Tara Menon: Víz ​alatt

     Tara Menon bemutatkozó regénye egy viszonylag kicsi és vékony kötet, amely több súlyos témát is felölel. A megjelenése valahogy robusztusabbnak hatott a képeken, ezért engem megtévesztett: nagyobb könyvre számítottam. Bár nyilván nem a méret számít, mégis meglepett, amikor kézbe vettem.

    A történet főszereplője Marissa, egy cunami túlélője, aki mégsem él igazán. New yorki magányában, egy felszínes munkát végezve, családjától és barátaitól távol, kívülállóként tengeti a napjait, miközben várja a hamarosan lecsapó Sandy hurrikánt.

    A cselekmény két idősíkon fut. Az első 2004. december 24–26. között, a thaiföldi cunami idején játszódik, a második pedig 2012 októberében, közvetlenül a hurrikánt megelőző napokat dolgozza fel. A két idősík látszólag elválik egymástól, de a jelenben játszódó rész (vagyis a közelebbi múlt idősíkja) gyakran visszalép egy-egy bekezdés erejéig a távolabbi múltba. Emiatt a történetvezetés sem egyenes vonalú, a gyakori váltakozás pedig időnként megtöri az olvasás ritmusát. Ez persze lehet tudatos írói eszköz is, de mivel az atmoszférateremtés alapvetően a feszültségre épít, szerintem itt nem működik igazán jól.

    A hangulatteremtés amúgy zseniális. Fokozatosan áll meg a világ mindkét vihar előtt. Érezni lehet, ahogy elhalkul, lecsendesedik, és halálossá válik közvetlenül lecsapás előtt. Torokszorítóan fojtogató. Én még soha nem olvastam regényt a cunamiról, így különösen megrázó volt a közvetlenül előtte és az utána következő események nyers leírása. Tara Menon nem kozmetikázta a veszteségeket.

    A viharok és természeti katasztrófák mellett a gyászfeldolgozás problémája is fontos szerepet kap. Marissa a legjobb barátnőjét Arielle-t vesztette el. Látszólag Sandy érkezése tépi fel újra a sebeket, valójában azonban a veszteség folyamatosan jelen van. A gyász itt egy megkerülhetetlen kőtömb, amelyet a főszereplő sem elgörgetni, sem megkerülni nem tud. A nyolc éve hurcolt fájdalom egyre nagyobb teherré válik, és a mindennapjaira is erősen rányomja a bélyegét. Ráadásul a gyászhoz egy nagy adag bűntudat is társul.

    Nekem ez a téma mélyre hatolt, és azt kell mondanom, a szerző nagyon erősen ábrázolja az érzelmi oldalt, ráadásul a feloldásig – vagy legalábbis egy részleges feloldásig – is eljut. Sokat gondolkodtam közben a saját gyászfeldolgozásom útján is. Az természetesen teljesen más volt, mégis találtam benne hasonlóságokat. Talán ebben is jó ez a történet, segít kicsit strukturálni a gondolatainkat a saját veszteségeinkkel kapcsolatba.

    A két fővonal mellett megjelenik egy fontos harmadik is: a természetvédelem, amely nagyon jól lett felépítve. A főszereplő magabiztosan kommunikál az élő környezetről, rengeteg információt közöl, és nagyon jól hívja fel a figyelmet számos aktuális kérdésre. Nekem elképesztő volt az a mennyiségű, kissé random tudás, ami befért ebbe a vékony könyvecskébe a rájákról, papagájokról, korallzátonyokról, kihalt állatokról és még számos más természeti jelenségről.

    Egy kicsit Attenborough-san kezelte ezeket az információkat a szerző, és válogatás nélkül dobálta be őket a monológokba. Néha ez kifejezetten érdekes volt, máskor viszont túlzsúfoltnak éreztem.

    A szöveg egyébként főként monológ: Marissa E/1-es narrációban közvetíti a saját életét és érzéseit, viszonylag kevés párbeszéddel. Ettől még a regény haladós, jól olvasható, és sok benne az érdekes részlet.

    Ami nagyon tetszett a regényben, az egyben a hátránya is. Három erős témát dolgoz fel, és mindhárom önmagában is komoly figyelmet igényel. Ehhez képest szerintem ez egy kissé elsietett írás. Sok lehetőség lett volna még benne, ha a szerző egy kicsit lassabban és alaposabban építi fel a történetet és a szereplőket.

    Ezzel együtt is egy nagyon érdekes és elgondolkodtató regény volt, és biztos vagyok benne, hogy hallunk még a szerzőről.

    A könyvet köszönöm szépen a Jelenkor Kiadónak.

Adatok:
Kiadó: Jelenkor
Megjelenés: 2026.
Oldalszám: 244
Ford: Farkas Krisztina

Fülszöveg:

2012-t írunk, New Yorkban mindenki a fenyegető Sandy hurrikánról beszél. Miközben az újságíró Marissa mindennapi köreit rója a Central Parkban és a manhattani utcákon, a közelgő katasztrófa előszele visszarepíti a gyermekkorába. Miután hatévesen elvesztette édesanyját, tengerbiológus apjával Thaiföldre költöztek, ahol megannyi új tapasztalatra és egy különleges barátnőre tett szert. Arielle-lel egész napokat töltött a homokos parton fekve, a korallzátonyoknál búvárkodva, vagy épp a fenséges rájákat lesve. Egy nap azonban a kincsekkel teli óceán pusztító haragra gerjedt – Arielle a 2004-es cunami áldozata lett. Főhősünkben csak a hurrikán nyomasztó hírére tudatosul, hogy máig nem dolgozta fel barátnője halálát.
Tara Menon különös hangulatú regénye olyan, akár a tenger: varázslatos elmerülni benne, ugyanakkor veszélyes mélységeket rejteget. A Víz alatt megindító történet gyászról, barátságról, lelki gyógyulásról, valamint arról, hogy a természet hatalmasabb az embernél.
„A gyász titok. A gyásznak súlya
van. A gyász láthatatlan, de mindenhol
ott van. A gyász kiszorítja
belőled a levegőt."
TARA MENON egyetemi adjunktus a Harvard Angol Tanszékén. Írásai jelentek meg többek között a New York Times Book Review és a Paris Review hasábjain. A Public Books szépirodalmi rovatának társszerkesztője. Indiában született, Szingapúrban nőtt fel, majd tíz évet töltött New Yorkban. Jelenleg Cambridge-ben (Massachusetts) él.
A Víz alatt az első regénye, mely idén tavasszal látott napvilágot, s a magyar kiadással egyidejűleg több mint húsz országban jelenik meg.A regény megvásárolható itt: Booklove