Monday, 2 March 2026

Andrea O'Lacy: Miss ​Emily Beardsworth

   A „Lady Anna Bell" után kíváncsi voltam Andrea O’Lacy következő regényére is, amely az idén jelent meg az Álomgyár Kiadó gondozásában. A kemény táblás borító ugyanolyan szép, mint az első köteté, sőt nekem még jobban is tetszik talán a kék-arany színvilága.
A regény maga lazán kapcsolódik az előző részhez, de teljesen önálló történet. Így ha véletlenül kimaradt az eleje nem baj, de érdemes pótolni.
Azt már korábban is megállapítottam, hogy Andrea O’Lacy igényesen ír, a szövege jól olvasható, korhű, de nem idegen nyelvezetű, a stílusa gördülékeny, olvastatja magát. A történetvezetése könnyed, szinte önmagától halad előre a cselekmény, van fordulat és dráma, de nem válik túl bonyolulttá vagy hiteltelenné regény. Ugyan az Miss Emily Beardsworth című regény története némiképp összecseng egy magyar film cselekményével, bár nyilván a lótenyésztő ifjú nemes hölgy nem kizárólag nálunk fordult elő a 19. század elején, hanem az Ascotti Derby hazájában is. Mondjuk ezt a versenyt pont nem említik a regényben, de másikat igen. A dolgozó nemes nő alakja amúgy nagyon érdekes volt, bár a mélységébe nem ment bele igazán a könyv, azért adott némi információt a lótenyésztés körüli tevékenységekről.
A regény hangulata is oldott, bár a feszült jelenetek kellőképpen izgalmasak, de összességében egy napfényes, és optimista romantikus regényt kapunk, ami nem nyomasztó. Bár van érzelmileg nehezebb része mégsem válik komor vagy megrendítő olvasmánnyá.
A környezetépítés is jó, a vidéki Angliai kisbirtokok képe meglehetősen élesen rajzolódik ki az angol tájban. Tetszett a birtok lakóinak bemutatása, a cselédségre fordított figyelem, ugyanakkor nem feltétlenül láttam ezt a részt pontosnak. A házi cselédek és az intéző sokszor túllépnek a hatáskörükön. Ez a komornyik esetében még indokolt is lehet, de a birtok gazdasági igazgatójának hangneme és viselkedése nem igazán felel meg a státuszának, és a feladatköre sem passzol az intéző szerepköréhez. Engem bosszantott az állandó jelenléte, nem csak a jelleme miatt, hanem azért is, mert az adott korban nem engedhetett volna meg magának ennyi mindent. Azt hiszem belőle kevesebb több lehetett volna.
A szereplők közül Emilyt nagyon megkedveltem. Jó volt, hogy a balesete nem vetette vissza a munka ambícióit, és elég világosan képviselte a saját érdekeit. Gondoskodása, figyelme és csendes határozottsága azonnal szimpatikussá tette. William azonban sajnos nem lett az a férfi, aki bele tudtam volna szeretni. Bár okos és jóképű ráadásul kissé bolondosan szétszórt és esetlen, ami miatt azonnal pozitívnak tűnik mégsem igazán férfias, vagy romantikus hős. Nem igazán állt ki Emilyért, nem küzdött meg érte, inkább csak az ölébe pottyant a lány. Az egész kapcsolatuk nem volt megalapozott, nem épült fel, sokkal inkább tűnt vágynak és racionális döntésnek, mint valódi szerelemnek. Lovel és Charity pedig folyamatosan elterelték a figyelmet a főszereplőkről. Jó hogy lett volt saját történetük, de elnyomták a fő cselekményszálat. Azt azonban szerettem, hogy az erotikus jelenetekkel ez nem történt meg, és nem ültek rá a történetre, hanem megmaradt bennük a kor szemérmessége.
Összességében azt hiszem bőven maradt kiaknázatlan lehetőség ebben a könyvben. Kicsit sietős és vázlatos lett (főként a karakterépítés tekintetében), amit sajnáltam. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem jó, vagy nem korhű, csupán azt, hogy nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első rész.
A könyvet köszönöm szépen az Álomgyár Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2026.
Oldalszám: 320 oldal

