Catherine Newman: Szendvics

   Catherine Newman első magyarul megjelent regénye (valójában a második könyve) belül éppoly kellemesnek érződik, mint amennyire a külseje harmonikus. Ugyanakkor szerintem mégsem mindenkinek komfortos olvasmány. Ez a könyv nem egy habkönnyű, szórakoztató cape codi nyári kaland, ahogyan a borító sejteti, hanem inkább egy őszinte számvetés.

    Nekem határozottan úgy tűnik, hogy ez a regény rétegkönyv: igazán a negyvenen túli nőknek szól, nekik lesz ismerős és sokat mondó. Természetesen fiatalabbak is olvashatják, de egészen más lesz az olvasmányélményük az apró felismerések nélkül. Nekem sokat adott, sokszor elgondolkodtatott, és inkább keserédes volt, mint vicces-esetlen.

    A főszereplő Rachel – vagy Rocky, ahogy a családja hívja – egy 51 éves nő, aki már túl van az élet felszálló ágán. Elkezdődött a lassú lejtmenet, és nem nagyon tehet mást, mint visszaemlékezik és kapaszkodik. A változókor nemcsak arra tökéletes, hogy a nők megutálják a testüket, hanem egyfajta számadásra is lehetőséget ad. Gyakorlatilag örökre leszámolunk a termékenységgel, megváltozik az énképünk, miközben végig vesszük a társadalmi és családi elvárásoknak való megfelelést, a saját reprodukciónkat és az elmaradt gyermekáldásokat. Ez a része fájdalmas volt az utazásnak, miközben volt egy csomó bájos pillanat, néhány vicces kép, és rengeteg szeretet is.

    A test átalakulása, a gyerekek kirepülése, a szülők lassú leépülése mind-mind olyan témák, amelyekről ritkán olvasunk ennyire nyíltan és empatikusan. Newman mert fájdalmasan őszinte lenni, és ettől az egész könyv valóságos.

    A „szendvicsgeneráció” léte – az, hogy az ember egyszerre gondozza az idős szüleit és támogatja a felnőtté váló gyerekeit – ebben a regényben nem csupán helyzet, hanem életforma. Rocky próbál mindenki számára megtartó erő lenni: szülőknek, gyerekeknek, barátoknak, férjnek, miközben a saját vágyai, ambíciói, testi-lelki igényei rendre háttérbe szorulnak. Ez az önfeláldozás egyszerre megható és nyomasztó.

    A narráció finoman adagolja a humort, nekem nem tűnt Bridget Jones-osnak, kevésbé harsány, inkább keserédes. A családi jelenetekben van valami nagyon amerikai, mégis univerzálisan emberi: a káosz, a szeretet, az apró civódások és az elnémuló, mindent elmondó pillantások. Newman erőssége, hogy úgy tud írni a mindennapiságról, hogy közben mégis lírai marad. Nekem ebben volt egy kis franciás sikk, egy könnyed elegancia, ami egyszerre titokzatos és sokatmondó.

    A regény bár időnként hömpölygő és elmélkedő, mégis gyorsan olvasható. Nem a cselekmény viszi előre, hanem a gondolatok, az érzelmi hullámzás, amibe vagy meg tud kapaszkodni az olvasó, vagy nem. Azt hiszem, csak akkor igazán könnyű és felemelő olvasmány, ha sorsközösséget tudunk vállalni Rockyval, ha értjük azt a sajátos élethelyzetet, amiben ő él, és át tudjuk érezni az elengedés nehézségeit.

    Nekem a Szendvics nemcsak egy nő története, hanem egy életközépi számadás, szelíd, bölcs és kicsit fájdalmas. Megmutatja, hogy az öregedésben nemcsak veszteség van, hanem valami csendes megnyugvás is, ha elég bátrak vagyunk szembenézni vele.

    A könyvet köszönöm szépen a Libri-nek!

Adatok:
Kiadó: Libri Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 276

Fordító: Palásthy Ágnes

Fülszöveg:
Rachel – vagy ahogy a családjában mindenki hívja, Rocky – olyan az ötvenes nőknek, mint amilyen anno, az első színre lépésekor Bridget Jones volt a szingli harmincasoknak.
Az ötvenes éveiben járó, jó humorú, ám a hormonjainak igencsak kiszolgáltatott Rockyban sokan magukra ismerhetnek. Érzelmi turbulenciái, váratlan hangulatingadozásai ugyanúgy szerethetők, mint a gyermekei iránti végtelen rajongása vagy férje, Nick iránti szeretete.
Rocky és családja minden évben a keleti part legfelkapottabb nyaralóhelyére, Cape Codra megy vakációzni. Most, hogy a gyerekek – a húszas éveikben járó Jamie és Willa – már nem élnek otthon, Rocky számára különösen fontos ez a közös program, főleg, hogy két napra az idősödő nagyszülők is meglátogatják őket.
Rockynak rá kell döbbennie, hogy nemcsak a teste az, ami változik, hanem az életének minden aspektusa. Miközben szokásához híven jó anyaként és feleségként erőn felül próbál teljesíteni, hogy mindenki tökéletesen érezze magát, hol a múlton nosztalgiázik, hol pedig az elkerülhetetlen és riasztó jövőbe tekint. A régmúlt nyarak örömeit és bánatait felidézve végül szembesül vele, hogy nem rejtegetheti tovább a titkait azok elől, akiket a legjobban szeret.
„Folyamatosan nevettem, kivéve azokat a részeket, amikor sírtam. Catherine Newman varázslatos módon emlékeztet bennünket az élet megannyi ránk váró csodájára.” Ann Patchett

