Holly Smale: Cassandra ​ezer színe

    Bevallom őszintén, hogy Holly Smale Geek Girl sorozatát nem olvastam, hanem a Netflixen néztem végig (mea culpa). Emiatt talán kevésbé magabiztosan kezdtem bele a Cassandra ezer színe című regénybe, bár a borító és a fülszöveg elég hamar meghozta a kedvem az olvasáshoz. A megjelenés könnyed, színes világa egy laza, humoros olvasmány ígéretét hordozza, és bizonyos szempontból valóban ezt is kapjuk, csakhogy a felszín alatt egy kifejezetten súlyos, összetett és gondolatébresztő történet bontakozik ki.

    A regény középpontjában a neurodivergens gondolkodású fiatal nő Cassandra áll. A fent említett fogalom számomra kezdetben idegen volt. Amikor az autizmus szó előkerült, valamivel tisztább lett a kép, de be kell vallanom, előzetesen én sem tudtam sokkal többet a témáról, mint egy átlagos olvasó. A történet előrehaladtával egyre inkább úgy éreztem, hogy az „autista” megnevezés szűk és leegyszerűsítő, most így az olvasás után pedig már teljesen mást jelent a ”betegség” mint korábban.

    Semmi igazán hagyományos nincs ebben a történetben. Bár romantikus regényként indul, a megszokott sémák hamar szétesnek. A nyitány egy szerelem elvesztésére épül, és ezzel a fájdalommal könnyű azonosulni. Cassandra elveszíti a munkáját, és elveszíti azt a férfit is, akiről sokáig azt hitte, ő az igazi. Aztán jön a csavar, Cassandra képes visszalépni az időben, és megváltoztatni bizonyos eseményeket. A lehetőség adott, a megoldás mégsem egyszerű. Főként azért, mert az akadályok nagy része nem kívülről jön, hanem magából Cassandrából fakad és abból, ahogy ő értelmezi a világot.

    Cassandra idegesítően mániákus. Idegesítően következetes. Idegesítően másmilyen. És én minden apró nünükéjét imádtam. Nem a precíz rendszereit, nem a görög mitológiával való kapcsolatát, a zajszűrős fülhallgatóit, és az igazságosságát és még csak nem is az életszerűtlen problémáit. Azt szerettem benne ahogy túllép önmaga korlátjain. Ahogy újra és újra nekifut, elemez, változtat és halad előre a maga ütemében. Bár ennyire állhatatos lennék a mindennapi dolgaimban.

    Izgalmas kihívás Cassandra atipikus gondolatvilágának aprólékos nyomon követése. Figyelmet igényel, de nem lehetetlen. Elsőre nehezen érthető és bosszantó, ugyanakkor a könyv szépen bemutatja a neurodivergens gondolkodásmód másságát. Könnyű elfogadni ha látjuk és megértjük hogy működik.

    Nagyon tetszett ahogy az újrakezdéssel játszik a könyv. Sokszor úgy tűnik, hogy elég lenne egy mozzanatot megváltoztatni a múltba ahhoz, hogy az életünk rendben legyen. Nekem is sokszor eszembe jut, hogy bárcsak ez vagy az másként történt volna. A Cassandra ezer színe azonban megmutatja, hogy a változtatás nem feltétlenül jelent javulást. Egy apró módosítás újabb problémákat szül, nem várt következményekkel jár, és a „jobb” verzió sokszor csak másféle nehézségekkel jár. Cassandra újra és újra alakítja a múltat, miközben a jövő folyton kicsúszik a kezei közül , és közben észrevétlenül ő maga is változik.

    A regény végül felteszi az egyik legfontosabb kérdést: mennyire komfortos valójában a komfortzóna? Ha minden kiszámítható és biztonságos, az valóban boldogságot jelent? Vagy épp a bizonytalanság, a kockázat és az önmagunkkal való szembenézés az, ami előrevisz?

    A Cassandra ezer színe egy érzékeny, okos, egyszerre mély és könnyed történet az elfogadásról, az önazonosságról és arról, hogy a „másság” nem hiba, hanem egy másfajta rend. Ráadásul teli van szeretettel, csak nem a hagyományos módokon.

    A könyvet köszönöm szépen a General Press Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: General Press Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 400

Ford.: Melegh Erika

Fülszöveg:

Cassie mindig is kicsit különcnek számított. Mindenre emlékszik, de semmit sem ért, a szokások rabja, a változástól pedig egyenesen a hideg rázza. Imád múzeumba járni, és imádja a barátját, Willt, de utálja, hogy a főnöke az ő bögréjéből iszik. És mindig, de tényleg mindig a lehető legrosszabb dolog csúszik ki a száján. Az élete számára kellemes, kiszámítható rendben zajlik. Egészen mostanáig.
Amikor a pasija dobja, az állásából kirúgják és a helyi kávézóban elfogy a banános muffin – mindez ugyanazon a rémes napon –, Cassie úgy érzi, itt a világvége. Csakhogy rájön, valami furcsa okból kifolyólag vissza tud menni az időben, és megváltoztathatja a dolgok alakulását. És mivel kismilliószor újra próbálkozhat, vajon elkerülheti, hogy minden összeomoljon körülötte?
A világsikerű Geek Girl-sorozat szerzőjének régóta várt, első, felnőtteknek szóló könyve.

A könyv megvásárolható ezen a linken: General Press Kiadó

Lucy Strange: Az Alka-sziget rejtélye

    Ha Lucy Strange neve szóba kerül, nekem elsőre mindig a gyönyörű borítók jutnak eszembe. Az Alka-sziget rejtélye a második könyvem volt a méltán népszerű brit szerzőtől, de biztosan nem az utolsó. Nem kizárólag a külcsín miatt, bár tagadhatatlan, hogy a vizuális világ is fontos szerepet játszik a választásban.

    Az Alka-sziget rejtélye ifjúsági gótikus krimi és múlt század eleji angol young adult családregény különleges ötvözete. Egyszerre idézi meg Agatha Christie és Lucy Maud Montgomery világát, a stíluskeveredésből pedig egy igazán hangulatos, ízig-vérig angol kamaszregény születik. A történetben hangsúlyos szerepet kap a barátság, az igazságkeresés és a kaland. Vérbeli, kíváncsi tizenéveseknek való olvasmány.

    A képzeletbeli Alka-sziget a világtól elzárt, baljós hely Észak-Skóciában. Már a neve is nyomasztó: a rég kihalt óriás alkáról kapta, amelynek egykori élőhelye ebben a térségben volt. A sziget maga is elhagyatott: kivágott fák, elnéptelenedett falu, néhány juh és egy komor, középkorias apátsági épület. Kevesen tudják azonban, hogy a kastélyszerű falak között egy új nevelőintézet működik ami félelmetesebb, mint maga a sziget.

    Faye eleven, álmodozó kislány, aki látszólag teljesen idegen ebben a sötét világban. Mégis ide száműzi a családja egy múltbéli, rejtélyes esemény miatt, sok más „problémás” gyerekkel együtt. Itt él Boudica, a nagyszájú amerikai lány; Filiberto herceg, egy európai minikirályság örököse; a hideg lord Gordon; az álmatag Evie; a néma Liz; valamint a két rosszcsont Archie és Emir. A gyerekeket Dr. Lighter, az intézmény pszichológus-igazgatója és felesége, a katonás Violet nővér felügyeli a szellemjárta falak között.

    Lucy Strange a borongós atmoszférateremtés nagymestere. Reccsenő padlók, titokzatosan nyíló ajtók, huzatos rejtekjáratok és láthatatlan macskabagoly-huhogások festenek már-már horrorba hajló hátteret. Már a hangulatból is sejthető, hogy a felszín alatt valami igazán sötét titok lapul. Szerencsére az olvasó a szereplőkkel együtt nyomozhat, hogy kiderítse, mi történik az intézményben és miért kerültek ide ezek a gyerekek.

    A szerző csodálatosan mutatja be az északi Skót szigetek ködös párás hangulatát, remekül illeszkedik a történet a környezetbe. Természetesen maga a regény csak a gyerekek szintjén ijesztő, amit a befejezés szépen fel is old.

    Lucy Strange gyönyörűen ragadja meg az észak-skót szigetek ködös, párás világát. A regény csak a gyerekek szintjén ijesztő, a befejezés pedig szépen oldja a feszültséget. Különösen szerettem Lucy Strange elkötelezett természetimádatát: a történet finoman idézi meg A fák titkos életét, mesél a természeti kapcsolódásokról, az egykori és jelenlegi élővilágról. Faye különleges kapcsolata a tájjal és az élőlényekkel gyermeki nézőponton keresztül mutatja meg a természet szépségét és gyógyító erejét.