Fülszöveg:
    Az epsomi rém – csak így suttognak a fátyol mögött rejtőző Emily Beardsworthről, akinek gondos kezei alól gyönyörű, díjnyertes versenylovak kerülnek ki. Birtokuk magányában a fiatal hölgy minden idejét az állatoknak szenteli, és kerüli a kíváncsi tekinteteket, rejtegeti torz arcát.
Egy nap azonban a szomszédos Ewell-házba beköltöznek a Maxwell fivérek. Lovel jóképű, megnyerő – és sajnos örökölte apjuk szerencsejáték-szenvedélyét. Az ő bohémságával szöges ellentétben áll bátyja, William, aki egy csöndes és magának való csillagász.
Vajon milyen jövőt tartogat számukra a sors?
    Andrea O’Lacy XIX. századi Angliában játszódó regénye egy élő, pulzáló és érzelemdús történet, egy hiteles korrajz keretében. Izgalmas sorsok, ármány, barátság és egy óvatosan bontakozó szerelem elevenedik meg a lapokon.
    „A csönd vékony lepelként borította be őket. William meleg testéhez bújni olyan érzés volt Emily számára, mint amikor az ember először tapasztalja meg egy hosszú utazás végén a hazatérést.”
A könyv megvásárolható ezen a linken: Álomgyár webáruház

Sunday, 1 March 2026

Thomas Schlesser: Mona ​szeme

    A Mona szeme című könyv megjelenése eltér kicsit a megszokott Park Kiadós könyvektől. A keménytáblás, klasszikusnak tűnő, kortalan borító más mint amit megszoktunk, de a minőség azonos, ez egy fajsúlyos írás. Thomas Schlesser művészettörténész könyve egyszerre egy könnyed francia családregény, és egy ismeretterjesztő szakkönyv. Mélységében egyik sem, de érdekesen ötvözi mindkettőt, amiből egy olvasmányos, de információkkal és tudással telített sajátságos regény készült.
    A regény főszereplője Mona, és a nagyapja a műkedvelő művészetbarát aki a kislányt terápiás célzattal megismerteti a Louvre, az Orsay és a Beaubourg párizsi múzeumok leghíresebb alkotásaival, összesen 52 festménnyel szoborral és fotóval, azaz egy évig minden hétre jut egy rendhagyó tárlatlátogatás.
    Mindeközben a kislány élete is zajlik. A történet kiindulópontjában egy rejtélyes vaksággal fenyegető epizód áll, de felvillanásokban látjuk Mona szüleit, a kislány barátait és a bátortalan első szerelmet is. Ezek a rövid kis bevezetők tulajdonképpen átkötik a műelemző részeket, és könnyeddé teszik az amúgy időnként száraz értelmezéseket.
    A regényre jellemző egy szigorú formai kötöttség nemcsak a tartalmi egységekben, hanem a műértelemzésben és Mona életének töredékeiben is. Minden új fejezetben van egy rövid bevezető a kislány mindennapjairól, amik sormintaként ismétlődnek (Mona az orvosnál, Mona barátai, Mona és a szülei), ez ad a történetnek egy ritmikusságot. Aztán jön a múzeumlátogatás, ahol az első pár bekezdés megindokolja hogy Mona nagyapja miért az adott művet mutatja be, majd egy leírás dőlt szedéssel a műről aztán pedig a műértelmezés következik életrajzi adatokkal, korszakbemutatásokkal, és stíluselemzéssel kiegészítve. Emiatt tulajdonképpen szakaszosan is olvasható a könyv, bár én egyben letoltam. Viszont így valószínűleg nem tudtam maradéktalanul befogadni mindent, ezért biztosan fel fogom még lapozni.
    Az kétségtelen, hogy nagyon széleskörű művészeti tudást ad át a könyv, és hogy teljesen objektív. Ugyanakkor néhol didaktikusnak éreztem és kicsit életidegennek. Az, hogy Henry inkább tanult műkritikus mint autodidakta még csak elment, de a szerző egy tízéves kislány szájába időnként olyan mondatokat tett, amit még felnőttként is nehéz megfogalmazni. A gyerek szerepe nekem végig kérdéses volt, bár értettem az alapkonfliktust, mégis hitelesebb lett volna egy felnőttel lefolytatni a beszélgetéseket. Ugyanebbe a kategóriába tartozott nálam az is, hogy ez egész alap egy hazugságra épül, és bármennyire kedves és szép is, erkölcsileg bőven megkérdőjelezhető. Jogosan merül fel a kérdés, hogy hol vannak ebben a szülők, miért kell becsapni őket, miért nem tűnik fel, hogy Monával mi történik stb ...?
    Nekem amúgy izgalmas volt a családi háttér, kicsit ugyan franciásan elmosódott, mégis valós problémákat vet fel. Édes volt Mona szerelme, és a barátnőivel való kapcsolata is.
    A regény nyelvezete általában nem környezetbarát: a gyerek is felnőttként beszél az idős is bonyolult nyelvezettel beszél a gyerekhez, de ettől függetlenül a szöveg nagyon szép és olvasmányos. Ráadásul érthető is. A szakszavakat többnyire magyarázza szerző, és az ismerteket könnyen olvasható szövegbe ülteti. Nagy előnye továbbá a formai megjelenésnek, hogy a borítóbelsőn az összes alkotás megtalálható, de még így is gyakran használtam a google-t, hogy utánanézzek egy megjegyzésnek vagy életrajznak.
    Összességében ez egy nagyon értékes mű, rengeteg ismertet ad át, megtanuljuk belőle a műelemzés lépéseit, illetve végig vezet a művészettörténeti korszakokon, a korszakos alkotásokon, és bepillantást nyerhetünk a leghíresebb művészek életébe is. Nem könnyű olvasmány, de megéri rászánni az időt.