A regény megvásárolható itt: Booklove

Steve Behling: A ​ragacs ramazúri (Stitch ügynök 1.)

 Szerintem Stitch az egyik legvidámabb és legkülönlegesebb Disney-figura. Nagyon szeretem az egész alapmesét, a hawaii életérzést, a kissé esetlen űrlényeket, a színes, mozgalmas kalandokat és persze azt a furcsa, szívet melengető bűbájt, ami csak Stitchre jellemző. Emiatt voltam kíváncsi Steve Behling történetére is: vajon sikerül-e írásban visszaadni azt a különleges hangulatot, amit a rajzfilmek képviselnek? Úgy érzem ez maximálisan sikerült.

    A ragacs ramazúri egy lendületes, vicces, és meglepően izgalmas kalandregény, amely nemcsak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is könnyen magával ragadja. A könyv ideális önálló olvasásra a nagyobbaknak, de közös felolvasásra is remek, egy igazi családi kaland, ahol mindenki talál valami szeretnivalót.

    A történetben Stitch, a 626-os kísérlet űrlény-detektívként tűnik fel, aki Párizsban és a világűrben is üldözőbe veszi a bajkeverő zűrlényeket, természetesen Lilo, Pleakly és Jumba társaságában, a Főtanácsosnő megbízásából. A cselekmény pörgős, sosem ül le, és pont olyan bolondos, szerethető és kicsit rumlis, mint maga Stitch.

    A szerző nagyszerűen megragadta Stitch egyéniségét: megőrizte az összes különc, vicces vonását, de adott neki egy újfajta mélységet is. Stitch itt nemcsak hóbortos és szórakoztató, hanem fejlődőképes figura is, aki próbálja megérteni a szabályokat bár időnként sajátosan is értelmezi őket.

    A világ ismerős, mégis új: Lilo és Stitch egy más környezetben, új lények között mozognak, de a történet atmoszférája megőrizte az eredeti mese melegségét. Behling ügyesen építi tovább a Disney-univerzumot, miközben hozzáadja a maga egyedi ízét. Párizs, az űr, a zűrzavar és a szeretet mind megfér egymás mellett ebben a derűs, mégis fordulatos kalandban.

    Stitch újabb kalandja pompásan belesimul a Manó Kiadói profiljába, Vidák Réka fordítása pedig jó érzékkel lel rá a szöveg humorára. A nyelvezet bohókás és meglehetősen élénk. A grafikai elemek teljesen átveszik az eredeti stílust, de két színnel dolgoznak. Én örültem volna egy színgazdagabb kivitelnek, de alapvetően így sem volt rossz. A 226 oldalas terjedelem elsőre talán hosszúnak tűnik de annyira mozgalmas a történet, hogy pikkpakk kiolvassuk az egész könyvet.

    Összességében jó kis kaland volt ez, teli a Stich világra jellemző különös fordulatokkal és lényekkel, vidámsággal és szeretettel. A ragacs ramazúri ideális olvasmány gyerekeknek és fiataloknak, akik szeretik az izgalmas, vidám, kicsit furcsa kalandokat. Jó választás lehet azoknak is, akik a Disney-világ karaktereit kedvelik, hiszen Stitch itt új szerepben tűnik fel nem csak egy folyton bajba kerülő csillagkutya, hanem aktív résztvevő a rejtélyek megoldásában.

Köszönöm szépen az élményt a Manó Könyvek Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 226

Ford.: Vidák Réka

Fülszöveg:

Ismerd meg Stitchet, a világ legszuperebb űrlény-detektívét!
A 626-os ügynök, más néven Stitch és barátai Párizsba mennek, hogy idegen bajkeverők, vagy ahogy a szakértők hívják őket, zűrlények után nyomozzanak, akik gyanús terveket szövögetnek. Vajon Stitch képes lesz megoldani ezt az egyáltalán nem e világi rejtélyt? Vagy olyan kalamajkában találja magát, ami ragadósabb, mint a zűrlények trutyija?

