A történet szinte teljes egészében egy monológ: a főszereplő naplószerűen meséli el az eseményeket, teljes magányban, miközben megpróbálja fenntartani a mindennapi életet egy zárt világban. Emiatt a szövegnek van egy monoton, lassan hömpölygő ritmusa. Értem, hogy ez tudatos eszköz: az olvasó is ugyanabba az egyhangúságba és bezártságba kerül, amelyben a főszereplő él. Csakhogy ez inkább távolságot teremtett, mintsem közelebb hozta volna a történetet.
Nehezen kapcsolódtam a főszereplőhöz, főleg azért, mert a személyisége időnként kifejezetten taszító volt számomra. Ahogy a rokonairól beszél, ahogy szinte senkiről nem tud igazán jót mondani, és ahogy a múltbeli kapcsolatait értékeli, végig egyfajta keserűség és rosszindulat érződött benne. Nekem túl negatív személyiség, egy kicsit energiavámpír is. Persze a teljes elszigeteltség és a túlélés kényszere nyilvánvalóan megváltoztatja az embert, és talán éppen ez is a karakter egyik fontos része, de ettől még nem lett könnyebb megkedvelnem.
A regény ráadásul kifejezetten kevés cselekménnyel dolgozik, ezért sokszor túl lassúnak éreztem. A hétköznapi tevékenységek, az állatok ellátása, a munka, az idő múlása kerülnek előtérbe, és ezekből áll össze a túlélés monoton rutinja. Van ebben valami nagyon nyomasztó, ugyanakkor időnként azt éreztem, hogy egyszerűen nem történik annyi, ami fenntartaná a figyelmemet.
Ami viszont igazán meglepett, hogy a regény eredetileg 1963-ban jelent meg. Egészen más fénytörésbe kerül így a női főszereplő alakja és az egész történet hangulata. Egy olyan korszakban született, amikor a női szerepekről, a házimunkáról, a gondoskodásról és a társadalomban betöltött helyről egészen másképpen gondolkodtak. Éppen ezért érdekes volt figyelni, hogyan válik a teljesen hétköznapi, korábban talán természetesnek tekintett női tevékenység a túlélés egyik legfontosabb eszközévé. A főszereplő ugyanakkor ettől még végig különös, nehezen szerethető figura maradt számomra.
Az állatokhoz való viszonya talán az egyik legérdekesebb része a regénynek. Miközben az emberekkel kapcsolatban meglehetősen keserű és távolságtartó, az állatairól gondoskodik, kötődik hozzájuk, és az ő életükért is felelősséget vállal. Mintha az emberi társadalomból való teljes kiszakadás után egy egészen másfajta kapcsolat válna fontossá: nem beszélgetésre, megértésre vagy társadalmi szerepekre van szükség, hanem egyszerűen arra, hogy gondoskodjunk egymásról.
Engem leginkább mégis az zavart, hogy rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul. Mi ez a fal? Meddig tart? Mi történt a világgal? Kik maradtak életben, és miért? Miért éppen ő maradt meg? Tudom, hogy valószínűleg nem ezeken volt a hangsúly, és a fal akár sokkal inkább szimbolikus jelentést is hordozhat, mintsem egy klasszikus sci-fi rejtély része lenne. Mégis hiányérzetem maradt. Én szerettem volna valamiféle magyarázatot kapni, miközben a regény szándékosan nem adja meg ezeket a válaszokat.
Talán éppen ez benne az érdekes: nem azt akarja elmesélni, mi történt a világgal, hanem azt, hogy mi történik az emberrel, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik körülötte minden, amit addig természetesnek vett. A társadalom, a kapcsolatok, a megszokott életforma és végül maga az emberi közösség is eltűnik, és marad a természet, a munka, a magány és a túlélés.
Én azonban ettől még nem tudtam igazán közel kerülni hozzá. Érdekes volt, néha kifejezetten elgondolkodtatónak, de érzelmileg távol maradt tőlem. Összességében inkább különös és gondolatébresztő olvasmányélmény volt számomra, mintsem olyan könyv, amit igazán szerettem.
Adatok:
Kiadó: Európa
Megjelenés: 2022
Oldalszám: 278
Ford.: Nemeskörty Harriet
Fülszöveg:
Egy harmincas éveiben járó nő az Alpokban arra ébred, hogy láthatatlan fal szigeteli el a külvilágtól. A területről nincs kiút, és kintről sem keresi senki, mivel odaát minden kővé vált. Ezentúl egy kutya, egy tehén és egy macska társaságában kell szembenéznie az újfajta élet kihívásaival.„Azt a nőt, aki egykor voltam, még mielőtt a fal beépült az életembe, már nem ismerném föl. De az a nő is idegen, aki május tizedikén a naptárba följegyezte, hogy aznap leltár. Jól tette, hogy jegyzeteket készített, hogy az emlékezetemben újra életre tudjam őt kelteni. Jut eszembe, a nevemet se írtam még le. Már majdnem elfelejtettem, de jobb is így. Nincs senki, aki a nevemen szólítana, akkor meg minek?”
Marlen Haushofer osztrák írónő (1920-1970). Már harmincéves korában elnyerte az egyik legnagyobb irodalmi díjat, majd az Osztrák Állami Nagydíjat is. Írói stílusa és látásmódja nagy hatással volt a huszadik századi irodalomra. A fal alapján néhány éve a természet erejét és a belső magányt döbbenetes erővel ábrázoló – Magyarországon is vetített – film készült. A Nobel-díjas Elfriede Jelinek Haushofernek ajánlotta egyik művét. A szintén Nobel-díjas Doris Lessing szerint kevés lebilincselő regényről állítható ennyire biztosan, hogy kizárólag nő tollából származhat: „A fal a Robinson Crusoe női változata. Arról a heroikus szeretetről szól, amivel a mindennapok csekélységei felé fordulunk, amikor minden megsemmisülni készül körülöttünk.”
Haushofer sikerkönyvét méltatói a civilizáció kritikájaként, a mágikus realizmus és a belső fogság ábrázolásának egyik csúcsteljesítményeként emlegetik. Disztópikus regénye nem a szabadulás kereséséről, hanem a túlélés lehetőségeiről szól. Arról, hogy mennyi mindent képes szeretni az ember, ha már semmije, még neve sem maradt.
No comments:
Post a Comment