    A cselekmény elég mozgalmas nagyon erős hangsúlyt kap a nyomozás, feszes és nem engedi, hogy lankadjon a figyelem. A szöveg maga elég nagybetűs és a szedés sem túl sűrű, de azért a magabiztos kamasz olvasóknak ajánlanám elsőre.

    A könyvet köszönöm szépen a Manó Könyvek Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 344

Ford.: Cséplő Noémi

Fülszöveg:

Egy távoli, elhagyatott szigeten, egy bentlakásos iskola rideg falai között Faye Fitzgerald hirtelen rádöbben, hogy társaival együtt azért került oda, mert valami gonoszságot követett el. De hiába próbálja felidézni a viharos éjszakát, amikor elment otthonról, nem emlékszik rá, hogy pontosan mi történt. Elhatározza, hogy felderíti a sziget baljós rejtélyeit, de vajon ahhoz is lesz bátorsága, hogy szembenézzen a saját lelkében lakozó titkokkal?

A könyv megvásárolható ezen a linken: ManóKönyvek

Vojtěch Matocha: Aranyzug

 Az Aranyzug egy különleges hely Prága szívében. Sötét, árnyas kerület, ahol megállt a fejlődés: nincs elektromosság, nem jár a tömegközlekedés, hiányoznak az utcai lámpák, nem működik a mobiltelefon és az internet sem. Valaha a haladás és a jólét szimbóluma volt, neves feltalálók éltek itt, mára azonban már csak árnyéka egykori önmagának. Mégis lakják emberek: egy zárt, önmagába forduló közösség, ahová a modern Prága lakói már alig teszik be a lábukat.

    Jirka sem önszántából érkezik ide: nagyapját kell meglátogatnia. Csakhogy Aranyzug nem marad meg egzotikus, kissé baljós háttérnek. Egy rejtélyes idegen meghal, egy csomag eltűnik, és ezzel együtt Aranyzug határai is kitágulnak. A városrész élni kezd, lassan elnyeli Prágát, megszünteti a modern kor vívmányait. Leáll a közlekedés, eltűnik a televízió és az internet, a sötétség pedig egyre nagyobb teret nyer. Jirka és barátai, En és Tonda hamar ráébrednek, hogy csak ők tudhatják, miként lehet megállítani Aranyzug terjeszkedését. Elindulnak hát a titokzatos negyed szívébe, Jirka nagyapjához, miközben a nyomukban elszánt, erőszakos felnőttek járnak, akiknek saját céljaik vannak Aranyzuggal és nem riadnak vissza semmitől.

    A három barát útja sokszor vérfagyasztó izgalmakat tartogat. Torokszorító, sötét kalandokba keverednek, miközben idegeneknek próbálnak segíteni, és újra meg újra bajba sodródnak. A Prágán átvezető út nemcsak izgalmas menekülés és küzdelem, hanem egyfajta időutazás is: megidézi a hajdanvolt várost, miközben mesél barátságról, leleményességről, együttműködésről, kitartásról, árulásról, és az első szerelemről is.

    Nekem nagyon tetszett, hogy a megoldások ritkán működnek elsőre. Ahogy az életben úgy a regényben is sokszor fut mellékvágányra egy-egy ötlet, sokszor hoznak rossz döntést a szereplők, és gyakran csak az akarat vagy a lendület viszi előre a cselekményt, nem a tudás vagy a meggyőződés. A srácok néha elfáradnak, időnként úgy érzik feladják, elkeserednek és visszafordulnak, de valahogy mégis megtalálják az utat előre, gyakran egymást támogatva, bíztatva. Nem feltétlenül értenek egyet, nem mindenben támogatják egymást, de megtanulnak együttműködni és megbocsájtani is.

    A szerző elsőkönyves író, aki matematikusnak készült, és mobilalkalmazás-fejlesztőként dolgozik. A logikus gondolkodás és a rejtélyek iránti érzéke erősen érződik a történeten. Nem véletlen, hogy az Aranyzug már első megjelenésekor számos díjat nyert, és Csehország egyik legnépszerűbb ifjúsági regényévé vált, azóta pedig trilógiává bővült. Külön öröm, hogy a könyvben több kétoldalas illusztráció is helyet kapott Karel Osoha munkáiból, amelyek tovább erősítik a sötét, misztikus hangulatot.

    Az Aranyzug gyors, feszes és izgalmas olvasmány, elsősorban kamaszfiúknak – ami önmagában is ritkaság, hiszen kevés igazán „fiús” ifjúsági regény születik. Ugyanakkor En karaktere miatt a lányok is könnyen kapcsolódhatnak a történethez. A könyv legnagyobb erőssége a titokzatosság és a folyamatos mozgásban tartott cselekmény. Minden nyitott, kíváncsi kamasz számára remek választás lehet.

    A könyvet köszönöm szépen a Galaktika Metropolis Média Kiadónak.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Media Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 276

Fordította: Hanzelik Gábor

Fülszöveg:

Prága szívében van egy negyed, amelyet senki sem ért igazán.
Aranyzug – egy hely, ahol megszűnik az elektromosság, ahol a modern világ szabályai nem érvényesek, nem működik a telefon és nincs internet, ahol sötét titkok élnek tovább a múltból.
Két tizenéves, Jirka és En véletlenül sodródnak bele a városrész rejtélyeibe. Amit eleinte kalandnak hisznek, az hamarosan veszélyes hajszává válik: elszánt és félelmetes üldözők, régi térképek, titkos találmányok és egy elfeledett tudós öröksége vezetnek egyre beljebb Aranyzug árnyai közé. De vajon sikerül időben kideríteniük, mi rejlik a városrész mélyén – mielőtt túl késő lenne?
Ahogy a határ elmosódik valóság és legenda között, a gyerekeknek rá kell jönniük, hogy Aranyzug nemcsak egy hely, hanem egy titok, amely az egész város jövőjét meghatározhatja.
Misztikus, izgalmas és szívszorító kaland — az Aranyzug a barátságról, a bátorságról és arról szól, mit jelent megőrizni az emberi kíváncsiság fényét egy elsötétülő világban.

A regény megvásárolható itt: Galaktikabolt

Delia Owens: Ahol ​a folyami rákok énekelnek

    Kivártam ezzel a könyvvel, mert túl nagy volt körülötte a felhajtás. Az ilyen regények gyakran kapnak nálam egy „kötelező olvasmány” jelleget, ami már általános iskolában sem működött. A holttér azonban itt is csak ideig-óráig tartott: a könyv gyönyörű megjelenése és a rengeteg pozitív visszajelzés végül meggyőzött.

    Mindig nehéz olyan regénybe kezdeni, amelyről ennyit hall az ember. Szinte lehetetlen spoilermentesen beszélni róla, így a cselekmény nagy vonalai számomra is előre ismertek voltak. Ennek ellenére maradtak benne meglepő fordulatok, és szerencsére nem érződött teljesen kiszámíthatónak.

    Ami nekem a leginkább működött ebben a regényben az az atmoszférateremtés volt. Delia Owena szenzációsan ragadja meg az amerikai lápvilág szívét, és tárja elénk azt úgy ahogy azt én még sohasem láttam. Homályos, baljós és ködös igen, megmutatja Amerika alulnézetét, ez is igaz, de mégis valahol mégis reményteljes. A legrosszabb időkben is ott vannak a szentjánosbogárszerű fények, az ott élők egymás iránti figyelme, törődése, a magány ami lehetőséget ad az önfelfedezésre, és egy búvóhely a világ problémái elől. A láp sokféle lehet, és ebben a regényben sokféle is.

    A történet érdekes, a két idősík miatt helyenként feszült is. Olyan érzésem volt, mintha az 1969-es szál hajtaná előre a múlt eseményeit is, mintha minden, ami történt, a jelenhez kapcsolódna, nem pedig fordítva. A cselekmény gyorsan beszippantott, még akkor is, ha a feszessége mellett néha vontatottnak hatott. Bár az idősíkok váltakozása izgalmas, maga a történet viszonylag egyszerű, és sokszor erősen támaszkodik sztereotípiákra. A szereplők többségének viselkedése előre látható, a jó és a rossz élesen elkülönül, az ok-okozati viszonyok ritkán árnyaltak. Mindezek ellenére a befejezés mégis tudott meglepetést okozni..