A könyv megvásárolható ezen a linken: https://manokonyvek.hu

Sonia Velton: A ​fülemüle kastélya

    Sonia Velton első magyarul megjelent regénye „A Fülemüle kastélya” több szempontból is különleges. Elsősorban gyönyörű. A borítója és az élfestése is harmonikus, és összhangban áll a kissé borongós, apró elemekből felépülő történettel. Másrészt izgalmas, hogy egy Kentben élő, a világ több földrészén is dolgozó írónő egy speciálisan magyar témát ír meg történelmi hitelességgel egy gótikus fikciós műben.

    Sonia Velton a hírhedt Báthory Erzsébet történetét dolgozta fel, hiteles forrásokra támaszkodva, mégis a saját szájíze szerint. A hiteles forrás némiképp természetesen megkérdőjelezhető, ennek miértjét nem is elemezném, kiderül a könyvből is, de elég a történelmi mítoszok keletkezését számba vennünk, és ismernünk a politika gépezeteit, máris megállapíthatjuk, hogy Báthory Erzsébet kultuszát valószínűleg főként a korabeli propaganda faragta érdesre, véresre.

    A regény középpontjában az erdélyi grófnő udvara áll, és a narrátor egy fiatal árva lány, Boróka aki a Kárpátok lábánál nevelkedett, majd a grófnő szolgálólányaként került a csejtei kastélyba.

    Boróka retteg az úrnőtől akiről különös szóbeszéd terjed, és idegenül érzi magát a hatalmi harcoktól terhes udvarban, de kedvessége és szorgalma hamarosan közkedvelté teszi a grófnő belső köreiben, és a társai közt is. Egyszerre lesz népszerű és irigyelt, miközben ő maga nem vágyik különösebb figyelemre vagy hatalomra. Aztán a helyzete egyik napról a másikra újra megváltozik, és sokkal sötétebb erők kereszttüzébe kerül, mint amire valaha számított.

    A regény némiképp lassú folyású, alaposan bemutatja a korabeli hatalmi viszonyokat, a különböző társadalmi osztályok helyzetét, és Báthory Erzsébet kapcsolatrendszerét is. Tényekre épül. A szerző alapos munkát végzett, és egy olyan atmoszférát teremtett, amelyben egyértelműen felismerhetőek az erdélyi magyar ízek. Nagyon jó volt elmerülni a korban úgy, hogy ismerős illatok, hiedelmek, és kifejezések vettek körül. Egyszerre volt biztonságos, érdekes és különleges, mert maga a szerző idegen ezen a tájon, és mégis otthonos képet festett.

    A karakterépítés, a sok különböző nézőpont felvonultatása, és az alapos környezetépítés azonban a történetmesélés rovására ment. A cselekmény maga meglehetősen kevés, és többször inkább csak utalás, mágia vagy szóbeszéd, mint megtörtént esemény. Nem a történelmi hitelesség kevés, hanem a pontos elbeszélés. Ugyanakkor maguk a szereplők nagyon izgalmas karakterek, úgy is, hogy tulajdonképpen egyedül Boróka volt kedvelhető. Tudatosan vagy sem, de a negatív karakterek viszik vállukon a regényt. Emiatt nehezen kapcsolódtam érzelmileg a hozzájuk, viszont sokkal objektívebben láttam magát a cselekményt.

    Ami igazán megrázó volt az a nők, és a cselédek helyzete. Ha a nő általában másodrendű, akkor az úri házakat kiszolgáló dolgozó emberek (főként nők) harmad vagy negyedrendű tagjai csak annak a társadalomnak, amit tulajdonképpen ők működtetnek. A szabadság pedig egy olyan madár, aki nemhogy elfogtak, de kisütöttek és meg is ettek ebben a férfiak uralta, rangra és vagyonra épülő világban.

    A fülemüle kastélya olyan olvasmány, amely egyszerre szól a múlt hatalmáról és a személyes küzdelemről. Bár nem egy könnyed esti olvasmány, érdemes elmerülni benne.

A könyvet köszönöm szépen a Libri-nek!

Adatok:
Kiadó: Libri Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 380

Fordító: Alexovics Ingrid

Fülszöveg:
Egy kegyetlen hírű asszony, akinek meg kell küzdenie az igazságért egy kíméletlen, férfiak uralta világban.
Az árva Borókának el kell hagynia a Kárpátok lábánál megbúvó kis házat, amelyben az őt felnevelő férfival lakik, hogy a hírhedt grófnő Báthory Erzsébet udvarában szolgáljon. Boróka retteg a szigorú özvegytől, akiről azt híresztelik, hogy hajadonokat gyilkol. A kastélyban váratlanul halálos kórság üti fel a fejét, a grófnő pedig – mit sem törődve a közte és a szolgálólány közötti társadalmi rang adta akadályokkal – különös figyelmet szentel a fiatal lánynak, és törékeny kapcsolat szövődik közöttük. A kastély fölé azonban sötét fellegek gyűlnek: hatalmas erők szövetkeznek Báthory Erzsébet ellen, akinek vagyonára többeknek is fáj a foga. Vajon kiben bízhat meg a legközelebbi bizalmasai közül? S vajon elárulja-e Boróka az úrnőjét, amikor megtudja, ki is ő valójában...

