Várnay ugyanis valamiért teljesen bemászott a bőröm alá. Pedig nem is mondanám, hogy igazán kedvelem, mégis van benne valami, ami miatt nehéz közömbösnek maradni iránta. Éppen ezért Budai Viktort egy kicsit fanyalogva fogadtam. Jó-jó, új főszereplő, új történet, de azért… ugye. Aztán végül őt is megkedveltem, bár a macsóságából nekem néha azért egy kicsit sok volt.
Maga a foglalkozása viszont kifejezetten érdekelt. A profilozás mindig izgalmas terület és a könyv ebből a szempontból sok érdekességet mutatott meg. Viktor munkája tulajdonképpen rengeteg lehetőséget rejtett magában, én azonban a történet elején úgy éreztem, hogy őt valamivel jobban foglalkoztatják a nőügyei, mint maga a munkája. Emiatt nehezen is barátkoztam meg vele. Később azért változott a helyzet, és mire a történet igazán beindult, már kevésbé zavart ez az oldala.
Barbara már egészen más miatt lett számomra frusztráló karakter. Ő a törtető, de alapvetően nem túl okos nő tipikus esete – még akkor is, ha a történet elején talán nem feltétlenül ezt gondolnánk róla. Ahogy haladtunk előre, egyre kevésbé tudtam vele mit kezdeni, a végére pedig szerintem teljesen el is erőtlenedett a karaktere. Emiatt egy idő után már nehéz volt igazán komolyan venni.
Kicsit csalódtam abban a képben is, amit a könyv a magyar rendőrségről festett. Persze én kívülálló vagyok, soha nem láttam bele igazán a testület működésébe, ezért nyilván nem tudom megítélni, mennyi ebből a fikció és mennyi lehet a valóság. Ha tényleg ilyen, akkor elfogadom, de olvasóként azért volt bennem némi hitetlenkedés.
Maga a történet viszont nagyon működött. Nagyjából lehet sejteni, merre tartunk, de ettől még egyáltalán nem válik unalmassá. Sőt. Az igazán izgalmas rész számomra maga az út volt, ahogyan eljutunk a megoldásig.
Már a kezdés meglehetősen erős. Mihály atya, a nyolcvanéves, ősz hajú papbácsi egyszer csak besétál a rendőrségre, és közli, hogy két embert bezárt egy koporsóba a föld alá. Majd ad hét napot arra, hogy megtalálják őket. Ha a hét nap letelik, a két eltűnt ember meghal.
Hát… ez azért nem éppen a vasárnapi mise hangulata.
A történet ezzel rögtön kap egy nagyon szűk időkeretet, ami természetesen folyamatosan fenntartja a feszültséget. De számomra nem is feltétlenül maga a bűneset volt a legérdekesebb ebben a felállásban, hanem az a nagyon erős sztereotípiadöntögetés, amit az író már az elején megcsinált.
Mert valljuk be, egy papról azért mégiscsak hajlamosak vagyunk bizonyos dolgokat gondolni. A jóságot, a tisztességet, a megbocsátást, a hitet társítjuk hozzá – még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy az emberek természetesen a reverenda mögött sem lesznek automatikusan jók. De egy nyolcvanéves, ősz hajú bácsika, aki vasárnaponként misézik, mint főgonosz? Na, az azért erős kezdés.
Az egyik legérdekesebb része számomra mégis az volt, ahogyan a hit bekerült a történetbe. Elsőre talán nem tűnik olyan témának, ami különösebben jól illene egy krimibe, itt azonban meglepően természetesen működött.
A regény több ponton is foglalkozik a hittel és a kereszténység bizonyos kérdéseivel, ráadásul nem egyetlen oldalról közelítve. Nem az volt az érzésem, hogy az író meg akarja mondani, mit kell gondolnunk, inkább különböző nézőpontokat ütköztetett. Pro és kontra is bekerültek érvek, kérdések és kételyek.
Persze végső válaszokat nem kapunk. Talán nem is ez volt a cél. Nekem mindenesetre érdekes volt látni, hogyan fér meg egymás mellett egy alapvetően sötét krimitörténet és a hit kérdéseinek boncolgatása.
A történet tempójával ezúttal sem volt problémám. A már megszokott soknézőpontú narráció és az események gyors ritmusa miatt végig feszes maradt. Folyamatosan történt valami, mindig volt egy új információ, egy új nézőpont vagy egy újabb kérdés, ami továbbvitt.
Talán túlságosan is.
Nem igazán volt időm különösebben megijedni, pedig lett volna mitől. Egyszerűen annyira vitt magával a történet, hogy olvastam tovább, aztán még egy fejezetet, aztán még egyet… és közben valahogy nem volt időm megállni és igazán belegondolni abba, hogy mi is történik.
Utólag visszagondolva pedig éppen emiatt érzem azt, hogy néhány részlet el is kerülte a figyelmemet. Annyira haladósan olvastam, hogy bizonyos dolgokat csak később raktam össze magamban.
Egyetlen dolog azért maradt bennem hiányérzetként: néhány történetszál nem kapott igazán lezárást.
A Novák-féle influenszer-vonal például meglehetősen szabadon maradt a levegőben, de a Zsóka kontra Botond történetszál, illetve Barbara története sem lett teljesen eltisztázva. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nem véletlen.
Szántó Dánieltől simán kinézem, hogy ezek a szereplők egyszer még visszatérnek egy következő regényben. De azt is ugyanilyen könnyen el tudom képzelni, hogy addigra mindannyian a Duna mélyén végzik.
Meglátjuk…
Mindenesetre ez a történet nálam megint bebizonyította, hogy Szántó Dániel krimijeit nem lehet teljes nyugalommal olvasni. Még akkor sem, ha az ember azt hiszi, hogy már tudja, mire számíthat. Mert valószínűleg pont akkor érkezik egy nyolcvanéves pap egy koporsóval, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Adatok:
Kiadó: Alexandra
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 528
Fülszöveg:
„- Honnan értesült az emberrablásokról? – kérdezte kásás hangon.Mihály atya felnevetett:
– Onnan, hogy én tüntettem el őket.
– Maga? – Viktor nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el.
– Én bizony. Elraboltam őket, koporsóba fektettem a testüket a föld alá valahol messze innen, és otthagytam őket. Van levegőjük, némi italuk és élelmük. Úgy számoltam, hogy nagyjából egy hétig húzzák. Persze csak ha elég kitartóak.”
Egy hitében megrendült katolikus pap.
Egy megszállott elme kísérlete, elevenen eltemetett kísérleti alanyokkal.
Egy őrült nyomozás, ahol nem az elkövetőt kell megtalálni, hanem az áldozatokat.
Egy kiégett nyomozó és egy törtető nyomozónő küzdelme, miközben az óra kérlelhetetlenül tovább ketyeg…
Szántó Dániel harmadik regénye egy elképesztően nyomasztó és izgalmas bűntény felderítésének magával ragadó története a koszos, maffiózók uralta, csodálatos Budapesten.
No comments:
Post a Comment