T. J. Klune tud valamit. Így a második könyve után, nekem kicsit olyan mint Matt Haig. Különös
Nagyon szerettem a „Ház az
égszínkék tengernél” című könyvét. Bájos volt, könnyed és szívmelengető. Ez a
regénye viszont egyáltalán nem ilyen. Kicsit bumfordi, kicsit darabos és a
vidám felszín alatt mégis gyémántkemény. Számomra sokkal több volt, mint az
előző regénye.
Ez a könyv a halálról szól. Vagyis
dehogy. Az életről. Arról szól, hogy van-e élet a halál után. És a halál előtt?
Hogy fel lehet-e dolgozni a feldolgozhatatlant? Hogy ki megy el, és mi marad?
Lassan olvastam, mert nagyon sokáig
tartott feldolgoznom egy-egy gondolatot, sokáig tartott megválaszolnom a saját kérdéseimet.
Nem a szövegezés miatt volt így, mert az csodálatosan könnyed és finom. A
tartalom sok ponton rávilágított az élet tévedéseire, jellemzően inkább a könyv
első felében. Arra, hogy amiben hiszünk az mennyire nem valós. Nem a hitre
gondolok itt, (bár kicsit azt is átértékelte), hanem a karrierre, tulajdonra,
önnön fontoságunkra. Arra, hogy amiért egész életünkben harcolunk, azért
érdemes-e egyáltalán. A második rész nekem jobbára a gyászról szólt. Az
elengedésről, feldolgozásról, megbékélésről. Sokszor jutott eszembe, hogy vajon
ha most gyászolnék segítene-e ez a könyv, de arra jutottam, hogy valószínűleg
nem. Amikor nagyon fáj, amikor az ember nem tudja hogyan kezelje a lehetetlent,
akkor nem szívesen olvasunk erről. Előtte viszont sokat segített volna, hogy az
akkori veszteséget könnyebben dolgozzam fel. Emiatt azt hiszem mindenkinek el
kellene olvasnia, hogy később, amikor szükséges, segíthessen. Ha pedig épp nem
szükséges, jó egy kicsit átgondolni az életet, annak minden/vagy bármelyik
pontján. És ezzel együtt jó együtt létezni kicsit a szereplőkkel, nevetni ,
örülni, pityeregni kicsit.
De nézzük magát a könyvet: A
borítója nagyon szép. Nem túl részletgazdag, de elég kifejező, és a színek
csodaszépek. A cím nekem kevésbé hívogató, túl sejtelmes, és egy kicsit negatív
felhangú is a tartalomhoz képest.
A történet furcsán indul. Egy antipatikus
negyvenes pasas meghal. Különösebben senkinek sem fáj érte a szíve, nekem, az
olvasónak sem. Van ilyen ugye? Olyan nagyon nem lehet együtt érezni
Wallace-szal az elején, de jókat lehet nevetni a sutaságán, Nelson és Mei
gonoszkodásán, és egyáltalán azon, hogy aki élni sem tudott, valahogy halott
sem tud lenni igazán. Aztán, ahogy telnek a napok, új szereplők érkeznek (és fogynak
a lapok), egyre közelebb kerülünk Wallace-hoz, aki, bár fejlődik is, azért a
valódi személyiségéről is mindinkább lehull a lepel, és a végén már egészen a
szívünkhöz nő. Én, körülbelül a regény utolsó egyharmad részében hol ezen, hol
azon fakadtam sírva, bár nem igazán vagyok bőgőmasina.
Kategóriáját tekinte talán a
mágikus realizmus áll leginkább közel a regényhez. Fantasy, de annak éppen csak
a széle, sokkal valóságosabb, jobban az élethez (és a halálhoz) közelálló, mint
általában a fantasztikus irodalom. Akár valós is lehet. Ami csodálatos, és
ijesztő. Bár őszintén remélem, hogy inkább ez van a halál után, mint bármi más
amit gondolunk és feltételezünk. A magam részéről szívesn innék egy teát
Hugóval és Meivel, akkor is, ha nem igazán szeretem. (A teát.)
Nagyon sokat adott nekem a
regény. Néhol hangosan kacarásztam, máshol mélyen elgondolkodtam rajta. Most
nehezemre esik elengedni. Erőteljes mű.
Ezek után, a második T. J. Klune
regény olvasva, őszintén remélem, hogy a
Galaktika elhozza hozzánk a szerző többi regényét is. Köszönöm a könyvet, és a
meghatározó olvasmányélményt.
Adatok:
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 434.
No comments:
Post a Comment