    Kya egy igazi atipikus főhős, bár megvan benne minden, ami egy erős női karakterhez kell annyira zárkózott, és távoli, hogy nehéz vele azonosulni. A körülményei és a küzdelme miatt pedig nagyon nehéz nem kedvelni, vagy legalábbis együtt érezni vele. Tate sokkal könnyebben megközelíthető figura, még akkor is, ha a döntéseit nem mindig egyszerű elfogadni. Chase pedig önmagában egy közhely, a tipikus amerikai álom, vagy annak egy torz tükre.

    A regény két idősíkon halad. Az 1952-ben induló történetszál viszonylag egyenes vonalon követhető, míg az 1969–70-es évek eseményeiből csupán rövid felvillanásokat kapunk, apró információmorzsákat, amelyek csak a végére állnak össze teljes egésszé. Számomra egyértelműen Kya életregénye volt az igazán izgalmas, a krimis vonal sokkal kevésbé. A Lápi lány magányossága, az önfenntartásért folytatott küzdelem és a fejlődéstörténete jóval erősebb és emlékezetesebb, mint maga a bűntény, amiben és a hangulat mint maga a megfejtés.

    Köszönöm szépen a Librinek!

Adatok:
Kiadó: Libri Kiadó
Megjelenés: 2024.
Oldalszám: 464

Fordító: Csonka Ágnes

Fülszöveg:
    Delia Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.
    Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…
    Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi Lányra” terelődik.
    Az Ahol a folyami rákok énekelnek egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza.

A regény megvásárolható itt: Booklove

    

Alessandro Baricco: Abel

   Túlzás lenne azt mondani, hogy maradéktalanul értem Alessandro Baricco műveit, nem is mindegyik áll közel hozzám. A Selyem kifejezetten nem a zsánerem, a Vértelenül viszont a személyes kedvencem az életműből, és bár az Abel hangulatában időnként emlékeztet rá, mégis egészen más irányba indul el.

    A 2025-ben hosszú hallgatás után megjelent új Baricco (kis)regény mindenben más egy kicsit, mint a korábbiak, mégis tagadhatatlanul Baricco mű. Már az alcím sem szokványos, vajon mit jelent a metafizikai western? Elsőre talán azt mondanám, hogy nincs ilyen műfaj. Azán azt, hogy ez a történet inkább metafizikai, mint western. Leginkább egyik sem, és igazából mindkettő lehet, de így szókapcsolatban mindenképpen rendhagyó. Lövések, poros utak, magányos figurák megjelennek, de hiányzik belőle a western hősiessége, erkölcsi rendje és romantikája. Nincs igazságtevés, nincs világos jó és rossz csak sodródás van, emlékek, döntések és azok következményei. Metafizikai ha elég távolról nézzük, tényleg elmélkedik a lét mibenlétéről, azonban az alapossága és a ténymegállapítások tekintetében már inkább csak pedzegeti az alcímet. Valószínűleg azonban felesleges boncolgatni ezt, ha Baricco így látja, nekem igazából jó.

    A történet maga valódi Vadnyugaton játszódik, északról indul és dél felé fejeződik be. Bár a területi adottságok adnak egyfajta linearitást a történetnek, összességében inkább mozaikszerűen áll össze a cselekmény. Nekem leginkább egy törött tükörhöz hasonlít. A kis cserepekben jól láthatóak a részek, de ha az egészet nézzük némiképp szabdalt, és semmiképpen sem teljes.

    Az Abel a címszereplő Abel Crow történetét meséli el, a pisztolyhős seriffét, aki fiatal kora ellenére már egy élő legenda. Abel regénye az emlékeinek darabjaiból áll össze, de ezek a darabok koránt sem teljesek. Néhol álomszerűen elmosódottak, máskor egészen pontosak, de szinte sohasem befejezettek. Emiatt nagyon sok kérdés maradt bennem a történettel kapcsolatban. Nem kifejezetten a végkifejlettel, mert az elég egyértelmű, de az apa története, vagy az anyja motivációi vagy Hallelujah részvétele Abel életében semmiképp sem teljes. És éppen ez az, ami Baricco egyik stílusjegye. szereti kiharapni a történeteiből az információk egy részét, aztán oldjuk meg. Nem kihagyni, az túl egyszerű lenne, inkább kivágni, úgy mintha elmesélné aztán utólag radírozná oda az üres foltot. Nekem ez küzdést jelent többnyire.

    A történetmesélés módja helyenként Cormac McCarthy világát idézte fel bennem, nemcsak a hangulat, hanem a szabálytalan központozás és a száraz, lecsupaszított mondatok miatt is. Az Abelt olvasni olyan, mint figyelni egy ördögszekeret, ahogy végiggurul a poros úton, könnyűnek tűnik, szinte súlytalan, mégis tele van jelentéssel. Ránézésre nem erőteljes, ugyanakkor bennem motoszkál évekig a miért és hogyan.

    Ami számomra túlterhelte a szöveget, az a lét és nemlét, rend és rendetlenség, ok és okozat kérdéseinek állandó boncolgatása volt. Bár ezek a témák szervesen illeszkednek a regényhez, időnként úgy éreztem, ráülnek a történetre, és elnyomják azt. A filozófiai utalások, idézetek gyakran inkább díszítőelemként hatottak, mint valódi gondolati kapaszkodóként. Ebben az értelemben a metafizika néha valóban „agyoncsapja” a westernt.

    Ezzel együtt is az Abel hamisítatlanul Baricco regény. Gyors, furcsa és megmarad az olvasó gondolataiban úgy, ahogy azok a történetek szoktak, amelyekkel nem tudunk maradéktalanul elszámolni.

    A könyvet köszönöm szépen a Helikon Könyvkiadónak.

Adatok:
Kiadó: Halikon Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 210

Fordító: Wiesenmayer Teodóra

Fülszöveg:

Abel Crow seriff még csak huszonhét éves, de már legenda. Biztos kézzel és villámgyorsan lő egyszerre két pisztollyal két különböző célpontra, miközben indián javasasszonyok ősi bölcsességein és az ok-okozati összefüggés filozófiai problémáján mereng. Egy napon aztán négy testvérével együtt elindul Yubába, hogy megmentsék régen látott édesanyjukat az akasztófától. Vajon mi várja őt az út végén? A vég, vagy valaminek a kezdete?
Alessandro Baricco kilenc év után jelentkezik új regénnyel. „Metafizikus westernje” kaleidoszkópszerűen kibontakozó történet, amelyben az olasz író sajátos, csak rá jellemző módon értelmezi újra a műfaj hagyományait.
„A helyzet az, hogy én egész életemben lőttem. Aki céloz, azt hiszi, hogy a világot egyenes vonalak keresztezik. Egy azelőtt és egy azután. Egy itt és egy ott. Nem csupán hiszi, hanem tudja. Azon vonalak mentén öl, azoknak a vonalaknak a végén hal meg.”

A regény megvásárolható itt: Booklove

Geronimo Stilton: Többet ​mézzel, mint erővel (Mulatságos történetek)

    Régről szeretem Geronimo Stiltont, bár őszintén már akkor kinőttem belőle amikor megjelent Magyarországon, azóta pedig eltelt néhány év. Mindenesetre a fura olasz akarom mondani egérszigeti pocok kalandjain még mindig remekül szórakozom. Nem is olvastam az összes kötetet, talán képtelenség is, bár egyszer szívesen megnézném összegyűjtve a teljes szériát.

    A Kolibri Kiadó gondozásában megjelent Mulatságos történetek sorozatból nekem ez volt a harmadik, a teljes szériában pedig a 33. kötet. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a hozzám hasonló „link” olvasók számára is könnyű felvenni a fonalat. Egyrészt azért, mert az alapszituáció nem sokat változik, másrészt mert a történetek szerkezete és hangszerelése nagyon hasonló.

    A borító, a grafika és a betűszedés állandósága kifejezetten stabil, biztonságos olvasási élményt ad, ami a kevésbé magabiztos kiskamaszoknak különösen fontos lehet. Ugyanakkor a szövegben megjelenő játékos tipográfia, az egyes szavak kiemelése, a beszélő nevek és a nyelvi humor folyamatosan frissen tartják az élményt azok számára is, akik már a sokadik Stilton-kötetüket olvassák.