A regény megvásárolható itt: Booklove

Elizabeth Lim: Az ​alkonyhántó (A hajnalszövő 2.)

    Az Alkonyhántó épp olyan, mint a Hajnalszövő: kívül-belül gyönyörű. A duológia megjelenése – a borító és az élfestés színeivel, motívumaival – egyszerűen fantasztikusra sikerült. Csodás külalak egy csodás történethez.

    Maia Tamarin története bőven elfért volna egy hosszabb lélegzetvételű sorozatban is, hiszen annyira összetett a cselekmény és aprólékos a világépítés, hogy néhány részlet nem kapott elég figyelmet. Nagyon mozgalmas és nagyon színes regényfolyam ez, de néha nem bántam volna egy kicsit kényelmesebb, részletesebb mesélést, egész egyszerűen azért, mert jó elveszni Elizabeth Kim világában. Szívesen utaztam a csodás kidolgozású térképen bemutatott világ sivatagjai és hegyei közt varázs szőnyegen, vagy épp madárszárnyon. Szerettem a Nyári és Téli Palota belső zárt világát, de érdekelt a varázslók és a démonok birodalma is. Annyira csodás volt elmerülni, és olyan szívesen maradtam volna még!

    A második könyv ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt: Maia hatalmas árat fizetett azért, hogy elkészítse Amana gyermekeinek legendás ruháit. Most azonban új átok sújtja őt – egy démon érintése –, és mindennap egy kicsit elveszít önmagából: előbb a testét, majd az elméjét, végül a lelkét is.

A’landi eközben a háború küszöbén áll, a birodalom sorsa pedig már nemcsak a császár és Sarai úrnő házasságán, hanem a háttérben mozgó erőkön is múlik. Edan és Maia kapcsolata is válságba kerül, így a lány kevés reménnyel, ám annál több lelki erővel tér vissza a palotabeli csatatérre.

    A világépítés lenyűgöző: egyszerre közel- és távol-keleti, egyszerre idézi az Ezeregyéjszaka meséit és Kína gazdag hiedelemvilágát. Démonok, szellemek, varázslók és mágikus szőnyegek segítik és akadályozzák a fiatal szabómestert abban, hogy megvívja a békéért folytatott harcát.

    Maia az egyik legerősebb női főhős, akiről valaha olvastam. Jellemfejlődése látványos, belső harca a benne növekvő sötétséggel szemben elképesztő. Ragaszkodik az emberi értékeihez, miközben hatalmas áldozatokat hoz, és ez a regény egyik legfontosabb üzenete: embernek maradni, ahogy lehetséges. Az emberséghez való makacs ragaszkodás, a közösségért való önfeláldozás mind példamutató. Maia mérlegel, érvel, és tudatos döntéseket hoz; lemond a vágyairól, amikor kell, és az önös érdekeit alárendeli a birodalom jólétének. Rengeteget tanít a hozzáállásával.

    A folytatás gördülékeny: az első rész után szinte minden kérdésre választ kapunk, a megkezdett szálak lezárulnak, a történet kerek egésszé áll össze. Talán egyedül a gonoszok motivációja maradt kissé halványabb – az antagonista oldal kevésbé árnyalt, mint Maia drámája, így itt hiányzott némi mélység.

    Az Alkonyhántó méltó lezárása Maia és Edan történetének. Az érzelmi tét, a varázslat súlya és a személyes áldozatok mind valósnak hatnak, érzelmileg is bevonják az olvasót. Az egész duológia pedig olyan, mint egy császárkori kínai selyem: aprólékosan szőtt, pompás színekkel és varázslattal átszőtt fantasy.

    Köszönöm szépen a könyvet a MenőKönyveknek!

Adatok:

Kiadó: Menő Könyvek Kiadó

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 464

Fordította: Herman Alexandra

Fülszöveg:

Maia Tamarinnak hatalmas árat kellett fizetnie azért, hogy elkészíthesse Amana gyermekeinek legendás ruháit. Bár a szerelme, Edan segítségével végrehajtotta a lehetetlen küldetést, közben egy megtörhetetlen átok sújtott le rá. A lányt megérintette egy démon, és mindennap elveszít egy kicsit önmagából: a testét, az elméjét, végül a lelkét is. Ám Maia nem ér rá meggyászolni az életét, mert A'landi továbbra is a háború küszöbén áll. Sarnainak, a sanszen egyetlen lányának hozzá kell mennie Khanudzsin császárhoz, különben az országot felemészti a polgárháború, és minden áldozat hiábavaló volt. Ám az úrnőnek más tervei vannak…

A hajnalszövő folytatását udvari intrikák, álnok démonok és lélegzetelállító varázslatok teszik letehetetlen olvasmánnyá.

