Adatok:
Kiadó: Móra Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 344
Fülszöveg:
Adatok:
Kiadó: Móra Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 344
Fülszöveg:
A könyv külleme nekem rendkívül vonzó, a borítókép stílusa a kedvenceim közé tartozik. Mégsem emiatt választottam a kötetet. Egyszerűen megörültem a rég nem látott vérfarkasoknak. Talán a Silver sorozat volt az utolsó, évekkel ezelőtt, amikor likantrópokkal találkoztam.
Valamiért nem tudatosult bennem
hogy ez egy novelláskötet, ami persze elég egyértelműen következik a
fülszövegből, azaz nem árt néha elolvasni a hátlapot.
A novella nekem mindig egy kicsit
mostoha műfaj. Nagyon kevés a lehetőség arra, hogy elmélyüljünk, mindig csak
egy szeletét mutatja meg a történetnek, túl gyors, túl rövid. Ritka az, hogy
egy köteten belül hasonló színvonalúak a novellák, még akkor is, ha a szerző
azonos. Így volt ez itt is. Néhány történetet szívesen láttam volna bővebben,
akár regényként is, kicsivel több konfliktussal, szereplővel. Ezeket nagyon jó
volt olvasni Főként az első novellával, valamint a budapesti fiúkkal voltam
így. Volt viszont olyan is, ami túl gyors volt, túl rövid, épp emiatt nem
alakultak ki valódi érzelmek. Bennem legalábbis.
Izgalmas volt, ahogy a kötet a
vérfarkas témához nyúl. Több ország, sőt földrész mitológiája keveredett a könyvben,
de érdekesen, a különböző megközelítések egyáltalán nem oltották ki egymást. Az
egyes történetek mind máshol játszódnak, és a területi sajátosságok minden
esetben érvényesülnek. Nagyon jó volt, hogy nem egy vérfarkasprototípust
épített fel a szerző, hanem sokrétűen és összetetten kezelte ezt a sajátos lényt.
Sok szempontból bátor ez a kötet.
Nemcsak amiatt, hogy a szerelmet mindenki által szabadon és előítélet, sőt
ítéletmentesen megélhetőnek ábrázolja, de amiatt is, hogy sokféle különböző
társadalomkritikát fogalmaz meg. Persze a vérfarkasokra vetítve de mégis, a
kiközösítő, félelemkeltő és hatalmával jócskán visszaélő társadalmi elit fájóan
ismerős.
A novellák mindegyike
erotikus-romantikus volt, és azt kell mondjam, bár különbözőek voltak, a szerző
nagyon jól oldotta meg azt, hogy hogyan láttatja a két szereplő közti fizikai
kapcsolatot. Ez közeli, és átélhető volt, intenzív, de nem túl sok. Nagyon jól
operált az író a leírásokkal, az érzetekkel, és az érzékszervekkel.
Heteira szépen ír, és ez a
gyengébb történeteket is a felszínen tartotta. Szívesen olvasnék tőle a témában
nagyobb lélegzetvételű műveket, ugyanakkor novellából ennyi bőven sok volt.
Adatok:
A Kossuth Kiadó új Casanova sorozata, és egyben a „Milliárdos Corisik” sorozat is „A vad” című kötettel folytatódik. Az, hogy ez a regény egy sokkal nagyobb univerzumnak a része, csak most lett számomra egyértelmű, hiszen Ruth Cardello az előszóban figyelmeztet, hogy a többször is említett Dominic Corisi történetét egy előző széria részeként írta meg. Tehát ez egy sorozat a sorozatban, de egyáltán nem zavaró a tény, hiszen a kötet önmagában is meglepően szórakoztató és érdekes. Ahogy az első rész, úgy ez is megállja a helyét önálló regényként is.
Ahogy levegőt vesz a
csend
Velünk mozdul a pára az ablakon.
Nézi, ahogy letörlöm csókod nyomát.
Még egy utolsó lüktetés,
Aztán elhagyom ezt a szerelmet.
Tovasuhan, mint a város,
Mint a lágy fényben játszó emlékek,
De nem bánom had menjen,
Mint nagykabát a tél után
A magány itt van, itt van végre értem,
De nem érted, csak figyeled,
Ahogy levegőt vesz a csend.
