Joanna Courtney: Vaskirályné (Shakespeare királynéi 3.)

Számomra ez a regény egy többismeretlenes egyenlet volt, nem is teljesen vagyok biztos abban, hogy sikerült megoldanom.

A „Regényes történelem” sorozattal most ismerkedem, ez volt a nyitódarab. Általában a történelmi regények elkerültek eddig, pedig nagyon jól adnak át ismereteket, mindenképpen érdemes kicsit elmélyedni a sorozatban.

Joanna Courtney számomra szintén első olvasás volt, de vaskorral is most találkoztam először leszámítva az általános és középiskolai történelemórákat. Ráadásul Shakespeare Lear királya is vakfolt, mert bár ismerem a történet alapját, azért a részletek már bőven a feledés homályába merültek, főként, hogy annak idején, irodalomórán csak érintőlegesen vettük, aztán pedig nem olvastam el. (Nem is igazán vagyok abban biztos, hogy most el fogom olvasni).

A Vaskirálynő az időszámításunk előtti korban játszódik, az írónő saját bevallása szerint ezzel a történettel nyúlt vissza legmélyebben a múltba, és bár a történet zöme kitaláció, nagyon sok történelmi tényre támaszkodik a környezet és a mindennapi élet leírásában. A regény a kelták korába vezet, és a vallásról, hiedelemvilágról, valamint a feltételezett társadalmi berendezkedésről nagyon sokat mesél. Igaz, hogy ebben például teljesen ellentmond a Shakespeare Lear drámájának, mert ott egy patriarchális társadalmi rendet látunk, míg itt épp az ellenkezőjét, de jegyzetek szerint ez a verzió sokkal valószínűbb. Ugyanakkor a szerző nagyon sok olyan apró történelmi tényt zsúfolt a regénybe amik biztosan nem egy időben történtek. Ebből a szempontból kicsit túl sok is a regény. Pl. A Vaskorban valóban fejlett volt a kelta vasművesség, de ie. 500-ban még nem a források szerint csak a késői vaskorra (Kr. e 400 utánra) tehető a vasmegmunkálás ilyen szintű fejlettsége. Ez egy jó 100 éves csúszás. Ugyanígy a repülésről az első kísérleteket az ókorban találtam. (A szerző ugyan hivatkozik Bladudra aki először repült, de az ő létezésére nincs bizonyíték). Ugyanezt elmondhatom a kutyatenyésztésről is. Simán el tudom képzelni, hogy tartották kutyákat, de gyanúsan nem ismerték még az öröklődést és kereszteződést, kétlem, hogy tudatosan tenyésztettek volna. Ezek miatt kissé hiteltelen volt a történet, ráadásul nagyon sok modern szó is belekeveredett indokolatlanul a könyvbe. Nem tudom, hogy ez írói, fordítói vagy szerkesztői „hiba”? de tény, hogy túl választékos a szöveg. Tudom, hogy képtelenség az eredetihez hasonló nyelvezettel regényt írni a vaskorról, mégsem hiszem, hogy például a párbeszédekben helye van az „ésszerű megoldás”, vagy „hatékony támadás” kifejezéseknek, hogy csak párat említsek. Ebben az esetben az egyszerűbb megoldások közelebb vihettek volna a történethez.

Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy nagyon érdekes a történet maga. Csavaros, drámai, érzelemgazdag. Nagyon sokat megmutat egy matriarchális társadalomból, és alaposan feltérképezi a kelta vallást az ünnepektől a hétköznapokig. A szerző egyszer sem „esik ki” a történetből, végig hiteles marad akkor is, ha nem éppen kedves, vagy a szereplőkhöz illő az adott vallási rituálé (pl. az emberáldozat.) A szereplők nagyon valóságosnak tűnnek, és a karakterek jellemükben egyébként teljesen illenek az eredeti drámához is, bár én talán a mellékszereplőket jobban kedveltem, mint a főszereplőket, néhány kivétellel. A karakterek jellemfejlődése jól nyomon követhető pozitív és negatív irányba is, azaz vannak olyan szereplők, akiknek a rossz tulajdonságai erősödnek fel a végére, és ettől nagyon életszerű lesz a történet.