A könyv megvásárolható ezen a linken: Manókönyvek

Hayley Phelan: Like ​Me

Kövess engem! Vagy inkább mégse…

    Hayley Phelan első regénye, a Like Me megrázó olvasmány – még akkor is, ha elsőre nem tűnik annak.

    Van valami az októberi levegőben, ami miatt mostanában csak kemény olvasmányok kerülnek a kezembe. Lassan haladok a könyveimmel, de minden oldal megéri a ráfordított időt.

    A Like Me a 21. századi álmok története. Mickey Jones, a tizenkilenc éves New York-i modell, influenszer karrierjének kórképe tünetekkel és káros mellékhatásokkal együtt. Olvasni csak saját felelősségre ajánlott, lehetőleg pszichológus felügyelete mellett…

    Mickey példaképe, Gemma, az Instagram-sztár, akinek a tökéletes élete először csak vágyálom Mickey számára – aztán a lány néhány véletlen egybeesés és sok törekvés következtében egyre közelebb kerül ahhoz, hogy Gemma helyébe lépjen. Amikor a hőse váratlanul eltűnik, Mickey előtt megnyílik az út, hogy ő legyen a következő instaceleb. Csakhogy ez a lehetőség korántsem olyan csillogó, mint amilyennek kívülről látszik.

    A regény fényt vet a közösségi média, az online jelenlét, az ambíciók, vágyak és a látszólagos tökéletesség sötét oldalára.

    Phelan mesterien adagolja a feszültséget: nem lehet kiszámítani a fordulatokat, és ez a bizonytalanság tökéletesen leképezi az influenszer lét kiszámíthatatlanságát is. Egyetlen fotó az egekbe emelhet, de egy rosszkor posztolt mondat a mélybe is taszíthat.

    A cselekményt végig Mickey elbeszélésében olvashatjuk, aki időnként halványan spoilerez is, ami nem feltétlen zavaró, de én nem igazán szerettem. Ami jobban zavart az az, hogy egyik szereplő sem volt szimpatikus egy kicsit sem, így nem igazán volt kibe kapaszkodni. Mickey szemszögét jobban megismerjük, de szinte az epilógusig gondolkodtam azon, hogy vajon megbízható narrátor-e. Tulajdonképpen csak a vége adott választ erre a kérdésre.

    A Like Me nemcsak az influenszerlét árnyoldalait mutatja meg, hanem a modellvilág kegyetlen mechanizmusait is. A kóros soványság, a test kiárusítása, a márkák bűvölete mind-mind részei annak a torz értékrendnek, amelyet a közösségi média normalizálni próbál.

A regény nyomasztóan, de őszintén mutatja meg, mennyire manipulálható ez a világ – és vele együtt mi, akik fogyasztjuk.

    Phelan erőssége az, ahogy elmosódnak nála a valóság és a látszat határai. A hangvétele éles, kritikus, helyenként kíméletlen.

    A világépítése erős, bár néhol klisés, így néhány csavar előre sejthető – de a könyv összességében elgondolkodtató és erőteljes képet fest a mai társadalom egyik legfurcsább jelenségéről: a netcelebek világáról.

    A könyvet köszönöm szépen a Helikon Könyvkiadónak.

Adatok:

Kiadó: Helikon Kiadó
Megjelenés: 2025.
Oldalszám: 340

Fordította: Bartók Imre

Fülszöveg:

Mickey James 19 éves, New York-i wannabe influenszer nagyratörő álmokkal. Sikeres divatmodell akar lenni – bármi áron. De a nagy áttörés csak nem akar összejönni, így a lány kedvenc celebje, Gemma tökéletes Instagram-életében keres vigaszt. Megszállottan követi imádottját, mígnem egy nap Gemma nyomtalanul eltűnik. Mickey előtt megnyílik a lehetőség, hogy példaképének helyébe lépve igazi sztárrá váljon, de hamar rá kell döbbennie: a valóság nem mindig filterezhető…
Hayley Phelan bemutatkozó regénye fordulatos pszichothriller a szépségipar és a közösségi média sötét oldaláról.

„Bár sok szó esik arról, hogy az emberek eladják a lelküket, annak mintha nem igazán volna piaca. Valójában a testre van kereslet. A test az a pénznem, aminek mindenki ismeri az értékét.”

A regény megvásárolható itt: Booklove

Neige Sinno: Nyomorult ​tigris

    Nehéz értékelni egy könyvet, ami a gyermekkori abúzusról szól. Ha azt mondom jó, azzal vajon a tettet is elismerem, vagy csupán az irodalmi alkotást magát?

