Mario Vargas Llosa: Csendes ​forradalom

    Amikor elkezdtem Mario Vargas Llosa Csendes forradalom című regényét, voltak elvárásaim teljesen öntudatlanul is. A dél-amerikai irodalom számomra szinte egyet jelentett a mágikus realizmussal, elsősorban Gabriel García Márquez művei miatt. Persze tiszteletlenség egy egész kontinens irodalmát egyetlen szerzőhöz kötni, mégis valahogy a Dél-Amerikai egész művészet nekem pont annyira misztikus, mint Marquez világa. Vargas Llosától még nem olvastam korábban, így valamiféle hömpölygő, mitikus, csodákkal átszőtt történetre számítottam. Ehhez képest egy sokkal realistább, mégis szenvedéllyel és lüktetéssel teli regényt kaptam, egy búcsúkönyvet, amely egyszerre személyes vallomás és számvetés.

    A Csendes forradalom különlegessége a szerkezetében is megmutatkozik. Két, egymástól jól elkülönülő narráció váltakozik. Az egyik első személyben szólal meg – maga az író beszél Peruról, a perui zenéről, a valsról, híres zenészekről, énekesekről, zeneszerzőkről. Ezek a részek esszészerűek, személyesek, elmélkedők. Nem kifejezetten foglalkozik az olvasóval, sokkal inkább az író és a zene kapcsolatáról szólnak. Csapongó, mesélő részek ezek. Egy elismert, életműve végére érkező szerző magabiztossága szól belőlük. Már nem akar bizonyítani, egyszerűen mesél arról, amit hisz és gondol a hazájáról.

    A másik narráció ezzel szemben harmadik személyű, és Tonó Azpilcueta zenekritikus történetét követi. Tonó megismerkedik Lalóval, a különleges, karizmatikus gitárossal, aki azonban mielőtt igazán elismertté válhatna, meghal. Tonó elhatározza, hogy könyvet ír róla, hogy megragadja, megőrizze, megörökítse azt a szenvedélyt és tehetséget, amelyet Lalo képviselt. Nekem érdekes volt, hogy Laló és Tonó életében a patkányok jelentették a párhuzamot és a szorongás, amit ezek az állatok képviselnek. Eszembe jutott, hogy talán egész Perura jellemző ez a szorongás, ami egy társadalmi politikai félelem kifejezése is lehet. Annyira nem ismerem az országot, hogy ezt rásüssem, de vannak jelek…

    Tonó története szál az átlagos ember meséje: a tenni akarásé, az idealizmusé, a hitről, hogy képesek vagyunk valami maradandót alkotni. Aztán a lassú felismerésé, hogy az álmok és a valóság nem mindig találkoznak.

    A két narráció közötti különbség talán a regény legszebb feszültségforrása. Az elsőben már ott a siker utáni megnyugvás, az elismertségből fakadó csend, sőt az elmúlás árnyéka is. A másodikban viszont egy ív rajzolódik ki: az ember megteremti az álmait, táplálja őket, majd kénytelen leszámolni velük. Míg az írói hang elfogad és szemlél, addig Tonó küzd és bizonyítani akar. A két történet mintha ugyanannak az életnek két különböző szakaszát mutatná meg.

    A regény egyik legfőbb motívuma a szenvedély. A zene, a tánc, az írás és a szerelem mind ugyanannak a belső tűznek a megnyilvánulásai. A középpontban a perui vals áll – amely első hallásra talán inkább a valcer és a spanyol fandangó keverékének tűnik, mint autentikus népzenének. Mégis a zene itt identitás, történelem és szenvedély egyszerre.

    A regény egyfajta óda Peruhoz, különösen Limához. Dalol az ott élőkről, az utcákról, az ételekről, a rizses kacsáról, a birslekvárról, a mindennapok ízeiről és illatairól. Áthatja az ország szeretete, és valami meghatározhatatlan, dél-amerikai, fülledt, lüktető ritmus. Vargas Llosa nem egzotikumként mutatja be hazáját, hanem bensőséges, sokrétegű valóságként.

    Miközben a könyv elsősorban a művészetről és a szenvedélyről szól, a politika sem hiányzik belőle. Mario Vargas Llosa közismerten nem idegenkedett a politikai állásfoglalástól, de itt valahogy nem tűnik igazi véleménynek. Halljuk, hogy valakit elvittek. Hogy valakit megöltek. Hogy keresnek valakit. De nem a harcos véleménynyilvánítás dominál, hanem a szemet hunyás politikáját látjuk, illetve a csendes tudomásulvételt.

    A Csendes forradalom számomra nem forradalmi hevületet jelentett, hanem egy belső, személyes átalakulást. A felismerést, hogy a művészet nem mindig változtatja meg a világot, de képes megőrizni egy dallamot, egy arcot, egy érzést az elmúlás ellenében.

    A könyvet köszönöm szépen a Helikon Könyvkiadónak.

Adatok:
Kiadó: Helikon Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 304

Ford: Eőry Zsófia

Fülszöveg:
    „Vajon mikor csesződött el Peru?” – kérdezte több mint fél évszázada Zavalita a Négy óra a Catedralban lapjain. Vajon hogy lehetne testvéri egységbe forrasztani Perut? – kérdezi Tono Azpilcueta Mario Vargas Llosa utolsó regényében, és Zavalitával ellentétben neki nagyon is van válasza: a kreol zene és tánc révén. Csakhogy amíg Tono a reggelire is a feleségétől kell kölcsönkérjen, és néhány elvakult folkloristán kívül senki sem olvassa obskúrus cikkeit, mindez senkit sem érdekel. De amikor egy rendhagyó szólóesten meghallja az eladdig teljesen ismeretlen Lalo Molfinót, minden idők legnagyobb gitárosát, a dolgok éles fordulatot vesznek…
    „Melyik volt az a pillanat, amikor az ország megroppant és ripityára tört, elválasztva a hegyvidéket a parttól, egyik testvért a másiktól? Nem épp most lenne szükség egy könyvre, amely újraegyesíti Perut? Megírhatná-e ezt a könyvet ő maga a perui lélekről, amelyben minden honfitársa magára ismerhetne, és eszükbe juthatna, mi minden köti össze őket? A busz sötétjében Tono Azpilcueta elmosolyodott és el is szontyolodott magán, mert eszébe jutott ez az annyira jellegzetes perui szokás: hogy az elképzelt dolgokat megvalósult dolgoknak hiszik.”

A regény megvásárolható itt: Booklove