Köszönöm szépen a könyvet a Park Kiadónak!


Adatok:
Kiadó: Park Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 518
Ford.: Lukács Laura

Fülszöveg:

   „A veszteség nélkülözhetetlen feltétele az életnek, miatta érezzük minden porcikánkban olyan intenzíven a jelen pillanatot, azt, hogy élünk. Az ember azt hinné, nyer a felnövéssel – tapasztalatot, ismeretet, anyagi javakat szerez. De ez önámítás. Felnőni annyi, mint veszíteni. Aki a maga életét éli, az az elvesztését is elfogadja. Élni annyi, mint minden másodpercben búcsúzni az élettől.”
    Ötvenkét hét. Ennyi ideje van Monának, hogy felfedezze a világ szépségét. Ennyi ideje van rendkívül művelt, különc nagyapjának, hogy szerdánként, tanítás után megismertesse egy-egy műalkotással, mielőtt a kislány talán elveszíti a látását.
Együtt járják be a Louvre-t, az Orsay-t és a Modern Művészet Múzeumát. Botticelli, Vermeer, Goya, Courbet, Claudel, Kahlo vagy Basquiat tekintetén át Mona felismeri a művészet erejét, megtanulja, mit jelent adni, megtanulja a kételkedés, a melankólia, a lázadás értelmét.
    A Mona szeme egy kislány és egy nagypapa szeretetteljes kapcsolatának történetén keresztül az élet és a művészet rejtelmeibe avatja be olvasóját.
    Thomas Schlesser (1977) művészettörténész, a Hartung-Bergman Alapítvány igazgatója. 2025-ben Franciaországban az Év szerzőjének választották. Regényét közel 40 nyelvre fordították le.Thomas Schlesser (1977) művészettörténész, a Hartung-Bergman Alapítvány igazgatója. 2025-ben Franciaországban az Év szerzőjének választották. Regényét közel 40 nyelvre fordították le.
 A könyv megvásárolható ezen a linken: Booklove webáruház