A könyv borítója szerintem a legszebb a „Shakespeare királynéi” sorozatból, és a színvilága is remekül illik a regényhez.

Összességében nagyon érdekes, olvasmányos és érzelemgazdag regény, de a történelmi hitelessége néhol megbotlik. Inkább egy remek történet, mint valós korkép.

Adatok: 

Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 376.

Fordította: Frei-Kovács Judit

Fülszöveg:

Vasököl ​- bársonykesztyűben: Cordelia története

Kr. e. 500 – Lear az Anyaistennő végtelen támogatását élvezi, legnagyobb boldogsága három lánygyermeke, akiknek a szövetségével biztosítva látja törzse, a coritanok vérvonalát. Goneril, az örökösnő druida tudósokkal dolgozik, Regan a harccal kapcsolatos ismereteit adja tovább a tanítványainak, Cordelia pedig kiváló vadászkutyákat tenyészt. Felépül az új erőd is, ahonnan egész Közép-Britanniát szemmel tarthatják – a törzs dicsőséges virágkorát éli. Amíg Cordelia nővéreiben fel nem ébred a becsvágy…

A coritánok egykor békés erődeit immár ellenségek lakják, az új hatalmi viszonyok között pedig mit sem számítanak a vérségi kötelékek. Cordeliának menekülnie kell. Saját boldogságát és szülőföldjét hátrahagyva új szövetségeseket keres. Vajon lesz elég ereje, hogy visszanyerje az apja bizalmát, és békét hozzon a törzse életébe?

Joanna Courtney regényében egy olyan korba kalauzolja olvasóit, amikor természetesnek tekintették: a nő arra született, hogy uralkodjon.

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik

A Sztrugackij testvérek szerintem megkerülhetetlenek ha a sci-fi irodalommal ismerkedünk. Az, hogy az ismerkedés melyik szintjén találkozunk, és melyik művekkel kezdünk, vitatott, de előbb-utóbb mindenképp szembejönnek. Én tudatosan választottam érzékenyítés gyanánt a „Hétfő szombaton kezdődik” című könyvüket, mert a fülszövege alapján inkább fantasy, és a @Galaktika sorozat által választott- szerintem egyébként nagyon tetszetős- borító is fantasy tartalomra utal. A fantasztikus irodalommal mélyebb és közelebbi kapcsolatot ápolok, ezért barátságosabb ismerkedésre számítottam, de be kell valljam, ez egy nehéz olvasmány.

Szatirikus utópia, és a szatírához hozzátartozik, hogy ismerni kell azt a valóságot, amit humorosan ábrázol. Nos, a Szovjetunió a gyermekkorom első 10 évében létezett csak, hallottam valamennyit ugyan a tervgazdálkodás, az amerikai tudományos és kutatási verseny valamint az intézetesítés világáról, de nem éltem benne. Nagy sok apró utalást nem értettem, nem kapcsoltam semmihez. Volt viszont olyan, amin nagyon jókat kacarásztam, igaz ez inkább a fantasy és a tudomány keveréke valamint a népmesék hőseinek sajátos megjelenése volt.

Gyakorta használjuk itthon a „nagyon orosz” kifejezést, amit talán úgy tudnák magyarázni, hogy kicsit szürreális, kicsit fapados, kicsit misztikus, kicsit összetákolt és nagyon furcsa. Nos erre  a könyvre nagyon illik. Igazából regénynek sem merem nevezni, mert nincsenek regény jellemzői, hiányzik a cselekmény, nem igazán ismerjük meg a szereplőket, és nincs a karaktereknek jellemfejlődése sem. Leszámítva a főszereplő Szása Privalov-ot aki magabiztosabbá válik a könyv végére. Ez véletlenül sem minősítés, csupán a kategóriát igyekeztem meghatározni, illetve kizárni.

