollá változtassa az életemet.
Semmi más dolgom nincs a túlélésen kívül. De lehet, hogy a végzet máshogy gondolja. A francba, miért nem Roxfortból kaptam levelet?     

A könyv megvásárolható ezen a linken: https://moobius.hu

Mario Vargas Llosa: Csendes ​forradalom

    Amikor elkezdtem Mario Vargas Llosa Csendes forradalom című regényét, voltak elvárásaim teljesen öntudatlanul is. A dél-amerikai irodalom számomra szinte egyet jelentett a mágikus realizmussal, elsősorban Gabriel García Márquez művei miatt. Persze tiszteletlenség egy egész kontinens irodalmát egyetlen szerzőhöz kötni, mégis valahogy a Dél-Amerikai egész művészet nekem pont annyira misztikus, mint Marquez világa. Vargas Llosától még nem olvastam korábban, így valamiféle hömpölygő, mitikus, csodákkal átszőtt történetre számítottam. Ehhez képest egy sokkal realistább, mégis szenvedéllyel és lüktetéssel teli regényt kaptam, egy búcsúkönyvet, amely egyszerre személyes vallomás és számvetés.

    A Csendes forradalom különlegessége a szerkezetében is megmutatkozik. Két, egymástól jól elkülönülő narráció váltakozik. Az egyik első személyben szólal meg – maga az író beszél Peruról, a perui zenéről, a valsról, híres zenészekről, énekesekről, zeneszerzőkről. Ezek a részek esszészerűek, személyesek, elmélkedők. Nem kifejezetten foglalkozik az olvasóval, sokkal inkább az író és a zene kapcsolatáról szólnak. Csapongó, mesélő részek ezek. Egy elismert, életműve végére érkező szerző magabiztossága szól belőlük. Már nem akar bizonyítani, egyszerűen mesél arról, amit hisz és gondol a hazájáról.

    A másik narráció ezzel szemben harmadik személyű, és Tonó Azpilcueta zenekritikus történetét követi. Tonó megismerkedik Lalóval, a különleges, karizmatikus gitárossal, aki azonban mielőtt igazán elismertté válhatna, meghal. Tonó elhatározza, hogy könyvet ír róla, hogy megragadja, megőrizze, megörökítse azt a szenvedélyt és tehetséget, amelyet Lalo képviselt. Nekem érdekes volt, hogy Laló és Tonó életében a patkányok jelentették a párhuzamot és a szorongás, amit ezek az állatok képviselnek. Eszembe jutott, hogy talán egész Perura jellemző ez a szorongás, ami egy társadalmi politikai félelem kifejezése is lehet. Annyira nem ismerem az országot, hogy ezt rásüssem, de vannak jelek…

    Tonó története szál az átlagos ember meséje: a tenni akarásé, az idealizmusé, a hitről, hogy képesek vagyunk valami maradandót alkotni. Aztán a lassú felismerésé, hogy az álmok és a valóság nem mindig találkoznak.

    A két narráció közötti különbség talán a regény legszebb feszültségforrása. Az elsőben már ott a siker utáni megnyugvás, az elismertségből fakadó csend, sőt az elmúlás árnyéka is. A másodikban viszont egy ív rajzolódik ki: az ember megteremti az álmait, táplálja őket, majd kénytelen leszámolni velük. Míg az írói hang elfogad és szemlél, addig Tonó küzd és bizonyítani akar. A két történet mintha ugyanannak az életnek két különböző szakaszát mutatná meg.

    A regény egyik legfőbb motívuma a szenvedély. A zene, a tánc, az írás és a szerelem mind ugyanannak a belső tűznek a megnyilvánulásai. A középpontban a perui vals áll – amely első hallásra talán inkább a valcer és a spanyol fandangó keverékének tűnik, mint autentikus népzenének. Mégis a zene itt identitás, történelem és szenvedély egyszerre.

    A regény egyfajta óda Peruhoz, különösen Limához. Dalol az ott élőkről, az utcákról, az ételekről, a rizses kacsáról, a birslekvárról, a mindennapok ízeiről és illatairól. Áthatja az ország szeretete, és valami meghatározhatatlan, dél-amerikai, fülledt, lüktető ritmus. Vargas Llosa nem egzotikumként mutatja be hazáját, hanem bensőséges, sokrétegű valóságként.

    Miközben a könyv elsősorban a művészetről és a szenvedélyről szól, a politika sem hiányzik belőle. Mario Vargas Llosa közismerten nem idegenkedett a politikai állásfoglalástól, de itt valahogy nem tűnik igazi véleménynek. Halljuk, hogy valakit elvittek. Hogy valakit megöltek. Hogy keresnek valakit. De nem a harcos véleménynyilvánítás dominál, hanem a szemet hunyás politikáját látjuk, illetve a csendes tudomásulvételt.

    A Csendes forradalom számomra nem forradalmi hevületet jelentett, hanem egy belső, személyes átalakulást. A felismerést, hogy a művészet nem mindig változtatja meg a világot, de képes megőrizni egy dallamot, egy arcot, egy érzést az elmúlás ellenében.

    A könyvet köszönöm szépen a Helikon Könyvkiadónak.

Adatok:
Kiadó: Helikon Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 304

Ford: Eőry Zsófia

Fülszöveg:
    „Vajon mikor csesződött el Peru?” – kérdezte több mint fél évszázada Zavalita a Négy óra a Catedralban lapjain. Vajon hogy lehetne testvéri egységbe forrasztani Perut? – kérdezi Tono Azpilcueta Mario Vargas Llosa utolsó regényében, és Zavalitával ellentétben neki nagyon is van válasza: a kreol zene és tánc révén. Csakhogy amíg Tono a reggelire is a feleségétől kell kölcsönkérjen, és néhány elvakult folkloristán kívül senki sem olvassa obskúrus cikkeit, mindez senkit sem érdekel. De amikor egy rendhagyó szólóesten meghallja az eladdig teljesen ismeretlen Lalo Molfinót, minden idők legnagyobb gitárosát, a dolgok éles fordulatot vesznek…
    „Melyik volt az a pillanat, amikor az ország megroppant és ripityára tört, elválasztva a hegyvidéket a parttól, egyik testvért a másiktól? Nem épp most lenne szükség egy könyvre, amely újraegyesíti Perut? Megírhatná-e ezt a könyvet ő maga a perui lélekről, amelyben minden honfitársa magára ismerhetne, és eszükbe juthatna, mi minden köti össze őket? A busz sötétjében Tono Azpilcueta elmosolyodott és el is szontyolodott magán, mert eszébe jutott ez az annyira jellegzetes perui szokás: hogy az elképzelt dolgokat megvalósult dolgoknak hiszik.”

A regény megvásárolható itt: Booklove