    A "Többet mézzel, mint erővel" a megszokott stiltoni receptet követi: van benne egy nagy (hatalmas) rejtély, felvonul az egész Stilton család, mindenki hozza a jól ismert karakterjegyeit, a történet tanít valami fontosat, és a végén minden egérmódra helyére kerül. Ez a kiszámíthatóság itt erény: az olvasó pontosan tudja, mire számíthat, és ez kifejezetten megnyugtató.

    A történet központi témája ezúttal a mézkészítés, és azt a szokásos alapossággal körbe is járja a könyv, Nem didaktikus, de nagyon sok jól megválogatott információt tartalmaz. Bemutatja a méhek életét, a mézkészítés lépéseit, és a mézfajtákat is. Miközben végigkövetjük az utat a kaptártól az asztalig, folyamatosan jelen van a felelős gazdálkodás és a környezetvédelem kérdése is.

    A regényben a szereplők rámutatnak arra is, hogy a valódi termelői méz és a mesterséges „mű” méz között mekkora különbség van, és hogy a mértéktelen reklám és PR nem tudja elfedni a valódi minőségi különbségeket. Ez a gondolat – bár gyerekeknek szól – meglepően aktuális a felnőttek számára is.

    A méhészet bemutatása mellett most is fontos szerepet kap az együttműködés, a barátság és a feladatmegosztás. Emellett a könyv tele van apró, pozitív gondolatokkal, amelyek sokszor szinte mellékesen, nem direkt tanulságként jelennek meg

    A szereplők most is stiltonosak, bár Trappola meglehetősen visszafogottnak tűnt. Tragikát imádtam mint mindig (őszintén alig várom, hogy férjül vegye Geronimót), és most is felbukkant valaki, akivel eddig még nem találkoztam. Mindenbebele Cincogó nyelvhasználata egyszerűen extraegeres, innét is gratulálok a fordítónak (ismét). Most is nagyon sok a nyelvi lelemény, ami minden bizonnyal nem egyedül a szerző érdeme.

    Összességében Geronimo Stilton ennyi év után is tud újat mondani. Vidám, színes és tartalmas olvasmány, amely fiúk és lányok számára egyaránt élvezetes, valóban uniszex minden értelemben. Jó belépő az önálló olvasás világába, de felnőttfejjel is könnyű vele kikapcsolódni, akár nosztalgiából, akár puszta kíváncsiságból.

    Köszönöm a könyvet a Kolibri Kiadónak

Adatok:

Kiadó: Kolibri Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 128.

Ford.: Varsányi Szabolcs

Fülszöveg:

    Trappola új hóbortnak hódol: mézet készít, és persze rám is oszt feladatot… Kiderül, hogy a méhek csípnek engem – a fullánkjukkal, tetőtől tappancsig! És ha ez nem volna elég: még egy botrányos mézgyárra is rábukkanok!
    A Mulatságos történetek sorozat köteteiben Geronimo Stilton meséli el kalandjait. És ő aztán tényleg soha nem unatkozik! Családjának és barátainak köszönhetően gyakran keveredik igazán bajuszborzoló, ám mindig extraegeresen mulatságos események középpontjába.
    És hogy kicsoda Geronimo Stilton? Rágcsáliában született, Egér-szigeten. Diplomamunkáját a rágcsálóirodalom toponímiájából és összehasonlító ősegérkori filozófiából írta. Geronimo Rágcsália legolvasottabb napilapja, a Rágcsáló Hírek főszerkesztője. Az újságot nagyapja, Világjáró Vilmos alapította. Szabadidejében Geronimo 18. századi antik sajthéjdarabkákat gyűjt, de legszívesebben nagy sikerű történetek írásával foglalatoskodik. Könyveit 53 nyelvre fordították le, és több mint 188 millió példányban adták el világszerte.

A regény megvásárolható itt: Booklove

Miklya Luzsányi Mónika: Gaudiopolis, ​az öröm városa

    A 2026-os év máris számos meglepő tudással ajándékozott meg, hála a Pagony Kiadónak, Miklya Luzsányi Mónikának és az Abszolút töri sorozatnak.

    A számomra döbbenetes felfedezés abból adódik, hogy egyik úttörője voltam a francia példára létrehozott gyermek-és ifjúsági önkormányzati mozgalomnak, korábban soha nem hallottam Gaudiopolisról. Pedig ez volt az első valóban demokráciára épülő és demokráciát tanító gyermekszervezet, jóval megelőzve a saját korát. Éppen azért, mert pontosan értem, mit jelent egy ilyen rendszer működtetése, tátott szájjal olvastam a regényt. Külön öröm volt számomra, hogy a történet valós eseményekre épül, és a szereplők jelentős része valóban létezett.

    A regény főszereplője visszatérő karakter az Abszolút Töri olvasói számára, találkozhattunk már vele a Szerelmem, Petőfi Zoltán? című kötetben is. Sári ebben a történetben is Petőfiékhez készül, ám valami „zavar támad az erőben”, és néhány (sok) évtizeddel később a második világháború utáni, szétbombázott Budapest romjai között bukkan fel. Itt találkozik a dédapja fiatalabb kiadásával, és hogy közelebb kerüljön hozzá, beköltözik a PAX-ba, Sztehlo Gábor védőszárnyai alá.

    A regény középpontjában a második világháború utáni romos Budapest áll, azon belül is a zugligeti gyermekköztársaság, Gaudiopolis, ahol háborús árvák, üldözöttek és kallódó fiatalok próbálnak új életet kezdeni. A történelmi háttér önmagában is súlyos, de Miklya Luzsányi Mónika nem a szenvedés részletezésére épít. Inkább azt mutatja meg, hogyan lehet a legnagyobb pusztulás után is közösséget, szabályokat, reményt teremteni.

    Számomra ez a regény az egyik legempatikusabb könyv, amit ismerek. Nemcsak a témája miatt, hanem azért is, mert nem foglal állást, hanem hagyja, hogy az olvasó maga alakítsa ki a véleményét. Bár a szerző közismerten református vallású, nem erőlteti az istenhit kérdését, és Sztehlo Gábor evangélikus lelkészi hivatása sem válik hangsúlyossá. A hit jelen van a regényben, de teljesen elfogulatlanul. Nagyon szeretem Miklya Luzsányi Mónikában ezt a pártatlanságot, és azt is, ahogyan a kamaszok nyelvén szól. Nem didaktikus, nem kezeli gyerekként az olvasót, inkább leül mellé, és tényszerűen, derűsen, közérthetően mesél. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy ez a regény nem mindenkinek szól: némi történelmi háttértudás és érzelmi érettség szükséges hozzá, ezért inkább a 14 év felettieknek ajánlanám.

    Nekem ez volt az első Abszolút Töri könyvem és egy kissé riasztott a vastagsága és a tartalma. Féltem, hogy unalmas vontatott és tanító jellegű lesz, ebből azonban semmit nem tapasztaltam. Kifejezetten párbeszédes a szöveg és nagyon mozgalmas a cselekmény is. Egy percig nem ül le, végig izgalmas, de rengeteg információt hordoz. Nekem a nyelvezet nem volt idegen, nagyon sok szót használok a korabeli szlengek közül, de a mai kölyköknek valószínűleg használniuk kell a lábjegyzetet. Szerencsére a könyv és a szerző figyel arra, hogy mindenre magyarázatot kapjunk.

    A szereplők egytől egyik hitelesek, nemcsak ezért, mert a legtöbbjük valódi történelmi személy, hanem azért is, mert élő, lélegző karakterek. Nagyon tudatos a karakterépítés is, és az információadagolás is. Ráadásul a világépítés is kompakt, teljes képet mutat a korabeli társadalomról, a világháború utáni helyzetről, de a zsidó hadiárvák gondolatvilágába is bepillantást nyerünk.

    Bár a regény többnyire feszes és érdekes, ott van mögötte egy nagyon erős szomorú veszteségről és bánatról szóló érzelmi ív is, ami miatt sokszor torokszorító olvasmány. Mégis nagyon erősen ott munkál a remény is a sorok közt. Bárhogy is lesz ezek a gyerekek egy szebb jövőt építenek. Hogy hogyan és meddig az kiderül a regényből.

    Mostantól bátran keresem az Abszolút Töri könyveket, A Gaudiopolis teljesen meggyőzött arról, hogy ez egy rendkívül jó történelmi young adult sorozat,

    Köszönöm szépen a könyvet a Pozsonyi Pagony Kiadónak.