Hát téged is elhagylak.
Nagyon szeretem L. J. Shen könyveit. Ugyan mindegyiknek kiszámítható a happy endje, azonban az odáig vezető út meglehetősen kalandos szokott lenni. Ez az egyik ok, a másik pedig az az érzelmi utazás, ami nagyon egyedülálló módon szokott elvezetni végül a megnyugtató utószóig.
Eddig mindig megkaptam mindkettőt
most viszont hiányérzetem van. Bár a kalandos utazás megvolt, az érzelmi ív nem
érte el az ingerküszöbömet. Bárki másnál simán átlépek ezen, de L. J.
Shentől többet vártam.
A Boston Belles sorozatban már
két nagyszerű és egy jó páros történetét olvastam úgy, hogy közben pontosan
kirajzolódott az utolsó epizódban Emmabelle és Devon története.
Ők ketten mégis elég rendhagyó
módon zárják a szériát, ami ha nem is a
kedvencem, de elég közel jár hozzá.
Devon az előző részekben nem volt
kiugró karakter, inkább csak háttérzajként működött Cillian Fitzpatrick és Sam
Brennan árnyékában. Jellemzően egyébként
ők annyira markáns férfiak, hogy Hunternek sem sikerült igazán megközelíteni az
általuk felállított mércét, igaz nem is ezért szeretjük.
Szinte biztos voltam abban hogy
Belle fogja meghatározni a sorozat utolsó részét. Dinamikus, határozott és nagyszájú karaktere
azonban már a regény elején elbizonytalanodott. Valahol persze érthető, hogy
kényszerpályán érzi magát, mégis, nekem erőltetettnek tűnt az ok, ami végül
elvezeti Devonhoz.
Őszintén szólva Devonban én
semmit nem láttam, a jóképűségén és a származásán túl. Smúzolt, félrevezetett,
miközben gyakorlatilag bárkit elkapott, és semmit nem értékelt. Rendben van,
hogy ezekből Sam-ben vagy Kill-ben is van egy adaggal, de sokkal
rendíthetetlenebb figuráknak tűntek nála.
Devon egyáltalán nem volt
állhatatos, sem megbízható. Még a lezárás után sem kötöttem volna fogadásokat
arra, hogy valóban hűségesen benne marad hosszú távon a kapcsolatban.
Valahol a könyv kétharmadánál volt
egy fordulópont, ahol úgy tűnt Devon
felnő Emmabelle-hez, és egyenrangú partnereként már nem billegett annyira a
kettejük párosa. Sőt, azt kell mondjam Belle időnként alul is maradt. Mégsem
éreztem Devont elég jellemesnek. Ez főként abban az összefüggésben érdekes,
hogy Sam-et meg igen.
A történet kicsit kuszára
sikerült. Annyira sok volt a külső, negatív hatás a jelenben és a múltban is, hogy szinte csoda volt, hogy a
szereplők tudtak egymásra is koncentrálni. Szeretem ha mozgalmas egy regény, de
itt felborult az arány, túlsúlyba került a cselekmény az érzelmi oldallal
szemben.
Mindezek ellenére sem mondom hogy
nem volt jó a történet, mert ez nem igaz. Inkább csak a Shen könyvekhez képest
ez most nem lett abszolút szerelem.
„Kedves Pippa Grant,
őszinte leszek hozzád, pár héttel
ezelőttig fogalmam sem volt arról, hogy a világon vagy. Mondjuk ha tudtam
volna, akkor sem izgat fel különösebben. A neved erősen hasonlít az
angol királyi család egy oldalágához, amit annyira nem kedvelek, másrészt meg
nem tudok annyira folyékonyan olvasni angolul, hogy megérthetném a könyveid.
Szóval amíg a Kossuth Kiadó új kiadói sorozata a Casanova el nem hozta a magyar
fordítást persona non grata lettél volna a könyvespolcomon. Még így is a vak véletlenek
köszönhetően néztem bele a regényedbe, mert régóta tartó, mély vonzódást érzek
a romantikus szórakoztató irodalom iránt.
