Christina Lauren: Kalandtúra ​Wilder-módra

A „Kalandtúra Wilder módra” az első élfestett könyvem. Ez persze maximum nekem újdonság, de mégis annyira örültem neki. Tudom, tudom elsősorban nem a külső a fontos, mégis nagyon szép. Nem is tudom eldönteni, hogy gerinccel kifelé, vagy befelé tartsam-e a polcon. A fedlap nekem ennyire nem különleges, és a tartalmat sem igazán fejezi ki, bár a színvilága tetszik. A fülszöveg és a szerzőpáros volt az, ami miatt igazán akartam ezt a regényt.

De már első fejezet után tudtam, hogy ez az én könyvem lesz.

Nekem a Christina Lauren szerzőpárossal vegyes élményeim vannak. Annak idején a „Gyönyörű rohadék” sorozat újdonságnak hatott, ha jól emlékszem a „Szürke ötven árnyalata” sorozat holdudvarában jelent meg, még az első hullámban. Nem volt gagyi, mint az utódai, de nem is nagyon szólt semmiről a nemi vágyon túl. Az első két részt elolvastam, a többit nem. A „Nem mézes heteket” szerettem az „Autoboyography” és a „Lelkitárs-Egyenlet” pedig eddig még kimaradt az olvasmánylistámból. Természetesen így nem lehet jelentő következtetéseket levonni, mégis azt kell mondjam, ez a történet más. Kétségkívül érzelmes, de teli van kalanddal, érdekességgel, felfedezéssel, és ugyan némi humort és érzékiséget is megcsillant, mégsem viszi el a történetet az erotikus romantika irányába.

A fülszövegből kiderült, hogy a regény a kedvenc romantikus toposzom köré épül. Nagyon szeretem az újrakezdő szerelmet, talán mert arra utal, hogy ami jó, az sokáig is tarthat. Hogy vannak az életben olyan dolgok, amik igenis egy életen át elkísérhetnek, időtől, helytől és körülményektől függetlenül. Hogy van, amiért érdemes küzdeni, és kitartani. Persze lehet, hogy tényleg csak a töltött káposzta jó felmelegítve, nem tudom. Én azért szeretek hinni a mesékben.

Tehát a történet szerint Lily és Leo váratlanul újra találkoznak egy nagy szerelem és egy kevésbé boldog végű kapcsolat után. Tíz év távlatából az első szerelem már csak délibábnak tűnik, és a múlt sérelmeit hurcolva nehezen látják meg a jövő ígéretét. Bár az újbóli első találkozás után rájönnek, hogy még mindig izzik a parázs köztük, de kérdéses számukra, hogy tüzet raknak rajta, vagy inkább leöntik egy vödör vízzel. A két főszereplő egyszerű, mindennapi ember, akik mégis különlegesek, és nemcsak egymás számára. Lily olyan, mint a sivatagi kaktusz, képes a száraz talajon is élni, virágozni, és többnek lenni, mint amit előírt számára az élet. Családja, kapcsolatai és életkörülményei tényleg a napégette, terméketlen tájhoz hasonlítanak, ahol a lány mégis képes zöldellő oázist találni. Legalábbis időnként. Leo pedig az a férfitípus, akire néha mindegyikünknek szüksége van. A csendes szenvedélyes fajta, aki tud figyelni és némán támogatni, ott van, amikor arra szükség van, és elhiteti, hogy a választott nő fontosabb mindennél. Semmi túlzó gesztus, és drámai érzelemnyilvánítás, csak a csendes eltökéltség. Egy hétköznapi kőszikla.

Persze nem csak ők lesznek kedvelhető karakterek. A mellékszereplők is meglehetősen összetett személyiségek, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt. Volt köztük, akit nagyon szerettem, és olyan is, akinek a történetét szívesen elolvasnám.

A regény érzelmi íve szépen épül fel. Nem végletes és azonnali, van időnk megérteni az érzéseiket, megbocsátani és elfogadni a változásokat. A lassú sodrásban képesek vagyunk átérezni a szereplők helyzetét, örömét és bánatát, velük együtt haladunk a lassan kibomló érzelmi végjáték felé, miközben a felszínen egy sokkal sodróbb lendületű eseménysorozat épül fel.

Nem a szereplők, vagy a romantikus cselekményszál miatt volt igazán érdekes ez a történet, hanem a kaland tette különlegessé. A sivatagi kincsvadászat a westerfilmek légkörét idézte meg, miközben egy nagyon modern, nagyon mai társaság nosztalgikus kalandtúráján vettünk rész a Moab sivatag porában. A városi ficsúrok, és a vidéki lányok éles kontrasztja már az első fejezetben kiütközött, mégis a várt csetlő-botló vicces történet helyett egy hamisítatlan, fordulatos kincsvadászatba cseppentünk. Rejtélyek, nyomozás, titkok és árulás, minden olyan, amit egy romantikus történetben nem feltétlenül vár az olvasó, mégis amikor megérkezik, teljesen felrázza a megszokottnak ígérkező, már-már kényelmes zsánerregényt. Rázós volt, körömrágós, nevetős, néha kicsit pityergős. Mindenekelőtt mégis érdekes és érzelmes együtt. Éjfélkor sóhajtva gondoltam a másnapi munkára, aztán persze olvastam tovább, annak biztos tudatában, hogy bár a könyvnek a végére érek, nehéz másnaposság vár rám. Így a reggeli életmentő kávé után szédelgősen és kialvatlanul azt kell mondjam, megérte, bár szinte biztos, hogy valamikor kényelmesen és ráérősen újra el fogom olvasni, mert maradtak még rejtett kincsek ebben a kalandban.

Adatok:
Kiadó: XXI. Század
Megjelenés: 2023.
Oldalszám: 384.
Fordította: Lévai Márta

Fülszöveg:

A ​Nem mézes hetek és A lelkitárs-egyenlet szerzőitől

Lily Wilder mű-kincsvadászatokra viszi a turistákat Utah állam vörössziklás kanyonjaiba. Ebből éppenséggel megél, de esélye sincs visszavásárolni a szeretett ranchot, amit apja sok évvel ezelőtt eladott. A pénzszűke miatt nem mondhat nemet, amikor szedett-vedett baráti társaságával az a férfi bukkan fel, hogy részt vegyen egy kincsvadásztúrán, akibe régen szerelmes volt. Lilynek voltaképp nincs is ellenére, hogy kivigye a fickót a semmi közepére – és aztán ott hagyja a francban.

Leo Grady viszont mást sem akar, csak újra felvenni a fonalat első és egyetlen szerelmével. Lily ebben sajnos nem partner: egyértelműen értésére adja, hogy Leo csak mint túravezetőre számíthat rá.

Ahhoz, hogy a szerelmük még egy esélyt kapjon, a túrán egy csomó mindennek balul kell kiütnie. Vajon mégis igaz a kincset övező legenda? Lilynek és Leónak össze kell fognia, hogy kihúzzák a bajból a társaságot – és eközben Lily nemtörődöm apjának múltjával és a kettejük közös múltjával is szembe kell nézniük.

A könyv megvásárolható ezen a linken: 21. század kiadó