Adatok:

Kiadó: Pozsonyi Pagony Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 336

Fülszöveg:

  „Gábor bácsi azt mondta a srácoknak, hogy ha ezt túlélik, akkor együtt maradnak, és csinálnak egy gyerekköztársaságot. Ahol nem a ­felnőttek irányítanak, hanem a gyerekek. És az lesz a neve, hogy Gaudio­polis, az öröm városa.”
    Sári nemrég járt a múltban, de hiába figyelmeztette az időkapu őre, hogy nem szabad kötődni a múltbeli barátokhoz, mégis vissza­vágyik. Tévedésből azonban 1946-ba, a lebombázott Budapestre érkezik, és rögtön egy vele egykorú gyerekbe botlik, akinek furcsamód ugyanaz a vezetékneve, mint neki. A fiú elkíséri Sztehlo Gábor gyermek­otthonába, ahol Sári próbál beilleszkedni a zsidóüldözések és az ­ostrom során árván maradt gyerekek közé, akik súlyos ­történeteket ­cipelnek. Ekkor ébred rá, hogy neki soha nem meséltek a családi ­múltról… Vajon miért?

A könyv megvásárolható ezen a linken: Pagony Webbolt

Brooke Fast: To ​Cage a Wild Bird – Rabmadár (Rabmadár 1.)

    Ember embernek farkasa. Ezt ritkán lehet ennyire pontosan tetten érni mint ebben a Rabmadár című Brooke Fast regényben.

    A To Cage a Wild Bird elsőre a külsejével fogott meg. Maga a borító talán nem is kiemelkedő, de az élfestéssel együtt egyszerűen gyönyörű. Őszintén szólva ez is komoly szerepet játszott abban, hogy végül kézbe vettem, mert alapvetően nem rajongok a disztópiákért.

    Általában kerülöm a disztópikus fantasyket, mert kivétel nélkül nyomasztó jövőképet festenek. A Rabmadár sem kivétel ez alól: fájdalmas, nehéz olvasmány, mégis megvan a maga kegyetlen szépsége. Sok hasonló regényben a politikai és társadalmi berendezkedés kerül a középpontba, itt is érzékletes a háttér, de szerencsére nem nyomja el a történetet, hanem annak szerves része marad.

    A harmadik polgárháborút követően a valaha volt Amerikai Egyesült Államok helyén öt, egymástól elszigetelt városállam maradt fenn, mind sajátos társadalmi struktúrával. A természeti katasztrófák, a felkelések és a nukleáris fegyverkezés tönkretették a termőföldeket, az emberek pedig zárt közösségekbe kényszerültek. Az egyik legnagyobb menedékváros, Divídium, három kasztra tagolódik. A legfelsőbb szinteken élők szórakozásból vadászhatnak az alsó kaszt tagjaira: azokra, akik a Végzárba kerülnek. Ehhez pedig meglepően kevés is elég, egy házasságtörés, néhány kényelmetlen kérdés, vagy akár egy ellopott nyaklánc. A Végzár pedig nem egy börtön, hanem maga a halál.

    A főszereplő Raven fejvadászként tartja el önmagát és árván maradt öccsét: az alsó kasztban élő embereket juttatja a Végzárba. Egy váratlan fordulat során azonban ő maga is a falakon belül találja magát, ellenségekkel körülvéve, teljesen kiszolgáltatva.

    A történet ritmusa meglehetősen gyors, már az elején beszippant ez a zárt, kegyetlen világ. A karakterépítés kifejezetten erős. Raven az egyik legerősebb női főszereplő, akivel mostanában találkoztam, ugyanakkor folyamatosan fejlődik. Nem rágódik feleslegesen, nem merül el az önsajnálatban: dönt, cselekszik, és ha hibázik, tanul belőle. Ez különösen üdítő volt.

    Vale, a férfi főszereplő alapvetően jól működik a történetben, de számomra kevésbé volt markáns figura, mint Raven. A kettejük közötti kapcsolat viszonylag gyorsan épül fel, és bár érthető, számomra Vale érzelmei kevésbé voltak megalapozottak. Ettől függetlenül a romantikus szál nem uralja a regényt, inkább kiegészíti azt.

    A történetben rengeteg érzelem van jelen. A szerelem mellett legalább ilyen hangsúlyos a barátság, a kitartás és a jobb életért folytatott küzdelem. A veszteség, a bánat és a szomorúság is végig ott rezeg a háttérben, de nem nyomja rá a bélyegét az egész hangulatra.

    A Rabmadár központi témája a szabadság és annak elvesztése, de legalább ennyire fontos az egyenlőség és a testvériség kérdése is. A regény egyértelműen kiáll az alapvető emberi jogok mellett, és számomra ez adta a történet legnagyobb súlyát. A legnagyobb erénye -amellett, hogy izgalmas és érzelmes olvasmány- hogy gondolkodásra késztet. Sajnálom, hogy nem jelent meg még a folytatás.

    A könyvet köszönöm szépen az Álomgyár Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2025.

Oldalszám: 528 oldal

Fordította: Ladányi Klára

Fülszöveg:

    Küzdelem a túlélésért
    Dividiumban egyszerű a törvény: ha bűncselekményt követsz el, akkor örökre Végzár Börtönébe száműznek. Egy olyan helyre, ahol a gazdagok szórakozásból levadászhatják a rabokat.
    Raven Thorne Dividium leghírhedtebb fejvadásza. Azonban amikor öccse, Jed Végzárba kerül, Raven bármit megtesz, hogy megmentse. Így most egy olyan börtönben reked, ahol minden sarkon veszély leselkedik rá. És nem csak a korábban általa oda juttatott rabok jelentenek számára fenyegetést…
    Valami olyan is történik vele a rácsok mögött, amelyre soha nem számított. Találkozik egy börtönőrrel, aki mélyen felkavar benne valamit. Egy férfi, akit gyűlölnie kellene. Egy férfi, akinek indítékait lehetetlen megfejteni.
Egy olyan világban, ahol a bizalom fegyver, a szerelem pedig teher, Ravennek el kell döntenie, hogy mi mindent hajlandó kockáztatni egy elnyomó rendszer lerombolásáért!
    Brooke Fast disztópikus regénye nyers, akciódús és forró romantikában gazdag. Készen állsz, hogy te is belépj Végzár kapuján? De vajon ki is jutsz?

A könyv megvásárolható ezen a linken: Álomgyár webáruház

Eszes Rita: A ​sárkány végzete (A gyöngyszemű sárkány 1.)

  Eszes Rita minden könyve meglepetés. Írjon rókaszellemekről, bánsági alakváltókról, vagy tengeri sárkányokról mindig képes új világokat teremteni, különleges szereplőkkel, és egyedi világépítéssel. Soha nem tudom mire számítsak, de igazából nem is bánom, egyszerűen hagyom, hogy a könnyed történetmesélés elringasson, aztán kihajítson a komforzónámból.

    A „Sárkány végzete” olyan, mint egy tengeri örvény, elkap és nem ereszt. Lehúz a mélybe de közben olyan módon mutatja meg a végtelen tengert, hogy az ember elfelejt kapálózni, csak az ámulat, és a csodálkozás marad. Az egész regény úgy sodor magával, mintha maga a tenger mesélne, hol szelíd hullámokkal, hol tomboló viharokkal.

    A középkori Japán és a japán mítoszok színes világa megelevenedik az oldalakon: sellők, szellemek, istenségek és sárkányok szövik át a halandók mindennapjait. Ez a gazdag szövet egyszerre egzotikus és ismerős, és olvasóként pillanatok alatt részévé válunk. A szerzőnek különleges tehetsége van arra, hogy a mítoszokat nem pusztán illusztrációként használja, hanem élő, lélegző részekké formálja őket, amelyek mozgatják a történetet, és formálják a szereplők életét.

    Tora és Akuma ennek a különleges világnak a szerves részei, ugyanakkor valahol ki is válnak belőle. Annyira élő a karakterépítés, hogy a főszereplők már az első oldalról mellém telepedtek a kanapéra, és együtt idéztük fel a kalandot. Sohasem gondoltam, hogy bele lehet szeretni egy sárkányba, de sikerült. Furcsa módon Torába valahogy mégis egy kicsit jobban: bár imádtam a sárkányt, Tora számomra eddig a legkülönlegesebb Eszes Rita-karakter. Gondoskodó, erős, kitartó, bátor és okos. Vannak hibái – sokszor naiv, néha túl vakmerő –, de pont ettől szerethető. A végtelen kedvessége és embersége tette igazán maradandóvá számomra.

