Rose Tremain: Lily

 

     Váratlanul ért Rose Tremain stílusa. A könyvtárunkban annak idején nagyot ment a „Gustáv- szonáta” meg a „Zene és csend”, de én valahogy a „Lily”-re figyeltem fel. A borító nem tetszik különösebben. Nagyjából értem mit fejez ki, és hogy miért ilyen, de mégis, valahogy sokkal letisztultabbak a korábbi Tremain fedlapok. A címe sem különös, és a szedése is nagyon levegős. Mindezekből kiindulva sokkal inkább egy történelmi romantikus zsánerhez közel álló szépirodalmi műre számítottam, mint erre a történetre.

      A legelső benyomásom az volt, hogy iszonyúan nyomasztó a regény. Rengeteg Viktoriánus kori romantikus történetet olvasok. Bár azok többnyire az idealizált felszínt mutatják meg, sokszor akaratlanul is felvillantják a nyomornegyedek egy-egy szeletét. Ezért voltak sejtéseim arról, hogy a kor lelencházaiban, sőt álltalában a szegénység soraiban nem habos lányregény az élet, de a nettó kegyetlenséggel nem számoltam. Gyakran előfordul velem, hogy a körülmények közé nem számolom az emberi természet gonoszságát és kisszerűségét. Főleg, ha az egyház álarca mögé bújik. Annyira morbid ez nekem, hogy sosem tekintem alapból lehetőségnek, pedig tudjuk, hogy létezett/létezik.

A regény főszereplője Lily tulajdonképpen mindent megtapasztalt, amit egy hat-nyolcéves gyereknek nem szabadna. Már kisbaba korában árvaságra jut, éhezik, fázik verik, erőszakoskodnak vele. A legrosszabb azonban nem ez, hanem a mindenbe beleivódott, mindent átható magány. Ahogy ez a kislány sorba veszíti el a kötődéseit sokkal fájdalmasabb, mint a testi fenyítés, vagy fizikai munka. Egészen döbbenetes módjai vannak az elhagyatottságnak. Leginkább talán a barátnője elvesztése rázott meg, de tulajdonképpen az egyedüllét keresztjét az utolsó pillanatig hordozza Lily.

Az első oldalakon úgy gondoltam, hogy ez az árva olyan, mint egy veréb. Szürke, jelentéktelen, senkinek sem kellő. Aztán valahol a közepe táján már egy kis rozsdafarkúnak láttam. Átlagosnak tűnik, de van benne valami különleges. Egy oda nem illő szín a szürkeségben. Ez a szín félelmetes is a maga nemében, mert sehogy sem képes beilleszkedni a verebek közé. Még később sem, felnőttként sem.

A regény látszólag az őt kisbabaként megmentő, Sam Trench rendőrrel való szerelemre épül, de valójában alig. A férfi nem tud főszereplővé előlépni, bármenyire is jelen van a nyitómondattól a zárógondolatig. Épp a saját kisszerűsége akadályozza meg abban, hogy pozitív hős lehessen.

A Sam-mel való kapcsolatban van valami egészen beteges. Nem a köztük lévő húsz évre gondolok, hanem a vállalhatatlanságra, és arra, hogy ez a kötődés sokkal inkább egy az önmaga hősiességét megerősítő felnőtt, és a biztonságot kereső gyermek közt épül ki. Hogy Sam csak addig jelent valódi menedéket (vagy addig sem), amíg a sajátos erkölcsi normáiba beleférnek az érzelmei. Nekem úgy tűnik a férfi kihasználja, hogy Lily megmentőjeként tetszeleghet, emiatt semmiképpen sem lehet egyenrangú ez a vonzalom.

A regény vége nekem egyértelműen nem lezárás, sokkal inkább egy nyitány. Vélhetően Lily és Jesse újratermelik Nellie és a Perkin családmintáját, és ezzel tulajdonképpen akár a happy end is benne lehet ebben a kapcsolatban. Bár ez a teljes történet tükrében vélhetően egy erős feltételezés.

A regény szerkezete elsőre töredezettnek tűnik, rendszertelenül ugrál az időben, látszólag logikátlanul idéz fel eseményeket, és indokolatlanul ragad ki epizódokat Lily jelenéből. Aztán találtam egy második főszereplőt a regényben és hirtelen megalapozottnak tűnt minden jelenet. Az első pillanattól fogva ott ólálkodik a háttérben a halál. Annyira, hogy időközben, az árnyékok közt főszereplővé válik. A temetős jelenet például látszólag nem illik a történetbe (elsőre feleslegesnek tűnik), de aztán úgy éreztem ez a Halál nagyjelenete vagy a főpróbája. Nehéz eldönteni, mert bár kétségtelenül az ő szerepének ez a csúcspontja, de itt mégsem ér véget. Az utolsó oldalakig főszerepben van az elmúlás ígérete. Hátborzongató. Összetett, és sokrétű a mondanivalója.

        Ha vannak előre megírt sorsok, akkor Lilyé biztosan egy ezek közül, és ez esetben a boldogságra nincs lehetősége, hiszen genetikailag kódolt a bukás. Ha azonban kitartás és elszántság számít valamit, akkor Lily története nem érhet szomorú véget, hiszen amennyi küzdésben része volt, megérdemli a szeretetteljes életet. Az, hogy végül melyik irányba fordul az élete, nem derül ki a történetből, de én a jobbra számítok. Mindig.

Adatok:
Kiadó: XXI. Század
Megjelenés: 2023.
Oldalszám: 304.
Fordította: Kada Júlia

Fülszöveg:

A ​Gustav-szonáta, a Zene és csend és A kegyelem szigetei című díjnyertes regények szerzőjétől
1850-ben egy fiatal rendőr egy londoni parkban talál egy csecsemőt. Lily Mortimer árvaházban cseperedik, aztán vidékre kerül, nevelőszülőkhöz. Gyermekkorát Suffolkban tölti. Amikor dolgozni kezd, Belle Prettywood londoni parókaszalonjában talál munkát. Látszólag minden rendben, de Lily mindeközben borzasztó titkot őriz.
Sam Trench, az egykori fiatal rendőr nem veszíti szem elől a fiatal nőt, akit annak idején, csecsemőkorában megmentett. Amikor viszontlátják egymást, azonnal kölcsönös vonzalmat éreznek – Lily biztos abban, hogy Samnél megtalálja boldogságát. De lehetséges, hogy éppen ő fogja leleplezni a bűnt, amit a lány elkövetett? Ő fogja elhozni Lily számára a halálos ítéletet?

A könyv megvásárolható ezen a linken: 21. század kiadó