A történet 3 részből áll. Az első rész bevezetésnek tekinthető, és mint ilyen elég nehezen érthető. Kapkodtam a fejem, a véletlenszerűen felbukkanó szereplőkön, semmihez sem köthető eseményeken, és a magától értetődőnek tekintett következményeken, amik egyáltalán nem voltak természetesek. Se füle, se farka az egésznek, és igazán nem is szórakoztatott, mert nem értettem. A második részre belerázódtam. Bár lassabb folyású rész, mégis zseniális. Ekkorra már elengedtem, hogy feltétlenül megérteni akarjam, egyszerűen csak hagytam magam sodródni.

A harmadik részre kiteljesedett az élmény. Itt már végképp nem a történet ragadott meg, hanem egy-egy mondat, egy-egy szereplő. Apró pici momentumok, amik önmagukban is csodásak. Pl. „Az Örök Ifjúság osztályon, hosszan tartó betegség után, elhunyt a halhatatlan ember modellje.” És ezek tobzódnak.

Ha összességében nézzük a  cselekményt, az igazából érthetetlen és zagyva. Alig történik benne valami, ami történik az sem logikus, következetes vagy értelmes. Ugyanakkor, ha elemeire szedjük mindhárom részt, valami csodálatos bontakozik ki a szemünk előtt. Az orosz népmese világa keveredik a szovjet ideológiával (bár érezhetően itt már inkább gúny, mint meggyőződés), és meglepő módon jól megfér egymással. A szovjetesen intézményesített varázslóvilágban feltűnik a halhatatlan Kascsej, a Beszélő Ponty, árnyaltan, de ott van a Baba-Jaga is, de elképesztő módon megjelenik a haldokló nyugat fővarázslója Merlin is, a görög Hárpiával karöltve.

Nem egyszerű és haladós olvasmány. Ismerni kell a hátterét, és érteni kell a humorát. Nem mondom, hogy nekem ez elsőre sikerült, valószínűleg visszatérős,  újra olvasós lesz.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Média Kiadó
Megjelenés: 2012.
Oldalszám: 238.

Fordította: Gellért György

Fülszöveg:

A ​varázslók és boszorkányok a régi időkben jobban jártak, ha nem verték nagydobra, milyen mesterséget gyakorolnak, amennyiben nem akarták egy füstölgő máglya hegyiben találni magukat. Ma már természetesen felvilágosultabb korban élünk, senkit nem égetnek meg többé – ezt a feladatot mindenki saját maga végzi el a vállalkozások és adók világában. Sőt a mágia akadémikus kereteket kapott, megalakult a BOVATKI: a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutatóintézete. Itt konferenciákat tartanak, disszertációkat és jelentéseket írnak, az intézmény folyosóin az ember ősi istenekbe botolhat, a munkavédelmi oktatás részét képezik a babonaságok, és nehezebb napokon még a pokol kapuja is megnyílhat.

Szása Privalov, a fiatal programozó mit sem sejtve lép munkába ezen az igen különös helyen, de hamarosan már azon sem csodálkozik, ha egy beszélő kandúr kerül az útjába vagy személyesen Merlin jelenik meg kénszagú villámlás közepette a laborban.

A Sztrugackij fivérek a hivatali bürokrácia útvesztőinek beható ismeretében kacagtató szatírát írtak az irathalmokba fúló emberi fantázia lázadásáról. A regény most először jelenhet meg csorbítatlanul, teljes egészében, és hányatott keletkezésének krónikáját exkluzív szerzői utószó taglalja.

A szerzőkről:

A Sztrugackij testvérek (oroszul: Аркадий и Борис Стругацкие): Arkagyij Natanovics Sztrugackij (Batumi, 1925. augusztus 28. – Moszkva, 1991. október 12.) és Borisz Natanovics Sztrugackij (Leningrád, 1933. április 15. – Szentpétervár, 2012. november 19.) szovjet (orosz) tudományos-fantasztikus írók. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Arkagyij_%C3%A9s_Borisz_Sztrugackij)

Meredith Goldstein: Kivirágzik ​minden

Nagyon szeretem a LOL sorozatot, (két részt nem olvastam még), a LOL + viszont eddig kimaradt az életemből. Szerintem a LOL-okért örökké hálás leszek a Móra Kiadónak, mert sok éve izgatottam várom a megjelenéseket, és szerintem sosem fognak tudni eleget kiadni belőle. Bár természetesen nem egyforma színvonalúak, kevés kivétellel én nagyon szeretem őket. Emiatt kifejezetten érdekelt a LOL + sorozat is, de az uniformizált megjelenése teljesen el is bátortalanított.  A rózsaszín-sárga színvilág nem igazán tetszik, de az nem zavar annyira, mint az uniformizáltság. Tulajdonképpen az előző LOL + könyvvel szinte azonos, és az utolsó LOL könyvtől sem üt el túlságosan a borító. Mintha a történetnek nem lenne egyedi a tartalma.

