T. J. Klune: A ​bábuk élete

Ezt a regényt talán úgy tudnám a legjobban jellemezni, hogy a Terminátor és a Pinokkió lekerekített ötvözete. Kevésbé élesek a sarkok, szépen összegyúrt történet, de jól felismerhetőek az alaptörténetek, és azok fő mozzanatai. Ez egy kicsit összezavart, mert sem a „Suttogó ajtón túl” sem a „Ház az Égszínkék tengernél” nem volt ennyire nyilvánvalóan retelling.

Azt hiszem Klune stílusát nehezen lehet zsánerekbe illeszteni. „A bábuk élete” nem sci-fi, nem romantikus, klasszikusan nem is fantasy. Ahogy a többi regénye sem az. Lehet, hogy önálló zsánert alkot, empátia regény, vagy érzelem-regény kategóriát, nem is tudom. Egyszerre különös, szabálytalan, mégis símulékony és kedves.

A regény témájában egészen eltérő a szerző korábbi műveitől, ha van egyáltalán bármiféle vezérlő elv, mert a másik két regény cselekménye sem hasonlít egymásra. Ugyanakkor szépen illeszkedik a Klune regények sorába. Egyedülállóan hozza azt az összetéveszthetetlen hangnemet és stílust, amiben a amerikai szerző egészen különleges. Könnyű, akár a friss levegő, gördülékeny, mint az egymásba kapaszkodó fogaskerekek mozgása, van benne egy csomó érzelmi töltet, és több nagyon mély filozófiai kérdés. Egyszerre légies és nehéz. Olvastatja magát, elgondolkodtat, és sohasem unalmas. Lehet, hogy a cselekménye kiszámítható, és az is lehet, hogy ez a retelling nagyon hasonlít az eredeti mesére, mégis figyelmet igényel. Egy-egy kérdés egészen mélyre meg, egyszerre kihívás és érzelmi góc, nevetgélés, és csendes sírdogálás.

Maga a történet viszonylag egyszerű. Van benne csavar, de nagyjából azért kitalálható a történetív, és a vége sem nagy meglepetés. Klune nem igazán dolgozik függővégekkel, nem körömrágósan izgalmasak a sztorijai, sőt általában meglepő fordulatok sincsenek.

A világépítés meglehetősen sajátos, és egyedi, ugyanakkor valószínűleg nem túl működőképes. Ha mélyebben belegondolok, szerintem az általa felépített világ egy áramszünettel ripsz-ropsz kiüthető, hogy ennél mélyebb technikai ügyekbe bele menjek. Hozzáteszem nem is tudnék, fizikából analfabéta vagyok és a sci-fi regények is távol állnak tőlem. De mégis látom a regénybeli világ hibáit, továbbá kb ismerem a robotika alapelveit, és vannak olyan egyéb ügyek is, ami miatt a felépített robotvilág egyértelműen csak a fantázia terméke. A jó benne az, hogy nem is kell működnie, a mondanivalónak csak keretet ad nem lényegi részt.

A karakterek meglehetősen egyszerűek. Nem kétdimenziósak és nem is sablonosak, de nincsenek nagy személyiségi defektusok, hacsak a kis ostoba de lelkes porszívót, a szociopata nővérrobotot, vagy a morgós androidot nem vesszük annak. Ritka a negatív szereplő, az antihős nem is létezik, és gonosz mint olyan vagy nincs vagy valahogy megjavul. A szerző a karakterépítésben általában idealista, de mivel nagyon érzelemközpontú elnézzük neki.

Amiben ő igazán nagyot alkot, az az érzelmi ív felépítése. Mindig látványos, ahogy felépülnek (és lebomlanak) a kapcsolatok, ahogy a szeretet kivirágzik, vagy a megbocsátás rögös útját végigjárják a szereplők. Sosem kapkodja el, és mindig jól adagolja. Ebben a történetben is több olyan pont volt, ahol elszorult a torkom, ahol elnevettem magam, vagy épp összeráncoltam a szemöldököm. Sosem hagyja a történet, hogy kívül maradjak rajta.

A másik különlegessége a regénynek a filozófiai mondanivalója. Klune gyakran elmélkedik az élet értelmén. Sokszor, sokféleképp megkérdőjelezi az emberiség hasznosságát, az élet hasznát, sőt a halált magát is. Ebben a történetben a teremtést járja körül. Az élet létrehozását és elpusztítását. Azt, hogy lehet-e istent játszani. A jogokat, kötelességeket, és a feloldozást. Mindezt annyira beépíti a történetbe, hogy cseppet sem tűnik gittrágásnak, vagy unalmas fejtegetésnek. Már csak utólag veszi észre az olvasó, hogy hoppá itt mondott valami egészen érdekeset.

Elsőként az hittem nem fogom szeretni ezt a regényt. Nem szeretem a Pinokkiót, sem a teremtéstörténeteket. Nem szeretem a gépeket sem különösebben. Általában nem is értem őket. Mégis olvasni akartam, mert az író korábbi regényei nagyon tetszettek. Aztán ahogy átrágtam magam ezen a 460 oldalon, megszerettem Victort Giot, Hab-et, Ratched nővért és Rambót. Velük együtt az egész furcsa világot.

A magyar borító csodás. Sokkal szebb mint az eredeti. Hálás vagyok a Galaktika Könyveknek, nemcsak ezért, mert elhozta nekünk a Klune könyveket, hanem azért is, hogy ilyen szépen felöltöztette mindhárom kötetet. Külön-külön de együtt is remekül festenek a könyvespolcon.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Media Kiadó
Megjelenés: 2023.
Oldalszám: 460.

Fordította: Szente Mihály

Fülszöveg:

Az ​erdő mélyén, fákra épített, különös házakban három robot lakik: Giovanni Lawson, a feltaláló android, Ratched nővér, egy szadista hajlamú, szigorú nővérrobot, valamint egy apró porszívó, Rambo, aki szeretetre és figyelemre vágyik. És él ott egy kamaszfiú is, Victor Lawson. Ők így együtt szerető családot alkotnak, a világ elől elrejtőzve, biztonságban élnek.

Egy napon Victor talál egy ismeretlen androidot, aminek a mellkasán a „Hab” felirat díszeleg. Megjavítja a működésképtelen gépezetet, és idővel megtudja, hogy valamikor a múltban Gio és Hab ismerték egymást – abban a távoli múltban, amikor még emberek is éltek a Földön.

A világ jelenlegi urai, a titokzatos Főhatóság által irányított robotok felfedezik az erdő mélyén rejtőző telepet, Giót elfogják, és elhurcolják az Elektronikus Álmok Városába, ahol az androidra a leselejtezés vár, vagy ami még rosszabb, az újraprogramozás.

Victor és a többiek útra kelnek, hogy megmentsék társukat…

T. J. Klune ezúttal egy robotokkal benépesített különleges világba kalauzolja az olvasót, hogy újra megmutassa, mit jelent egymás elfogadása és a feltétel nélküli szeretet.

A regény megvásárolható itt: Galaktikabolt