    Nehéz olvasni egy könyvet ami a gyermekkori abúzusról szól. Újra és újra nekifutottam. Kétoldalanként letettem. Elalvás előtt fél órával inkább fellapoztam egy romantikus regényt, számítva arra, hogy a „Nyomorult tigris”-től nyomorult álmaim lesznek.

    Neige Sinno Nyomorult tigris című kötete olyan olvasmány, amit nem könnyű lerakni – de kézben tartani is nehéz. Ahogy elkezdi az ember olvasni vonszolja magával először kimondhatatlan súlya, aztán egyre intenzívebben a trauma nyomása. Vajon ha egy percre becsukom a szemem akkor nem látom?

    A könyv egy megrázó önvallomás. A jelenleg Mexikóban élő francia származású fikciós író gyakorlatilag kiírja magából, hogy gyermekkorában a mostohaapja éveken keresztül bántalmazta. A lavinaszerű vallomásban elénk teríti az események teljes láncolatát, a hazug családi környezetet, a titoktartást, elfojtást, tagadást, végül a megküzdést. Az áldozat és a bántalmazó viselkedését az abúzusban és azon kívül. Egyszerre borzasztó, nyers, és valahogy mégis tiszta. Sinno alig volt nyolcéves, amikor elkezdődtek a visszaélések, és tizenkilenc éves korára jutott el addig, hogy megtörje a hallgatást. A könyv ugyanakkor nem csupán emlékezés, hanem a nyelv, az elbeszélésmód játéka, a társadalmi tabuk elemzése, és hasonló irodalmi művek visszacsatolása is. Bár maga a könyv a valóság nyers kimondásra épül, egyértelműen tetten érhető a mesélő szakmája. A szöveg bár csupasz, mégis művészi igényességű, a szerző széles körben idéz irodalmi és filmművészeti alkotásokat, és csapongásában is tudatos. Átgondolt, és sok szempontból objektív mű egy olyan helyzetben, ahol szinte lehetetlen nem szubjektíven mesélni.

    A kötet stílusa egyszerre egyszerű és felszólító. Nem díszíti túl a nyelv, mégis tele van jelentéssel: a hétköznapok egyszerűsége ugyanúgy jelen van, mint a fájdalom. Az olvasó számára: a trauma valósággá válik, nem lehet elvonatkoztatni tőle. A fordítás – Kiss Kornélia munkája – pedig érzékeny, tisztelettel bánik a szöveggel, megtalálja a pontos magyar kifejezéseket arra, amit a szerző el akar mondani és ahogy el akarja mondani.

    Ez a könyv nagyon nehéz, nyers és naturalisztikus, de pont ebben rejlik a hatása. Ugyanakkor nem csak a traumáról szól. Nagyon sok érdekes megállapítást és gondolatkört dobott fel részben a bántalmazó technikáival és önbecsapásával, részben pedig az áldozat reakcióival és önértékelésével kapcsolatban.

    Nyomorult tigris megrendítő és szükséges olvasmány. Ajánlom mindazoknak, akik bírják a fájdalmat, és szükségesnek tartják azt, hogy ne maradjanak titokban a legvédtelenebbekkel szembeni visszaélések, különösen napjainkban. És ajánlom azoknak akik, védik a bűnösöket, akik részt vesznek az elhallgatásban és akik becsukják a fülüket akkor amikor a bántalmazott gyerekek beszélnek.

    Köszönöm a könyvet a Park Kiadónak!

Adatok:

Kiadó: Park Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 256

Ford.: Kiss Kornélia

Fülszöveg:

Ez a nemzetközi irodalmi szenzáció – amelynek címét William Blake A tigris című verse ihlette – azt a kérdést járja körül, hogyan lehetséges kimondani a kimondhatatlant. Sinno, akit a mostohaapja gyermekkorában szexuálisan bántalmazott, egy hazugságokra és csalásra épülő családi életről mesél, az elbeszélői technikák és a társadalmi tabuk elemzésén keresztül vizsgálja az emlékezet különböző formáit és magát az eseménysort a maga szörnyűségében és banalitásában. Hogyan válunk azzá, akik vagyunk? Mi marad kimondatlanul a családokban? Hogyan érintett a társadalom? A szerző alig volt nyolcéves, amikor az egészen tinédzserkoráig tartó bántalmazássorozat elkezdődött, és tizenkilenc évesen döntött úgy, hogy megtöri a hallgatást. A bírósági ítélet börtönbe juttatta a mostohaapját, Sinno pedig új életet kezdett Mexikóban, távol Franciaországtól.
Ha őszinte akarok lenni, nekem is az a legérdekesebb, vajon mi játszódik le az erőszaktevő fejében. Az áldozatok helyébe mindannyian könnyedén bele tudjuk képzelni magunkat. A gonosszal együtt gondolkodni, az viszont már egész más dolog.