A fülszöveg alapján egy szomorkás hangulatú könyvre számítottam. Meredith Goldsmith önéletrajzi ihletésű regénye elsősorban a veszteségről szól, de mégsem nyomasztó vagy depressziós. Inkább furcsa kicsit. Van benne egy adag vidámság, némi pimaszsággal fűszerezve, sok irodalom, és rengeteg, szinte különálló gondolat a vallásról, etnikai hovatartozásról, természetről művészetről, családról. Egyszerre nagyon sok, és mégis kevés. Valahogy egyik szálat sem sikerült igazán megragadni a szerzőnek. Valójában csak elmeséli, hogy mit kezdtek a szeretett nagyi hamvaival, és hogy a családtagok élete hogy folytatódik a család életében központi szerepet játszó nagymama elvesztése után.

Maga az alaptörténet nagyon tetszett, de csak az olvasása közben gondoltam át rendesen. Lori nagymamája meghal, és arra kéri a családtagjait, hogy a hamvait szórják szét a kedvenc kertjeiben. Ez egy nagyon szép gondolat, bár a regényben sok szó esik arról, hogy a hamvak a valójában nem tesznek jót a növényeknek. Innéttől kezdve már furcsa, hogy a kertimádó nagyi, akinek tisztában kellett volna lennie ezzel, miért dönt mégis a kedvenc növényei kárára. Ez az ellentmondásosság az egész regényben benne van. Érdekes, hogy a zsidó és a katolikus vallás is többször szót kap a könyvben, mégis a temetéskor egy teljesen más utat választanak. Amiatt hiteltelen kicsit, hogy látszólag az összes zsidó ünnepet megtartották, mégis a pont temetéskor mennek teljesen szembe a zsidó szokásokkal. Mégis, a temetési szertartás mindenkinek a saját/családi ügye ezt megítélni sem nem helyes, sem nem korrekt. Nekem főleg etikai problémáim voltak azzal, hogy közkertekben engedély nélkül szórták szét  a hamvakat, de aztán higiéniai bajaim is lettek azzal hogy puszta kézzel nyúlkáltnak valakinek  a maradványaiban. Brrr.

Természetesen a regény valamelyes érinti a gyászfeldolgozást, de aki már gyászolt az tudja, hogy a friss veszteség annál sokkal égetőbb, rosszabb, nehezebb, mint ahogy ebben a könyvben ábrázolják.  Nincsenek nagy hangulatingadozások, kiborulások a regényben. Nyilván a gyász mindenkinek más, de a halál minden esetben trauma, itt minimális sírással, nevetgélve viszik szét a hamvakat.

Lori, és a családja is különös személyiségek. Egyikük sem hagy igazán mély nyomot az olvasóban. Az anyukája Becca kifejezetten irritáló, de Seth sem viselkedik kifejezetten felnőttként. Lori talán a legfelelősségteljesebb köztük, ő viszont egyáltalán nem áll ki magáért. Viszont a veszteség hatására senki nem nőtt fel a regényben, nem vállalt több felelősséget, vagy egyáltalán, nem lett átgondoltabb. A nagymama szerepét nem veszi át senki, tulajdonképpen elképzelésem sincs ki segít Lorinak végigcsinálni az érettségit vagy az egyetemi felvételit.

Talán pont amiatt nem jött be igazán a történet, hogy nem tart sehova. Természetesen van cselekménye, de azon túl, amit a fülszöveg ígér nemigen történik semmi. Sem a gyászfeldolgozásban nem visz előre, sem a benne lévő szerelmi szál nem fejlődik igazán. Lori és Chris nagyon aranyos, igazi jó barátok, de nem látszik az, hogy ez a kapcsolat valóban több lenne barátságnál, bármennyire is szerelmes Lori. Épp emiatt valódi a dilemma, vajon túl kell-e lépni a barátságon? Valószínűleg nem minden esetben jó lépés.