    A történet felütése egyszerre végtelenül szórakoztató és rendhagyó. A párkapcsolati dinamika a feje tetejére áll, de pont ez a szokatlanság adja az erejét. Ez a regény most ebben is különleges: nem a hagyományos utat járja be, és ezzel folyamatosan éberen tartja az olvasót. Néha nehéz eldönteni, hogy kicsoda az ellenség– maga a főszereplő vagy a láthatatlan barátnő? Az, hogy Akuma egyszerre a hős és a gonosz, egy olyan kettőség, ami kifejezetten érdekessé és szerethetővé teszi a történetet.

    A nyelvezet gördülékeny, lírai, de sosem túlzó. Az atmoszférateremtés olyan erős, hogy az ember a bőrén érzi a sós vizet és a csípős hegyi levegőt. Ez a könyv egyszerre mese, kaland és lélektani utazás – a szereplők útja ugyanis mindig kicsit a sajátunkká is válik.

    A vége egy erős függővég, és őszintén sajnálom, hogy a folytatás még nincs kész. Jó lett volna egyben bekebelezni a sárkányisten történetét, mert egyszerűen nem lehetett letenni. Végtelenül érzékeny, remekül felépített, mozgalmas és szép keleti mese.

Köszönöm szépen Eszes Ritának, hogy előolvashattam, és a Könyvmolyképzőnek, hogy eljuttatta hozzám könyv alakban!

Adatok: 

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 320.

Fülszöveg:

A nőt a birodalomért vagy a birodalmat a nőért?
794-ben a tenger egy dühödt férfit vet ki magából a japán partokon. Nem közönséges halandó ő: a tengerek ember alakban rekedt istene, aki valójában sárkány. Egy nő megölte a legjobb barátját, őt pedig, a zöldfülű uralkodót, kijátszotta és letaszította a trónjáról.
Akuma évekig hánykolódott a tengeren, most pedig bosszútól vezérelve vissza akarja szerezni a hatalmát, és megmenteni a népét. Ehhez éppen kapóra jön a trónbitorló kebelbarátnője.
Tora búvár, szinte lételeme az óceáni közeg, és sokáig bírja víz alatt – tovább, mint a tengeristen jelenlegi alakjában. Egy tenger mélyére történő merülést azonban még ő sem élhet túl, halála pedig bosszúként szolgálna Akuma veszteségéért cserébe.
A tengeristen vak vándornak adja ki magát, és kihasználja Tora szimpátiáját és elszántságát, aki bármire hajlandó, hogy megtalálja halottnak hitt, elveszett barátnőjét.
Ráveszi a lányt, hogy vigye le őt a tengermélyi birodalmába – eltitkolva, hogy Tora nem élheti túl a veszélyes merülést.
Útnak indulnak az Édesvizű-tenger felé, ám mielőtt elérnék azt, olyan kalandba merülnek, ami mindent örökre megváltoztathat. Még az is lehet, hogy hiába földi halandó csupán, Tora lesz a sárkány végzete.

Add át magad a történet sodrásának!

A könyv megvásárolható ezen a linken: Könyvmolyképző Kiadó

Darja Bobiljova: Szomszédok

    Darja Bobiljova orosz író horror regénye nálam most a karácsonyi időszak olvasmánya volt, és bár abszolút nem illik a szeret ünnepéhez valahogy mégis megtalálta a helyét a sok édesség, ajándék és öröm közepette.

    A borító meglehetősen semleges. Nem feltétlenül idéz konkrétan a történetből, inkább csak hangulatot sugall: ködös, enyhén baljós, ugyanakkor meseszerűbb annál, mint amit maga a regény világa megkívánna. Nem ez lett a kedvenc fedlapom az idén, pedig Varga Balázs munkáit általában nagyon szeretem, (T. J. Klune-the best cover forever). Itt azonban a külső számomra kevésbé tükrözte vissza a regény alakjait és realizmusát.

    Az írásmód is különleges élményt nyújtott, teljesen átjött a sajátos orosz hangvétel. Bobiljova stílusa számomra erősen a Sztrugackij testvérek stílusát idézi. Tárgyilagos, távolságtartó, szinte érzelemmentesen mesél, nem magyarázgat, nem istápolja az olvasót. Száraz, tényszerű és meglehetősen gyors a narráció. Ez a hideg, objektív hang mégis kifejezetten hatásos, mert a borzongás nem direkt módon, hanem a hétköznapi részletek mögül szivárog elő. Az atmoszférateremtés nagyon jól működik. A szovjeturalom bálványimádatának pimasz kifigurázása, a dácsák világának lassú elmúlása, a kisszerű mindennapok pontos, már-már fájdalmas ábrázolása mind hozzájárulnak a nyomasztó összképhez, és akkor ott van még a természetfeletti borzongató világa. Együtt nagyon hatásos lesz az összkép. Kifejezetten szerettem, ahogy a jelen és a régmúlt folyamatosan összeolvad, mintha nem is lenne köztük ott a civilizáció.

    A szereplők nagyon valós köznapi figurák, teli hibákkal és lehetőségekkel. Szinte mindannyian ismerősök, tényleg olyanok mint a szomszédok. Mármint az igaziak.

    A regény szerkezete eleinte füzérszerű. Az epizódok lazán kapcsolódnak egymáshoz, és az első felében kifejezetten olyan érzésem volt, mintha egy novelláskötetet olvasnék: a szereplők egymás mellett élnek, de csak érintőlegesen fonódik össze a sorsuk, inkább véletlen ismerősök, mint igazi közösség. A végére ezek a kapcsolatok megerősödnek, összeérnek a szálak, ugyanakkor az érzelmi ívek nem minden esetben épülnek fel igazán mélyen. Valószínűleg ez egy tudatos írói eszköz, nekem mégis hiányérzetem volt.

    Horror műfajként a Szomszédok számomra nem volt kifejezetten ijesztő. A „dark” hangulat kétségkívül végig jelen van, de sokkal erősebbnek éreztem benne a folklórt, mint a klasszikus horror-elemeket. Az orosz mesevilág, a népi hiedelmek és lények teljesen átszűrődnek a történeten. Nem ismertem minden utalást vagy alakot, de ez nem vont le az élményből, inkább hozzátett egy idegenségérzetet, ami jól illeszkedett a regény atmoszférájához.

    Ami kevésbé működött számomra, az a befejezés volt. Kissé homályosnak és nehezen értelmezhetőnek éreztem az előzmények tükrében, mintha a történet nem teljesen azt az irányt választotta volna, amit addig következetesen épített. Ettől függetlenül a Szomszédok egy erős hangulatú, különleges világú regény, amely nem a rémisztgetéssel, babonák és mesék megelevenítésével dolgozik.

A könyvet köszönöm szépen a Galaktika MetropolisMedia Kiadónak.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Media Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 384

Fordította: Bata István

Fülszöveg:

Ki ne vágyna arra, hogy egy időre kiszakadjon a külvilág nyüzsgéséből, és elutazzon egy meghitt, idilli kis faluba, a természet lágy ölére? Álom, édes álom… RÉMÁLOM!
Mi van, ha soha többé nem hagyhatod el a nyaralódat? Ha megszűnik a kapcsolat a külvilággal, nem működik sem a rádió, sem az internet, az út az erdőben véget ér, a patakban veszélyes lények tanyáznak, a szomszédok egyre furcsábban viselkednek, a macskák megbolondulnak, a mérgező növényzet elburjánzik és a nyár – az az átkozott nyár! – soha nem ér véget…
Az orosz folklór legfélelmetesebb teremtményei kelnek életre ebben a mesteri horror regényben, miközben a hétköznapi emberek apró-cseprő gondjaival is megismerkedhetünk a hol szatirikus – hol hátborzongató történések szövevényében.
A regény bekerült a Nagy Könyv, a Jasznaja Poljana és az Interpresscon díjak listájára, valamint elnyerte az Új Horizontok és a Horror Mesterei díjakat.

A regény megvásárolható itt: Galaktikabolt

Sophie Jomain: Egy ​szív karácsonyra

    Az első adventi naptárregényem volt, és mint ilyen egy igazán különleges élmény. Nehéz volt megküzdeni a türelmetlenséggel, és napról napra olvasni Avril történetét, főként mert teljesen bevonódottam. Szívesen olvastam volna tovább egyben, de végül mégis volt valami varázsa annak, hogy minden nap jutott egy kis darab a történetből , tényleg mintha apró ajándékokat bontogatna az olvasó.

