Ez tipikusan az a könyv, amit a borítója miatt választottam. Nagyon tetszett a letisztult, franciás színvilágú keménytáblás külalak, és reméltem, hogy a tartalom sem marad el tőle. A szerzővel kapcsolatban nem voltak előzetes tapasztalataim, így különösebb elvárásaim sem.
A regény alaptörténete érdekes.
Van benne egy kis szerelmi szál, egy titok, némi múltidézés, de nem igazán
lehet romantikus kategóriába zárni. Leginkább
fejlődésregényként tudnám jellemezni. Számomra egy nő, nővé válásáról szólt.
Arról, hogy egy anya, gondozónő, családfenntartó szerepbe beragadt harmincas fiatalasszony
egy hosszú, olykor fájdalmas jellemfejlődés során hogy válik újra nővé. Hogy
bújik ki a csigaházból, fedezi fel önmagát, és lép tovább. Életünk bizonyos
pontjain minden nőnek el kellene ezt olvasni.
Delphine a félig francia, félig
angol főszereplő csodálatos adottságokkal rendelkezik, de ezeket sem
kihasználni, sem egyáltalán használni nem tudja. Megrekedt, az élete egy mély
sárbarázdába fut és már annyira megszokta, hogy sem kimászni, sem belefulladni
nem tud. Aztán egy apró változás változást indít, és sok egymásra épülő kis mozaikdarab
lassan felépít benne egy bátrabb, önmagával békében élő, új, nyitott személyiséget.
Engem több ponton szólított meg
történet. Sokszor nem is gondoljuk mekkora kincs a tanulás szabadsága, hogy a
lehetőségünk van olyan képzésre járni, ahova szeretnénk, akkor, amikor
szeretnénk. Hogy még ha nem is élünk vele, legalább módunk van rá.
Az a fajta szegénység amiben
Delphine él ellehetetleníti az embert, a beletörődéssel lezárulnak a
lehetőségek, megszűnik a választás szabadsága, tulajdonképpen Delphine maga is,
mint önálló személyiség. Csupán a körülményein keresztül tudja önmagát
definiálni. Ez az, amit mi mindannyian megteszünk időről időre.
A regény lassú folyású, néhol
vontatottnak is tűnik, de minden része egy építőkő, amire változás épül, ezért
egyáltalán nem untam. Szerettem a sok szeleburdinak tűnő karaktert, az okos
gyereket, a rendetlen zenészt, a szabadszájú tanárnőt, az afrikai házaspárt, és
a francia nagyasszonyt. A sok nagyon különböző szereplő egy színes kulturális hátteret
varázsolt az amúgy tipikusan unalmas észak-londoni helyszínből. A regényben az
irodalom, festészet és zene természetesen kapcsolódott össze a mindennapokkal, és
elgondolkodtatott arról, hogy ez vajon általában miért nem így van. Arról is,
hogy vajon a mindenben ott lévő szegénység, ami akadályozza ugyan a technikai
lehetőségek megszerzését, és valódi használatát, vajon nem ad-e nagyobb teret a
művészeteknek. Hogy a közösségi oldalak hiánya nem hiány, hanem lehetőség egy
tartalmasabb életre. Ebben a regényben a
szereplők olvasnak, zenélnek, rendezvényekre járnak, beszélgetnek, ami kicsit
már ódivatúnak tűnik, mégis sokkal élettel telibb mint a mai, digitális
eszközükre fixált életünk.
A regény nyelvezete jól
követhető, bár teli van francia kifejezésekkel, mindenhol ott a fordítás.
Könnyed, a hangulatában jól keveredik az angol földhözragadtság a francia
eleganciával. A történetvezetés nem egyenletes, ugrál az időben, de sosem
céltalanul. Szépen fel van építve a cselekmény, még akkor is, ha a közepe kissé
laposnak tűnik.
Nagyon szerettem ezt a
történetet, és szívből ajánlom mindenkinek.
Delphine Jonesnak egykor nagy álmai voltak. Az okos és ambiciózus lányra ragyogóan szép jövő várt. Csakhogy útközben valahogy minden elromlott… Delphine most egyedülálló anya, pincérnőként dolgozik, és a kanapé párnája mögé csúszott aprópénzt is ki kell halásznia, hogy meg tudjanak élni a lányával, Emmel.
Egy dologról azonban sohasem mondott le: a reményről.
Amikor kirúgják a munkahelyéről, amit gyűlölt, és kénytelen újrakezdeni, lassan eszébe jut, hogy ki is ő, és mire képes… de bárcsak maga mögött hagyhatná a múltat!
Vajon a remény képes valami többet hozni Delphine-nek és Emnek?
Beth Morrey első regénye, Az igaz szerelem nem öregszik című Sunday Times bestseller után ismét egy csodálatos női történettel jelentkezik a szeretetről és az emberekben lakozó hatalmas teremtőerőről, amely a sorsot is képes megmásítani.
No comments:
Post a Comment