Ami miatt tetszett a regény, az a hangvétele. Van egy leheletnyi pimaszság a hangnemében, amit eddig LOL sorozatban nem igazán tapasztaltam. A szövegezése nem túl bonyolult, könnyen olvasható, de sok szép idézetet tartalmaz. Dorothy Parker és Edith Wharton munkásságát  nem annyira ismertem, ahogy utána olvastam Dorothy Parker itthon annyira nem is elérhető, de Edith Wharton-tól fogok még olvasni.

Szerettem, hogy egy nagyon modern környezetbe az író becsempészet némi nosztalgiát, szerettem ahogy a kertekről írt, és ahogy a klasszikus irodalmat, mint kifejezőeszközt használja. Értékes ez a könyv, és minden bizonnyal nagyon valós is, még akkor is, ha az én valóságomtól némiképp távol áll.

Adatok:

Kiadó: Móra Kiadó

Megjelenés: 2022

Oldalszám: 368.

Fordította: Kalapos Éva Veronika

Fülszöveg:

Amikor ​Lori nagymamája meghal, a lány világa fenekestül felfordul. Sheryl nagymama volt ugyanis a mindene Lorinak. Gyakorlatilag ő nevelte fel az unokáját, akinek szülei mindig rengeteget dolgoztak. Ráadásul egy másik veszteség is fenyegeti Lorit, édesanyja ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy költözzön el az ő szeretett városából, Bostonból. Az érettségi előtt álló főhősünk azonban legalább addig maradni akar, amíg teljesíti nagyanyja utolsó kérését: szétszórja a hamvakat azokban a kertekben, amelyeket Sheryl a legjobban szeretett. A gyönyörű helyeket Seth nagybátyjával, valamint legjobb barátjával, Chrisszel látogatja végig, akibe titokban fülig szerelmes. A búcsúzás nem könnyű, de Lori talán a természettől is tanulva, a különleges kaland végére már másként tekint az elmúlásra. Dacos és nyers stílusa megszelídül, nemcsak önmagával, hanem a családjával is megbékél.

Meredith Goldstein önéletrajzi jellegű regénye egyszerre keserű, humoros, romantikus, de legfőképp: reménykeltő, amelynek elolvasása után talán más szemmel nézünk majd a körülöttünk virágzó életre.

T. J. Klune: A ​suttogó ajtón túl

T. J. Klune tud valamit. Így a második könyve után, nekem kicsit olyan mint Matt Haig. Különös kegyetlenséggel érzékenységgel játszik a szíveken. Csodálatosan ír, különös témákat választ, elképesztő fantáziáról tesz tanúbizonyságot, és nagyon jól érzékenyít. Itt is, most is.

Nagyon szerettem a „Ház az égszínkék tengernél” című könyvét. Bájos volt, könnyed és szívmelengető. Ez a regénye viszont egyáltalán nem ilyen. Kicsit bumfordi, kicsit darabos és a vidám felszín alatt mégis gyémántkemény. Számomra sokkal több volt, mint az előző regénye.

Ez a könyv a halálról szól. Vagyis dehogy. Az életről. Arról szól, hogy van-e élet a halál után. És a halál előtt? Hogy fel lehet-e dolgozni a feldolgozhatatlant? Hogy ki megy el, és mi marad?