A legerősebb könyv, amit valaha olvastam arról, hogyan zúzhatja szét egy felnőtt az ember gyerekkorát.
? Annie Ernaux

Neige Sinno francia író, műfordító, egyetemi oktató. Franciaországban született, amerikai irodalmat tanult az Egyesült Államokban és Mexikóban, az elmúlt húsz évben Mexikóban élt. Nyomorult tigris című, 2023-ban megjelent könyve számos irodalmi díjat elnyert, és az év kiadói szenzációja lett.

A könyv megvásárolható ezen a linken: Booklove webáruház

Tina Köpke Elátkozott ​lelkünk (Hunting Souls 2.)

    A Hunting Souls első része kilóra megvett magának. Nemcsak gyönyörű a borítója és az élfestése, de a hangulata és a világépítése is elképesztő. Tina Köpke nem finomkodik: morbid humorral, mégis nagy érzékenységgel rajzolja meg a zombilány és a kissé fura, ámde bájos családja, valamint a szomszédban élő vadászklán történetét. Az egész duológiának van egy kis Wednesday-utóíze, de egyáltalán nem zavaró – inkább otthonos, ismerős érzést ad.

    Az Elátkozott lelkünk ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbamaradt, de a körülmények alapvetően megváltoznak. Egy tragikus baleset rávilágít arra, milyen sebezhető Tate emberként, és ez nemcsak a Katrinával való kapcsolatát befolyásolja, hanem a nyomozást is új irányba tereli. Kettejük viszonya újra megreked: a közös átok összetartja őket, de a köztük lévő távolság lassan szakadékká mélyül.

    Közben pedig a külvilágban is minden felgyorsul: a zombik egyre szaporodnak, a Halál egyre türelmetlenebb, és a két család kénytelen összefogni, hogy megállítsák azt, aki a háttérből mozgatja a szálakat.

    Ez a rész jóval pörgősebb, mint az első, ugyanakkor megőrizte annak érzelmi mélységét. A romantikus szál erősebb, de nem tolakodó – sőt, a történet legemberibb pillanatait hozza. Régóta nem pityeregtem könyvön, de itt volt egy pont, ahol őszintén elérzékenyültem.

    A szereplők is kifejezetten jól felépítettek. Katrina, Lynn és a családjuk nagy kedvencemmé vált, de Jess és Isabelle is megkedveltem, míg Tate szüleit és a vadászokat… hát, nem annyira. Érdekes volt a főgonosz kiléte és motivációja is – a végére valahogy az egész történet összeállt.

    Ha az első részből hiányoltam az akciót, most megkaptam. Amit ott a szerző a világépítésre fordított, az itt teljesen meghálálta magát: ebben a kötetben már nem kellett sokat magyarázni, minden a helyén volt, és a történet viszonylag gyorsan, gördülékenyen haladt. Azért „viszonylag”, mert az érzelmi gócokból most sem volt hiány – de ezt egyáltalán nem bántam.

    Ami igazán megfogott, az továbbra is a regény különös világa: a vámpír–boszorkány–vérfarkas–zombi patchwork család morbid, mégis szerethető mindennapjai, Katrina sötét szarkazmusa és az a furcsa, „otthonos” borzongás, ami minden oldalon ott bujkál. Köpke úgy tud játszani a groteszkkel, hogy közben az emberek tűnnek nehezebb esetnek, mint maguk a szörnyek.

    Az Elátkozott lelkünk számomra méltó folytatása lett a sorozatnak – érzelmesebb, keményebb, mégis végtelenül szórakoztató. A Hunting Souls duológia nemcsak az egyik kedvencem lett, hanem a könyvespolcom éke is.

    Köszönöm az élményt a @MenőKönyvek-nek!

Adatok:

Kiadó: Menő Könyvek Kiadó

Megjelenés: 2025

Oldalszám: 416

Fordította: Szalay Zsuzsanna

Fülszöveg:

Katrina Smythe élőhalott szíve újra hevesen dobog. A szenvedélytől és a szerettei iránti folyamatos aggódástól sokkal emberibbé válik, mint amennyivel ki tudna békülni. Emberi és természetfeletti énje nemcsak belül feszül egymásnak. Egyre gyakoribbak az élőholtak támadásai, sorra tűnnek el az emberek, Katrina nyomozása pedig megreked – úgy látszik, itt már a Halál sem segít. A független és dacos Katrinának szembesülnie kell saját határaival. Embernek és természetfelettinek szövetségre kell lépni, hogy az élet és halál rendje visszaálljon.

A könyv megvásárolható ezen a linken: https://manokonyvek.hu

Margaret Atwood: Elveszve ​a rengetegben

    Margaret Atwood neve nekem főleg a Szolgálólány meséjét jelenti, bár őszintén megvallva azt is csak képregényben olvastam. Épp ideje volt, hogy közelebbről is megismerkedjek a 85 éves kanadai írónő munkásságával, bár valószínűleg nem ezzel a könyvvel kellett volna kezdenem. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezzem, hogy ha látványra kell választanom, mindenképpen ezt a kötetet veszem először kézbe. Szerintem az eddig megjelent Atwood könyvek közül a legszebb borítójú.

