Meredith Goldstein: Kivirágzik ​minden

Nagyon szeretem a LOL sorozatot, (két részt nem olvastam még), a LOL + viszont eddig kimaradt az életemből. Szerintem a LOL-okért örökké hálás leszek a Móra Kiadónak, mert sok éve izgatottam várom a megjelenéseket, és szerintem sosem fognak tudni eleget kiadni belőle. Bár természetesen nem egyforma színvonalúak, kevés kivétellel én nagyon szeretem őket. Emiatt kifejezetten érdekelt a LOL + sorozat is, de az uniformizált megjelenése teljesen el is bátortalanított.  A rózsaszín-sárga színvilág nem igazán tetszik, de az nem zavar annyira, mint az uniformizáltság. Tulajdonképpen az előző LOL + könyvvel szinte azonos, és az utolsó LOL könyvtől sem üt el túlságosan a borító. Mintha a történetnek nem lenne egyedi a tartalma.

A fülszöveg alapján egy szomorkás hangulatú könyvre számítottam. Meredith Goldsmith önéletrajzi ihletésű regénye elsősorban a veszteségről szól, de mégsem nyomasztó vagy depressziós. Inkább furcsa kicsit. Van benne egy adag vidámság, némi pimaszsággal fűszerezve, sok irodalom, és rengeteg, szinte különálló gondolat a vallásról, etnikai hovatartozásról, természetről művészetről, családról. Egyszerre nagyon sok, és mégis kevés. Valahogy egyik szálat sem sikerült igazán megragadni a szerzőnek. Valójában csak elmeséli, hogy mit kezdtek a szeretett nagyi hamvaival, és hogy a családtagok élete hogy folytatódik a család életében központi szerepet játszó nagymama elvesztése után.

Maga az alaptörténet nagyon tetszett, de csak az olvasása közben gondoltam át rendesen. Lori nagymamája meghal, és arra kéri a családtagjait, hogy a hamvait szórják szét a kedvenc kertjeiben. Ez egy nagyon szép gondolat, bár a regényben sok szó esik arról, hogy a hamvak a valójában nem tesznek jót a növényeknek. Innéttől kezdve már furcsa, hogy a kertimádó nagyi, akinek tisztában kellett volna lennie ezzel, miért dönt mégis a kedvenc növényei kárára. Ez az ellentmondásosság az egész regényben benne van. Érdekes, hogy a zsidó és a katolikus vallás is többször szót kap a könyvben, mégis a temetéskor egy teljesen más utat választanak. Amiatt hiteltelen kicsit, hogy látszólag az összes zsidó ünnepet megtartották, mégis a pont temetéskor mennek teljesen szembe a zsidó szokásokkal. Mégis, a temetési szertartás mindenkinek a saját/családi ügye ezt megítélni sem nem helyes, sem nem korrekt. Nekem főleg etikai problémáim voltak azzal, hogy közkertekben engedély nélkül szórták szét  a hamvakat, de aztán higiéniai bajaim is lettek azzal hogy puszta kézzel nyúlkáltnak valakinek  a maradványaiban. Brrr.

Természetesen a regény valamelyes érinti a gyászfeldolgozást, de aki már gyászolt az tudja, hogy a friss veszteség annál sokkal égetőbb, rosszabb, nehezebb, mint ahogy ebben a könyvben ábrázolják.  Nincsenek nagy hangulatingadozások, kiborulások a regényben. Nyilván a gyász mindenkinek más, de a halál minden esetben trauma, itt minimális sírással, nevetgélve viszik szét a hamvakat.

Lori, és a családja is különös személyiségek. Egyikük sem hagy igazán mély nyomot az olvasóban. Az anyukája Becca kifejezetten irritáló, de Seth sem viselkedik kifejezetten felnőttként. Lori talán a legfelelősségteljesebb köztük, ő viszont egyáltalán nem áll ki magáért. Viszont a veszteség hatására senki nem nőtt fel a regényben, nem vállalt több felelősséget, vagy egyáltalán, nem lett átgondoltabb. A nagymama szerepét nem veszi át senki, tulajdonképpen elképzelésem sincs ki segít Lorinak végigcsinálni az érettségit vagy az egyetemi felvételit.

Talán pont amiatt nem jött be igazán a történet, hogy nem tart sehova. Természetesen van cselekménye, de azon túl, amit a fülszöveg ígér nemigen történik semmi. Sem a gyászfeldolgozásban nem visz előre, sem a benne lévő szerelmi szál nem fejlődik igazán. Lori és Chris nagyon aranyos, igazi jó barátok, de nem látszik az, hogy ez a kapcsolat valóban több lenne barátságnál, bármennyire is szerelmes Lori. Épp emiatt valódi a dilemma, vajon túl kell-e lépni a barátságon? Valószínűleg nem minden esetben jó lépés.

Ami miatt tetszett a regény, az a hangvétele. Van egy leheletnyi pimaszság a hangnemében, amit eddig LOL sorozatban nem igazán tapasztaltam. A szövegezése nem túl bonyolult, könnyen olvasható, de sok szép idézetet tartalmaz. Dorothy Parker és Edith Wharton munkásságát  nem annyira ismertem, ahogy utána olvastam Dorothy Parker itthon annyira nem is elérhető, de Edith Wharton-tól fogok még olvasni.

Szerettem, hogy egy nagyon modern környezetbe az író becsempészet némi nosztalgiát, szerettem ahogy a kertekről írt, és ahogy a klasszikus irodalmat, mint kifejezőeszközt használja. Értékes ez a könyv, és minden bizonnyal nagyon valós is, még akkor is, ha az én valóságomtól némiképp távol áll.

Adatok:

Kiadó: Móra Kiadó

Megjelenés: 2022

Oldalszám: 368.

Fordította: Kalapos Éva Veronika

Fülszöveg:

Amikor ​Lori nagymamája meghal, a lány világa fenekestül felfordul. Sheryl nagymama volt ugyanis a mindene Lorinak. Gyakorlatilag ő nevelte fel az unokáját, akinek szülei mindig rengeteget dolgoztak. Ráadásul egy másik veszteség is fenyegeti Lorit, édesanyja ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy költözzön el az ő szeretett városából, Bostonból. Az érettségi előtt álló főhősünk azonban legalább addig maradni akar, amíg teljesíti nagyanyja utolsó kérését: szétszórja a hamvakat azokban a kertekben, amelyeket Sheryl a legjobban szeretett. A gyönyörű helyeket Seth nagybátyjával, valamint legjobb barátjával, Chrisszel látogatja végig, akibe titokban fülig szerelmes. A búcsúzás nem könnyű, de Lori talán a természettől is tanulva, a különleges kaland végére már másként tekint az elmúlásra. Dacos és nyers stílusa megszelídül, nemcsak önmagával, hanem a családjával is megbékél.

Meredith Goldstein önéletrajzi jellegű regénye egyszerre keserű, humoros, romantikus, de legfőképp: reménykeltő, amelynek elolvasása után talán más szemmel nézünk majd a körülöttünk virágzó életre.