Lassan olvastam, mert nagyon sokáig tartott feldolgoznom egy-egy gondolatot, sokáig tartott megválaszolnom a saját kérdéseimet. Nem a szövegezés miatt volt így, mert az csodálatosan könnyed és finom. A tartalom sok ponton rávilágított az élet tévedéseire, jellemzően inkább a könyv első felében. Arra, hogy amiben hiszünk az mennyire nem valós. Nem a hitre gondolok itt, (bár kicsit azt is átértékelte), hanem a karrierre, tulajdonra, önnön fontoságunkra. Arra, hogy amiért egész életünkben harcolunk, azért érdemes-e egyáltalán. A második rész nekem jobbára a gyászról szólt. Az elengedésről, feldolgozásról, megbékélésről. Sokszor jutott eszembe, hogy vajon ha most gyászolnék segítene-e ez a könyv, de arra jutottam, hogy valószínűleg nem. Amikor nagyon fáj, amikor az ember nem tudja hogyan kezelje a lehetetlent, akkor nem szívesen olvasunk erről. Előtte viszont sokat segített volna, hogy az akkori veszteséget könnyebben dolgozzam fel. Emiatt azt hiszem mindenkinek el kellene olvasnia, hogy később, amikor szükséges, segíthessen. Ha pedig épp nem szükséges, jó egy kicsit átgondolni az életet, annak minden/vagy bármelyik pontján. És ezzel együtt jó együtt létezni kicsit a szereplőkkel, nevetni , örülni, pityeregni kicsit.

De nézzük magát a könyvet: A borítója nagyon szép. Nem túl részletgazdag, de elég kifejező, és a színek csodaszépek. A cím nekem kevésbé hívogató, túl sejtelmes, és egy kicsit negatív felhangú is a tartalomhoz képest.

A történet furcsán indul. Egy antipatikus negyvenes pasas meghal. Különösebben senkinek sem fáj érte a szíve, nekem, az olvasónak sem. Van ilyen ugye? Olyan nagyon nem lehet együtt érezni Wallace-szal az elején, de jókat lehet nevetni a sutaságán, Nelson és Mei gonoszkodásán, és egyáltalán azon, hogy aki élni sem tudott, valahogy halott sem tud lenni igazán. Aztán, ahogy telnek a napok, új szereplők érkeznek (és fogynak a lapok), egyre közelebb kerülünk Wallace-hoz, aki, bár fejlődik is, azért a valódi személyiségéről is mindinkább lehull a lepel, és a végén már egészen a szívünkhöz nő. Én, körülbelül a regény utolsó egyharmad részében hol ezen, hol azon fakadtam sírva, bár nem igazán vagyok bőgőmasina.

Kategóriáját tekinte talán a mágikus realizmus áll leginkább közel a regényhez. Fantasy, de annak éppen csak a széle, sokkal valóságosabb, jobban az élethez (és a halálhoz) közelálló, mint általában a fantasztikus irodalom. Akár valós is lehet. Ami csodálatos, és ijesztő. Bár őszintén remélem, hogy inkább ez van a halál után, mint bármi más amit gondolunk és feltételezünk. A magam részéről szívesn innék egy teát Hugóval és Meivel, akkor is, ha nem igazán szeretem. (A teát.)

Nagyon sokat adott nekem a regény. Néhol hangosan kacarásztam, máshol mélyen elgondolkodtam rajta. Most nehezemre esik elengedni. Erőteljes mű.

Ezek után, a második T. J. Klune regény olvasva,  őszintén remélem, hogy a Galaktika elhozza hozzánk a szerző többi regényét is. Köszönöm a könyvet, és a meghatározó olvasmányélményt.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Média Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 434.

Fordította: Szente Mihály

Fülszöveg:

Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.

A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről. Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle, hogy a kaszások élete sem könnyű…

Paige Toon: Ha ​bárhová mehetnél

Ha bárhova mehetnék, valószínűleg Ausztráliába (is) mennék. Épp ahonnét ez a könyv indul. Ahogy a regény főszereplője Angie viccesen megjegyzi: a Tatuinon kezdődik a történet, egy ausztrál bányászvárosban Coober Pedyben. Sohasem hallottam még róla, de természetesen más a második oldalon beütöttem a Google-be, és valóban olyan elképesztő, ahogy azt a könyv bemutatja. Így aztán amellett, hogy nagyon jól szórakoztam, megint új dolgokat is tanultam.

