Nagyon vártam a Nytefall-trilógia befejező részét. Az első két kötet után kíváncsi voltam, hogyan ér véget ez a rendkívül összetett, sokszereplős és fordulatokban gazdag történet. Azt hiszem, egy ilyen monumentális fantasy esetében nem csoda, ha komoly elvárásaim voltak a lezárással kapcsolatban, különösen akkor, ha ennyi időt töltött a szereplőkkel és a világukkal. A könyv megjelenése ezúttal is gyönyörű. Éppen olyan monumentális, mint az előző két kötet, és legalább olyan szép is. Bár kevesebb grafika található benne, mint az első részben, szerintem a karakterrajzok most sikerültek a legjobban.
Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg pontosan az érzéseimet. Összességében szerintem a trilógia, és különösen ez a befejező rész, nagyon túlírt lett. Olyannyira, hogy egy idő után az olvasás befejezését legalább annyira vártam, mint korábban a könyv megjelenését. Ez talán furcsán hangzik, de semmiképpen sem negatív értelemben. Egyszerűen végig ott motoszkált bennem egyfajta „haladjunk már” érzés.
Pedig nem arról van szó, hogy a történet unalmas lett volna. Éppen ellenkezőleg! Rengeteg minden történt, sok volt a fordulat, szerintem még több is, mint az előző kötetben. A sárkányok megjelenése pedig kifejezetten izgalmas színfoltot jelentett.
A szereplőkkel kapcsolatban már sokkal vegyesebbek az érzéseim.
Alapvetően szerettem őket, és az előző részek során többen is igazán közel kerültek hozzám. Nyte különösen nagy kedvencem volt, és ez a befejező kötetben sem változott. Ugyanakkor valahol Éjhalált sajnáltam. Astraea viszont számomra egyre kevésbé volt egyértelmű karakter. Az ő döntéseitől időnként szabályosan a frászt kaptam. Nem egyszer fordult elő, hogy egyszerűen nem értettem, miért kell a lehető legnyakatekertebb megoldást választania, amikor tulajdonképpen mindenre megvan a hatalma. Egy isten, aki cirkuszosnak öltözik. Ne már!
Persze értem, hogy a történet szempontjából szükség van konfliktusokra, hibás döntésekre és olyan helyzetekre, amelyekből a szereplőknek valahogyan ki kell keveredniük. De Astraea esetében túl sokszor éreztem azt, hogy a problémák jelentős részét saját magának okozza. Ráadásul az írónő mintha következetesen elnézőbb lett volna vele, mint bárki mással. Szinte mindig önhibájából került szorult helyzetbe, de valahogy újra és újra felmentést kapott a döntései következményei alól.
Drystan viszont cuki. Valahol mindig egyértelmű volt számomra, hogy vele minden rendben lesz, legalábbis ami a jellemét illeti. Szerettem a karakterét, és különösen azt, hogy az írónő őt sem idealizálta túl. Megvoltak a maga sérülései, belső konfliktusai és nehézségei, amelyek sokkal hitelesebbé tették. Ugyanez igaz a többi mellékszereplőre is, akiknek a története nem egyszerűen a főszereplők körül forgott, hanem saját személyiséget és motivációkat kaptak.
Ebben a részben ráadásul új szereplők is érkeztek, miközben szinte az összes korábban megismert mellékszereplő jelleme tovább árnyalódott. Ez mindenképpen a könyv egyik erőssége. Ugyanakkor a sok hasonló név miatt időnként komoly fejtörést okozott, hogy éppen kiről is van szó. Különösen akkor, ha az adott szereplő már hosszabb ideje nem került elő.
A világépítés szerintem továbbra is a trilógia egyik legnagyobb erőssége.
Nagyon összetett, izgalmas és alaposan kidolgozott világot kaptunk. Az első kötethez képest rengeteget bővült mindaz, amit erről az univerzumról tudunk, és nagyon tetszett, ahogyan az istenek fokozatosan egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak. Szerintem a színre lépésük kifejezetten jó dramaturgiai megoldás volt, mert egészen új dimenziókat nyitott meg a történetben.
Külön örültem annak, hogy a játék végig hangsúlyos maradt. Ez már az első részben is az egyik legérdekesebb eleme volt a történetnek, és jó volt látni, hogy a szerző nem engedte el ezt a szálat. Sőt, a sárkányok megjelenésével tulajdonképpen egy újabb játék is kezdetét vette, ami tovább gazdagította az amúgy sem egyszerű cselekményt.
A sárkányokat egyébként is nagyon szerettem. Egy fantasyvilágban persze nem számítanak különösebben szokatlan szereplőknek, de itt jól illeszkedtek a már felépített mitológiába, és új lendületet adtak a történetnek.
A cselekmény fordulatos volt, és időnként egészen váratlan megoldásokat hozott. Bár néha úgy tűnt, mintha a szerző olvasta és alkalmazta volna az Üvegtrón-sorozatot. Ez önmagában nem zavart különösebben, inkább csak érdekes párhuzamnak éreztem.
Harcokból sem volt hiány, és ahogy egy ilyen nagyszabású fantasy esetében szinte elengedhetetlen, veszteségekből is bőven kijutott. A történet nem kímélte a szereplőit, és voltak olyan események, amelyek valódi súlyt adtak az összecsapásoknak. Szerintem ez fontos is volt, hiszen egy ekkora konfliktus nem érhet véget úgy, hogy mindenki sértetlenül távozik belőle.
Ami viszont igazán tetszett, az a lezárás. Mert a sok fájdalom, veszteség és nehézség ellenére a végére mégis helyreállt az igazságosság.
Az epilógus talán lehetett volna egy kicsit részletesebb, hiszen ennyi szereplő és ennyi történetszál után szívesen olvastam volna még arról, hogyan alakult a sorsuk. Ugyanakkor így is szép és megnyugtató lezárást adott a trilógiának.
Minden hibájával együtt egy különleges, látványos, gazdagon kidolgozott fantasytörténet volt, amelynek a lezárása végül méltónak bizonyult az egész sorozathoz.
És bár most egy darabig biztosan nem kezdek újra ekkora fantasyba, azért Nyte és a többiek hiányozni fognak.
Köszönöm szépen a könyvet a Cartaphilus Könyvkiadónak és a moobius_hu-nak.
Adatok:
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés: 2026
Oldalszám: 696
Ford.: Fehér Fatime
Fülszöveg:
„Évszázadokat vártál rám. Én bármeddig hajlandó vagyok várni rád. Akár örökké is, ha kell. Minden örök életben, mígnem végül majd diadalmaskodunk.”Astraea, a Csillaghajadon versenyfutásra kényszerül az idővel, hogy megtörje az átkot, amely a szerelmét, Nyte-ot tartja fogva. Ehhez azonban ki kell szabadítania Auster fogságából a foglyul ejtett sárkányát. És ha sikerrel is jár a küldetése, úgy Astraeának és barátainak föl kell készülniük a nagy összecsapásra a világuralomra törő istenekkel, miközben az egész birodalom sorsa forog kockán.
Chloe C. Penaranda nagy sikerű Nytefall-trilógiájának befejező kötetében fölsorakoznak az ellenfelek, istenek és vámpírok, sárkányok és egyszerű halandók. Ám nemcsak a mindent eldöntő összecsapásra kerül sor, hanem Astraea és Nyte korokon átívelő szerelme fölött is ott lebeg a kérdés: vajon a Fény és a Sötétség képes lesz-e kéz a kézben uralkodni Solanis fölött?
A könyv megvásárolható a Moobius webáruházban!
No comments:
Post a Comment