    A kötet maga csodaszép. A kivitelezés miatt elég vaskos, sok a belső elválasztó oldal, de ezek, illetve a fejezet elején található grafikák abszolút erősítik a karácsonyi hangulatot. Azonban nekem nem igazán működött a fejezetek szétvágása, sajnos a lapok gyakran sérültek, és nagyon viharvert lett a könyv éle. Ezt kifejezetten sajnálom, mert az egyik legszebb könyv a polcon mindaddig amíg nem fordítom meg.

    A történet a young adult és a new adult határán mozog, a főszereplő lány fiatal első éves egyetemista a történet idején 19 éves. Nehéz eldönteni, hogy még kamasz vagy már inkább felnőtt, főként mert a szülei egy betegség miatt védőgátat építenek köré, így Avrilnak nem csak a betegséggel, hanem a túlféltéssel is meg kell küzdenie.

    Nagyon szerettem a regény alpesi síparadicsomos hangulatát. A cselekmény Franciaországban, az Alpok közelében játszódik, és a hangulatteremtés annyira jól sikerült, hogy tényleg ott éreztem magam a hütték melegében, a havas utcákon a kis francia falucskában mindezt úgy, hogy valójában még sosem jártam hasonló helyen. Ritka, amikor egy könyv ennyire jól életre kelt egy helyszínt.

    Bár a történet első pillantásra egy cuki, romantikus karácsonyi sztorinak tűnik, ennél jóval többet mond.   Az újrakezdésről, a félelmek elengedéséről és a saját határaink átlépéséről szól, miközben természetesen az első szerelem is hangsúlyos szerepet kap. Avril a történet előtt szívátültetésen esett át, és a betegségtől való félelem miatt fokozatosan kimaradt az élete fontos részeiből: abbahagyta a sportolást, nem jár társaságba, kerüli a „tiltott” ételeket, és évek óta nem látogatta meg az elváltan élő édesapját sem. Édesanyja szigorú szabályait követve tulajdonképpen saját magát zárja egy láthatatlan ketrecbe.

    Amikor három év kihagyás után először tölti az ünnepeket az édesapjánál, a világa hirtelen kitágul. Az új környezet, az ott megismert emberek és a baráti kapcsolatok segítenek neki kilépni a saját árnyékából. Ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik Augustin, a barátnője kétes hírű bátyja. Mindketten a saját problémáikkal és a környezetük előítéleteivel küzdenek, így a kapcsolatuk eleve nem indul könnyű helyzetből. A románc lassan, fokozatosan épül fel, vannak benne váratlan fordulatok és élesebb váltások, de összességében nagyon szerettem a párosukat és azt, ahogyan hatnak egymásra.

    Ugyanakkor voltak szereplők, akikkel nehezebben tudtam azonosulni. A szülők viselkedése időnként kifejezetten frusztráló volt, és Avril legjobb barátnőjét, Evát sem sikerült igazán megkedvelnem. Az édesanya kontrollmániája és Eva előítéletessége túl soknak bizonyult számomra, és őszintén úgy érzem, ezt a könyvet nyugodt szívvel ajánlanám néhány hasonlóan túlféltő szülőnek is elolvasásra.

    Összességében nagyon tetszett az adventi könyvnaptár ötlete. Jó érzés volt felnőttként is átélni a mindennapi kis várakozást és örömöt. Gyerekkoromban még nem igazán voltak csokis adventi naptárak, felnőttként pedig valahogy teljesen kimaradt az adventi ajándékozás élménye – így különösen jó volt most megtapasztalni ezt a fajta lassú, ünnepre hangoló olvasást. Szerettem a két főszereplő jellemfejlődését, a kapcsolatuk alakulását, és teljesen magával ragadott a regény hangulata.

    A könyvet köszönöm szépen a Móra Kiadónak!

Adatok:
Kiadó: Móra Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 388
Illusztrálta: Manon Bucciarelli

Fülszöveg:

24 nap, és lesz egy új, szerelmes szívem.

A nevem Avril, 18 éves vagyok. Egy szívrendellenességgel születtem, amibe akár bele is halhattam volna. Három évvel ezelőtt volt egy szívtranszplantációm. Azóta megváltozott az életem. Idén apukámnál töltöm a karácsonyt, egy alpesi síparadicsomban, ami az adventi időszakban mindig különösen varázslatos. Vajon mit szól az új szívem a régen látott helyekhez és a régen látott ismerősökhöz? Amikor Augustint megpillantom, rádöbbenek, hogy az új szívemben új érzések ébredhetnek… "Szenteste van. A karácsony képes megállítani az időt, és ettől újra gyereknek érezzük magunkat. Nem számít, hány évesek vagyunk, szeretnénk hinni benne, hogy ez az év legszebb napja, és hogy ilyenkor bármi megtörténhet. Anyám, miközben tizenkét főre főzi a vacsorát nekünk hármunknak, iszonyú hamisan énekli az All I Want For Christmas Is You-t. Apám azt hiszi, hogy a nyolcvanas években vagyunk, és elővette az ősrégi girlandokat, amiket vigyorogva akaszt fel a lépcsőkorlátra. Én meg nézem, hogy a szüleim olyan boldogok, amilyenek csak régen voltak. Ez a megdönthetetlen bizonyítéka, annak, hogy karácsonykor tényleg bármi megtörténhet.

Nyiss fel karácsonyig mindennap egy új fejezetet!A kötet megvásárolható itt: Móra Kiadó

Emma Heatherington: Jövő ​karácsonykor

    Emma Heatherington Jövő karácsonykor című regénye egy igazi adventi, karácsonyváró történet. Ritkán olvasok ünnepi regényeket, mert nehezen osztom be az olvasási időmet, és általában a terveim folyamatosan felborulnak. Mire a karácsnyi könyvhöz érek a TBR listámon már gyanúsan nyár van, és bár jól jön a negyven fokban egy kis frissítő lehűlés, azért többnyire a karácsonyi történetek mégiscsak szezonálisan jók. Idén azonban néhány furcsa csillagállás kedvezett nekem, és pont az ünnep előtt még egymásra találtunk ezzel a kellemes külsejű bájos romantikus regénnyel.

    A Jövő karácskor az a könyv amivel be lehet ülni a kályha mellé egy bögre forró csokival ezeken a hideg nyálkás téli estéken, és úgy igazán el lehet lazulni. Könnyed, mégis tartalmas, nem harsány, nem túlzó, de elgondolkodtató, és van egy igazi csendes boldogság, ami körülveszi a történetet.

    Bea és Ollie a két ír főszereplő Londonban dolgoznak, de életükben először a reptéren találkoznak, miközben hazarepülnek az ünnepekre a családjukhoz. Ez a találkozás aztán meghatározó lesz mindkettejük életében.

    A történet alapja elsőre talán ismerősnek tűnik, véletlen találkozás, fellobbanó szerelem, veszteségek, újrakezdés, elengedés és remény fonódik össze az amúgy is érzelmes karácsonyi időszakban. Heatherington azonban nem a klasszikus romantikus klisékre épít, sokkal inkább az érzelmi realizmus érdekli. Emiatt a történet cseppen sem szirupos. A hangsúly azon van, hogyan lehet tovább élni akkor, amikor az ember élete egy ponton kisiklik, és már nem az a jövő vár rá, amit elképzelt magának. A karácsony itt nem csodaszer, egyszeri gyógyszer minden bajra, hanem inkább egy érzelmi katalizátor: felerősít mindent, a hiányt, a fájdalmat, de a reményt is. Ráadásul a történetnek valós alapja is bőven akad, ahogy azt a szerző a köszönetnyilvánításban megírja.

    Nagyon szerettem az egész regény hangulatát. Nem volt túl édes, nem giccses, inkább csendesen melankolikus, mégis meleg. A karácsonyi díszletek a fények, illatok, készülődés, a családi találkozók nem öncélúan jelennek meg, hanem tükrözik a szereplők lelki állapotát, hozzátesznek a történethez, de nyomják el a cselekményt.

    Az egész amúgy is egy kicsit lassú folyású, sokszor vannak benne időbeni ugrások, mégis azt érezni, hogy a történet nem siet sehova, maguk a szereplők is megérnek a kapcsolatukra, nem kapkodnak el semmit.

    A szereplők is teljesen élő karakterek, vannak hibáik, követnek el hibákat, de nagyon szimpatikusak egytől egyik. Ettől mondjuk kicsit idealista is a regény, nincsenek benne igazán gonosz emberek, tulajdonképpen a két legnegatívabb mellékszereplőt sem utáltam.