Ha bárhová mehetnék először (utoljára és mindig) biztosan Olaszországba mennék, számomra ez a legelső a bakancslistán. Nem mintha nem mehettem volna már, de nekem Olaszország nem egy hosszú hétvége vagy egy hetes vakáció. Nekem Olaszország maga az élet. Paige Toon pedig tudta hogy hozza el nekem. Angie az ausztrál lány, miközben keresi a családi gyökereit, bejárja Itáliát, és a tájak és épületek mellett a kis olasz vendéglők teraszán és az emberek szívében is könnyed természetességgel hagy nyomot. Ha csak útleírás ez a könyv, akkor is értékelem, de annál jóval több. A hangulata nagyon laza, nagyon nyárias, de a hátterében ott lapul némi szívfájdalom, nagyon sok kérdés és a rengeteg szeretet, amit az írónő a világ felé közvetít. Minden szereplő, minden táj, minden zene ami ebben a történetben benne van, él. Színes és vibráló akárcsak a borító. Népek, ízek, szokások keverednek, hogy végül egy semmihez sem hasonlítható, egyedi történetet alkossanak.

A regény cselekménye jól követhető, és bár romantikus történetről van szó, mégsem teljesen kiszámítható. Biztosan nem szokványos, bár természetesen hoz néhány a műfajra jellemző „kötelező” elemet.

A szereplők nagyon emberiek. Bár mindegyikük pozitív szereplő, vannak hibáik. Angie jelleme mondjuk számomra egészen elképesztő volt, még sohasem találkoztam senkivel (regényben sem) aki ennyire jószívű, természetesen segítőkész lett volna. Sokat gondolkodtam olvasás közben azon, hogy menyire másként fordulunk általában az emberek felé, mennyire zárkózott lett a társadalmunk ahhoz a nyitottsághoz képest, amit ő tanúsít az emberek felé. Persze a regény többi főszereplője sokkal zárkózottabb, de mégis Angie személyisége a meghatározó, főként mert az ő szemszögéből követjük az eseményeket.

Angie új családja és barátai életében a jelen és a múlt egyforma hangsúlyt kap, tulajdonképpen a fő mondanivaló is a múltból való kiszakadás, a múlt elengedése köré épül, de az új élmények, új kapcsolatok meghatározó szerepéről is sokat mesél a könyv.

Ha bárhová mehetnék valószínűleg Norvégiába is elmennék újra. Ugyan a Szószék-sziklánál sosem voltam, de szerencsére ott kicsit többet voltam mint a regény szereplői. Sokat kaptam a történettől, országokról, hobbykról, ételekről tanultam, és emberségről is, de a legfontosabb talán mégis az a következtés volt, hogy ha lehetőség van rá, indulni kell. Az utazást semmi nem pótolhatja, a kaland maga az élet.

Adatok: 

Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 376.

Fordította: Pejkov Boján

Fülszöveg:

…te ​hová utaznál?

Angie egész életében arra vágyott, hogy világot lásson. Mégis, a harminchoz közeledve még sohasem hagyta el az ausztrál sivatagban lévő kis bányászvárost, ahol születésétől fogva a nagyszüleivel élt. Amikor azonban a zárkózott, de melegszívű lány véletlenül talál egy levelet, amelyet az anyja az ő sohasem látott apjának címzett, Angie elhatározza, hogy megkeresi az egyetlen élő rokonát – még ha ehhez a világ másik végére kell is eljutnia. Az apja ugyanis olasz, és Rómában él! Angie egyik napról a másikra egy teljesen más világba csöppen: a szenvedélyes, pezsgő Itáliába, ahol a sajátjától gyökeresen eltérő temperamentumú emberekkel ismerkedik meg. Köztük a jóképű, de megközelíthetetlen Alessandróval, akinek a lelkét súlyos titok nyomja. Vajon lehet-e közös jövője két ennyire különböző embernek, és ki tudnak-e lépni a múlt árnyékából?

A szerzőről:

Paige Toon 1975-ben született, és Ausztráliában , Amerikában és Angliában nőtt fel, édesapja versenyautó-versenyzői pályafutása után a világ minden táján nőtt fel. Paige nyolc évig dolgozott a Heat magazinnál , mint Reviews szerkesztő, de otthagyta, hogy szüljön. Jelenleg főállású író és szabadúszó újságíró, és Cambridge -ben él férjével, Greggel, egy építésszel, fiával, Indyvel és lányával, Idhával. (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Paige_Toon)