    Az Elveszve a rengetegben című könyv egy novelláskötet. Némiképp keretes szerkezetű, három fő részből áll, az első és az utolsó rész a Rendbomlásban megismert párról Nellről és Tigről szól. Bár én már csak öregkorukban találkoztam a főszereplőkkel ebben a kötetben teljesen átjött hogy Nell és Tig leginkább Margaret és Graeme azaz Atwood és nemrég elhunyt férje.

    A könyv novellái változatos témákat dolgoznak fel, mégis egységes hangulatot teremtenek. Egyes történetek realista, szinte hétköznapi helyzetekből indulnak, mások a fantasztikum, a groteszk vagy a szatíra felé hajlanak. Visszatérő motívum a veszteség, az öregedés és az idő múlásával járó kiszolgáltatottság. Ugyanakkor Atwood soha nem válik szentimentálissá: elbeszéléseit áthatja az a sajátos irónia és a szarkazmus, amely miatt a legkomorabb történetekben is felvillan a váratlan humor. Nekem egyszerre volt fájdalmas, szomorkás és vicces a kötet, és tényleg nem is nagyon tudom részekre bontani, annyira egyben van, még akkor is ha idős kanadai katonatisztek és testrabló csigák, vagy űrlények sorjáznak egymás után a lapokon.

    A kötet erőssége az atmoszféra-teremtés. Atwood néhány oldal alatt képes olyan világot felépíteni, amelyben teljesen elmerülünk: legyen az egy hétköznapi otthon, egy groteszk társadalmi közeg vagy egy idegen világ. Mindegyik történet mögött ott rejlik a lassú elmúlás. Újra és újra felbukkan a kérdés, hogy viselkedjünk az élet végén, mi az ami igazán fontos, és hogyan lehet megküzdeni a veszteségekkel.

    Nem minden novella egyformán erős. Vannak olyan szövegek, amelyek inkább csak hangulatok, és vannak olyanok is, amelyek szinte egy regénnyel érnek fel. Ez a váltakozás azonban nem gyengíti, inkább gazdagítja az összképet: a kötet egészében a sokféleség és az emberi tapasztalatok változatossága áll előtérben.

    Összességében az Elveszve a rengetegben erős kezdés az Atwood-életműhöz. Mivel azonban a Rendbomlás megelőzi érdemes talán azzal kezdeni ha már novellákkal indítunk. Ez a könyv nem könnyed olvasmány, inkább lassú, elmélyülést igénylő szövegek gyűjteménye, amely különösen azoknak szól, akik szeretnek a sorok között olvasni, és értékelik a finom iróniát, a nyelvi gazdagságot és a mélyebb emberi igazságokat. Atwood novellái egyszerre szólnak az elmúlásról és a túlélésről, a veszteségekről és az emberi kitartásról.

    Köszönöm szépen az élményt a Jelenkor Kiadó-nak.

Adatok:

Kiadó: Jelenkor Kiadó

Megjelenés: 2025.

Oldalszám: 352

Ford.: Csonka Ágnes

Fülszöveg:

Legújabb novelláskötetében Margaret Atwood az elrohanó emberi élet örömeire és fájdalmaira, a mindennapok abszurditására mutat rá. Az én gonosz anyám című elbeszélés a fantasztikum elemeit sem nélkülözve ábrázol egy különleges anya-lánya kapcsolatot; a Metempszichózis, avagy a lélek utazása egy éticsigává átlényegült nő meghökkentő története; A halott interjújában pedig nem mással beszélget a Margaret Atwood nevű kérdező, mint a disztópia nagymesterével, George Orwellel. Az elbeszélésgyűjtemény központjában mégis az a hét történet áll, amelyek a Rendbomlás című kötetből már ismert házaspár életét követik tovább. A megözvegyült Nell mindennapjairól szóló novellák a szeretett társ hiányával és az időskori kiszolgáltatottsággal való küzdelem mégsem egészen reményvesztett történetei.
Miközben Atwood fanyar utalásokat tesz világunk jelentős társadalmi és politikai ügyeire, érzelmek széles skáláját váltja ki belőlünk. Meghatódva, fel-felnevetve vagy épp elkeseredve figyeljük, ahogy szereplői a veszteségek és az emlékezés rengetegében tévelyegnek.

„Nem fogadjuk el a gondolatot, hogy csupán maréknyi por marad belőlünk, ezért szeretnénk inkább szavakká átváltozni. Lélegzetté mások szájában.”

A könyv megvásárolható ezen a linken: Booklove webáruház