    A főszereplők belső vívódásai, bizonytalanságai és apró örömei nagyon is valóságosak. Tetszett, hogy a szerző nem idealizálja a gyógyulás folyamatát: az előrelépés itt nem egyenes vonalú, hanem tele van visszaesésekkel, kételyekkel, csendes kudarcokkal.

    A Jövő karácsonykor nem egy fordulatos, nagy drámákra építő regény. Inkább az apró rezdülések könyve, bekuckózós szívmelengető olvasmány. A romantikus szál is visszafogottan van jelen, nem uralja a történetet, sokkal inkább kiegészíti azt. Összességében Emma Heatherington könyve számomra egy olyan karácsonyi olvasmány volt, amely nem azt ígéri, hogy „minden jóra fordul”, hanem azt, hogy a fájdalom mellett is van helye a reménynek. Egy csendes, meghitt történet az újrakezdésről, arról, hogy néha nem az a fontos, mi történik velünk, hanem az, hogyan tanulunk meg együtt élni vele. Tökéletes választás azoknak, akik a karácsonyi időszakban nem csillámporra, hanem őszinte érzelmekre vágynak.

    A könyvet köszönöm szépen a GeneralPress Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: General Press Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 376

Ford.: Gábor Emma

Fülszöveg:

    A tavalyi karácsony csak a kezdet volt. Az idei talán mindent megváltoztat…

A     jószívű, megszállottan rendszerető szállodaigazgató, Bea és a túlterhelt sürgősségi ápoló, Ollie egy Írországba tartó repülőgépen találkoznak szenteste. Az egész utat átbeszélgetik, miközben valósággal izzik köztük a levegő. Miután azonban a gép leszáll, búcsút kell venniük egymástól, bár titokban mindketten azon tűnődnek, látják-e még valaha a másikat.

    Néhány hónappal később újra összefutnak Londonban. A véletlen találkozás boldogsággal tölti el őket, de egy apró félreértés miatt ismét idegenként válnak el egymástól. Ám ahogy közeledik a következő karácsony, úgy tűnik, a sors még nem mondott le teljesen Bea-ről és Ollie-ról… Az egyetlen kérdés, hogy hallgatnak-e arra, amit a szívük és az univerzum súg nekik?

„Tökéletes karácsonyi történet, tele csillogással és reménnyel.” – Roisin Meaney

„Gyönyörű, mély szerelmi történet, meglepő fordulatokkal.” – The Sun

A könyv megvásárolható ezen a linken: General Press Kiadó

Sarah Beth Durst: Az ​elvarázsolt üvegház (Bűbájok boltja 2.)

  A nyáron, a Könyvfesztiválon tűnt fel nekem először Sarah Beth Durst neve, akkor még A bűbájok boltja kapcsán. Nagyon tetszett a megjelenése, és a fülszöveg is izgalmasnak tűnt, de akkor ott nem tudtam beszerezni. Aztán elszaladt az ősz, belecsaptunk a télbe, és a rengeteg olvasnivaló között a történet kicsit hátrébb csúszott a TBR-listámon. Amikor megjelent Az elvarázsolt üvegház, azonnal újra előkerült a szerző – főként azért, mert a borítón is hangsúlyozza a kiadó: önállóan is olvasható kötet. (Az már egy másik kérdés, hogy az olvasás után elindul a hangya és deeee kelleni fog az az első kötet.)

    A könyv borítója ugyanolyan kellemes mint a tartalom. Az élfestés kifejezetten tetszett, és bár a lila nem a színem, de a hópelyhes megoldás eléggé „vááá” lett 😊

    Az első szó, ami eszembe jut a regényről, az a harmónia. Ritka az olyan fantasy, ahol ennyire kiegyensúlyozottan van jelen a világépítés, a cselekmény és a karakterek fejlődése. Sarah Beth Durst láthatóan nem siet sehová, alaposan, szeretettel és nagy odafigyeléssel építi fel Belde szigetének zárt, mégis élő világát. Az üvegházak rendszere, működése, a növényekhez fűződő kapcsolat mind aprólékosan kidolgozott, de nem válik túlmagyarázottá, inkább természetesen simul bele a történetbe.

    A főhős, Terlu, számomra az egyik legnagyobb erőssége a könyvnek. Egy bájos, jószándékú és okos nő, aki nem a klasszikus, határozott fantasyhősök sorát gyarapítja. Tele van kétségekkel és bizonytalansággal, mégis a hit és a szeretet vezérli. Nem erőből, hanem empátiával és figyelemmel halad előre, és minden helyzetben képes meglátni a jót. Ez a hozzáállás az, ami lassan, szinte észrevétlenül kicsalogatja a napfényre a mogorva Yarrow-t is. Kettejük kapcsolata igazi slow-burn dinamika, finom, türelmes, sok apró gesztusból és félmondatból építkezik, és ettől válik igazán hitelessé és szerethetővé.

    Számomra azonban még Terlu történeténél is erősebb volt a világépítés növényközpontúsága. Kifejezetten üdítő élmény volt, hogy nem a szokásos, „látványos” fantasyelemek kerültek előtérbe, hanem egy olyan növényvilág, amely önmagában hordozza a csodát. Az üvegházak élnek, reagálnak, kapcsolódnak az emberekhez, és ez a kapcsolat nem birtokláson, hanem gondoskodáson alapul. Lotti és Denny természetesen azonnal a szívemhez nőttek, de bevallom, a matrózbokor is különleges helyet foglal el a szívemben..

    Az elvarázsolt üvegház csupa bűbáj. Ugyan nem a gyors fordulatokkal és nagy csatákkal operáló fantasyk közé tartozik, mégis izgalmas, mert nagyon sok apró varázslat bujkál a sorai között. Ez egy igazi lassan csordogáló, békés, otthonos mese, amely az újrakezdésről, a gyógyulásról és arról szól, hogyan találhatjuk meg – vagy találhatjuk újra – a helyünket a világban. Tele van apró életcsodákkal, finom érzelmi rezdülésekkel, és egyfajta csendes reménnyel, ami sokáig velünk marad az utolsó oldal után is.

    Ez a könyv nem siet, nem harsány, és nem akar többnek látszani annál, ami, egy meleg, megnyugtató történet, ami emlékeztet arra, hogy a törődés, a figyelem és a türelem igenis formálhat világokat. És néha pont erre van a legnagyobb szükségünk.

    A regényt köszönöm szépen az Agave Kiadónak!

Adatok:
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 480

Fordító: Németh Luca Anna

Fülszöveg:

Egy új, önállóan olvasható történet a Bűbájok boltja világából!
A birodalom túlsó végén, egy eldugott kis szigeten, ahol éneklő virágok nyílnak, mézes sütemény illata száll a levegőben, és a szerelem is mézzel van átszőve…
Terlu Perna egyedül volt. Ezért megszegte a törvényt, és varázslattal teremtett egy öntudattal bíró póknövényt. Büntetésül fából faragott szoborrá változtatták, és elrejtették az Alyssiumi Nagy Könyvtár északi olvasótermének egyik félreeső szegletébe.
A története itt akár véget is érhetett volna… De egy téli napon Terlu felébred egy szinte teljesen elhagyatott szigeten, ahol száz meg száz elvarázsolt üvegház sorakozik. Fázik, éhes, és úgy tűnik, az egyetlen emberi lakó egy zsémbes kertész.
Legnagyobb meglepetésére a mogorva Yarrow mégis befogadja: meleg ruhát, puha ágyat és frissen sült mézes süteményt kínál neki addig, amíg Terlu készen nem áll arra, hogy hazatérjen.
Csakhogy Terlu nem akar hazamenni.
Ahogy egyre jobban megismeri Yarrow-t – aki minden mogorvasága ellenére kifejezetten szeretetreméltó tud lenni –, rájön, hogy a szigetet fenntartó varázslat lassan elhal, és az üvegházak lakói veszélyben vannak. Terlu tudja, hogy segítenie kell, még ha ez újra törvényszegéssel is jár.
Ezúttal azonban nincs egyedül. Yarrow és egy érző rózsa segítségével Terlunak egy réges-rég elhunyt varázsló titkait kell megfejtenie, ha meg akarja menteni a szigetet – és ha esélyt akar adni magának egy új életre, talán még a szerelemre is.
Az elvarázsolt üvegház kedves, szellemes és szívmelengető történet második esélyekről, a varázslatról, amit a törődés rejt, és arról, hogy néha egy mézes sütemény is elég a boldogsághoz.

A regény megvásárolható itt: Agave