T. J. Klune: A ​suttogó ajtón túl

T. J. Klune tud valamit. Így a második könyve után, nekem kicsit olyan mint Matt Haig. Különös kegyetlenséggel érzékenységgel játszik a szíveken. Csodálatosan ír, különös témákat választ, elképesztő fantáziáról tesz tanúbizonyságot, és nagyon jól érzékenyít. Itt is, most is.

Nagyon szerettem a „Ház az égszínkék tengernél” című könyvét. Bájos volt, könnyed és szívmelengető. Ez a regénye viszont egyáltalán nem ilyen. Kicsit bumfordi, kicsit darabos és a vidám felszín alatt mégis gyémántkemény. Számomra sokkal több volt, mint az előző regénye.

Ez a könyv a halálról szól. Vagyis dehogy. Az életről. Arról szól, hogy van-e élet a halál után. És a halál előtt? Hogy fel lehet-e dolgozni a feldolgozhatatlant? Hogy ki megy el, és mi marad?

Lassan olvastam, mert nagyon sokáig tartott feldolgoznom egy-egy gondolatot, sokáig tartott megválaszolnom a saját kérdéseimet. Nem a szövegezés miatt volt így, mert az csodálatosan könnyed és finom. A tartalom sok ponton rávilágított az élet tévedéseire, jellemzően inkább a könyv első felében. Arra, hogy amiben hiszünk az mennyire nem valós. Nem a hitre gondolok itt, (bár kicsit azt is átértékelte), hanem a karrierre, tulajdonra, önnön fontoságunkra. Arra, hogy amiért egész életünkben harcolunk, azért érdemes-e egyáltalán. A második rész nekem jobbára a gyászról szólt. Az elengedésről, feldolgozásról, megbékélésről. Sokszor jutott eszembe, hogy vajon ha most gyászolnék segítene-e ez a könyv, de arra jutottam, hogy valószínűleg nem. Amikor nagyon fáj, amikor az ember nem tudja hogyan kezelje a lehetetlent, akkor nem szívesen olvasunk erről. Előtte viszont sokat segített volna, hogy az akkori veszteséget könnyebben dolgozzam fel. Emiatt azt hiszem mindenkinek el kellene olvasnia, hogy később, amikor szükséges, segíthessen. Ha pedig épp nem szükséges, jó egy kicsit átgondolni az életet, annak minden/vagy bármelyik pontján. És ezzel együtt jó együtt létezni kicsit a szereplőkkel, nevetni , örülni, pityeregni kicsit.

De nézzük magát a könyvet: A borítója nagyon szép. Nem túl részletgazdag, de elég kifejező, és a színek csodaszépek. A cím nekem kevésbé hívogató, túl sejtelmes, és egy kicsit negatív felhangú is a tartalomhoz képest.

A történet furcsán indul. Egy antipatikus negyvenes pasas meghal. Különösebben senkinek sem fáj érte a szíve, nekem, az olvasónak sem. Van ilyen ugye? Olyan nagyon nem lehet együtt érezni Wallace-szal az elején, de jókat lehet nevetni a sutaságán, Nelson és Mei gonoszkodásán, és egyáltalán azon, hogy aki élni sem tudott, valahogy halott sem tud lenni igazán. Aztán, ahogy telnek a napok, új szereplők érkeznek (és fogynak a lapok), egyre közelebb kerülünk Wallace-hoz, aki, bár fejlődik is, azért a valódi személyiségéről is mindinkább lehull a lepel, és a végén már egészen a szívünkhöz nő. Én, körülbelül a regény utolsó egyharmad részében hol ezen, hol azon fakadtam sírva, bár nem igazán vagyok bőgőmasina.

Kategóriáját tekinte talán a mágikus realizmus áll leginkább közel a regényhez. Fantasy, de annak éppen csak a széle, sokkal valóságosabb, jobban az élethez (és a halálhoz) közelálló, mint általában a fantasztikus irodalom. Akár valós is lehet. Ami csodálatos, és ijesztő. Bár őszintén remélem, hogy inkább ez van a halál után, mint bármi más amit gondolunk és feltételezünk. A magam részéről szívesn innék egy teát Hugóval és Meivel, akkor is, ha nem igazán szeretem. (A teát.)

Nagyon sokat adott nekem a regény. Néhol hangosan kacarásztam, máshol mélyen elgondolkodtam rajta. Most nehezemre esik elengedni. Erőteljes mű.

Ezek után, a második T. J. Klune regény olvasva,  őszintén remélem, hogy a Galaktika elhozza hozzánk a szerző többi regényét is. Köszönöm a könyvet, és a meghatározó olvasmányélményt.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Média Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 434.

Fordította: Szente Mihály

Fülszöveg:

Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.

A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről. Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle, hogy a kaszások élete sem könnyű…