Ennél fogva persze oda-vissza
ismerem a klisséket, fordulatokat, a szóhasználatot, az erotikus jelenetekből
kihozható minimumokat és maximumokat, az elvárt szereplőtípusokat, és úgy
mindent. Igen előtted is volt már plátói kapcsolatom milliomos (sőt milliárdos)
facér úriemberekkel, és lefizetett barátnőkkel is, ez egy egészen jól
bevezetett fordulat a modern romantikus regényekben.
Szóval nem voltak különösebben izgatott,
amikor belekezdtem a regénybe. Megjegyzem, magamban már fogalmazgattam az
értékelés negatívumait, miszerint: eléggé elcsépelt a téma. Itt és most
megkövetlek.
Az első oldalon tágra nyílt a
pupillám, és kiszökött belőlem némi röhögés. Aztán ez hol halkabb, hol
hangosabb lett, annyira hogy vigyáznom kellett hajnali egykor, hogy ne
ébresszem fel a családom a hangos vihogással. (Persze a felnőtt fele felébredt és csúnyán
nézett rám.)
Nem is pontosan értettem, hogy mi
történt. Olyan gyalázatos humorral húztál be, amit ekkora dózisban már nem is
szoktam értékelni. A női főszereplőd annyira esetlen, és mondjuk ki balfék,
hogy simán magamra ismertem, még a tükörbe se kellett belenéznem. Persze nem
mindenben, mert nem vagyok annyira optimista mint ő, de komolyan mondom üdítő
volt még ez is. Begonia (ez név!) egy annyira egyedi jellem, hogy már miatta
megérte elolvasni a könyvet.
A túlárazott milliárdosod Hayes,
meg pont annyira furcsa mint a neve. Semmi típusára jellemző parancsolgatás,
nagyképűség, világ ura komplexus, csak valami tiszta, bizonytalan
férfiesszencia, amitől az én, sokat tapasztalt romantikus szívem is meglágyult.
Komolyan imádtam. Tiszta szerencse hogy párkapcsolatban élek, különben megkérdezném,
hogy hol találtad ezt a karaktert.
De a többieket is kedveltem,
őszintén. Hyacinth-ot (úristen nekem is kell egy ilyen testvér), és Keisha-t is
mindenképp, na meg Winnie-t s Merriweathert. Még Giovannát és a karót nyelt
Ameliát is. Jó ég, honnét szedtél ennyi csodás nőt? Persze-persze nem vagyok
elfogult egyik nemmel szemben sem, a fiúkat is imádtam. Egyedül Chad-et nem, de
gondolom ez érthető. Marshmallow-t szeretném örökbefogadni. Teljesen jól
illeszkedne a két szociálisan éretlen kandúromhoz.
Szóval igen. Elképesztően
szerettem a regényedet. Emiatt nem érzem rosszul magam, inkább csak újraolvasom
majd, azokon a napokon amikor teljes valójában beköszön a zord világ.
Köszönöm az élményt. És most hogy
szétsimogattam az írói öntudatod, nyomás írni, szeretnék még ilyet sokat!
Üdvözlettel: egy új rajongó”
A világ legnagyobb könyvesháza
csoda jó hely. Nem csak végtelen számú könyvnek ad otthont, hanem található itt
tengeri akvárium, kétfejű kígyó, cukorkabolt, madarak, majmok és tükörterem,
valamint számtalan kisebb-nagyobb varázslat. A ház lelkét mégsem a könyvek, vagy
a mágia jelenti, hanem egy héttagú család Cole-ék, akik a bűbájos kereskedés
emeletén laknak.
A Könyvesházat Mr. Cole hozta
létre, sőt a könyvesház ő maga. A férfiban lakó bűbáj építgeti-szépítgeti a
boltot, és a család vidámsága és szeretete az, ami táplálja ezt a mágiát. Egy
nap azonban minden elromlik és megfakul kicsit. A családot súlyos veszteség
éri, amit mindenki a maga módján próbál feldolgozni. A vidámság kiszökik a
réseken, a mágia megkopik, és nehezebbé válik az új csodák létrehozása.
De minden bajra van orvosság,
csak az a legtöbbször keserű.
Magnus Maximillian Papus régi
ismerőse, a varázslás mestere alkut ajánl. Visszaadja azt, ami elveszett, a
Könyvesházért cserébe. De van, amit nem lehet visszahozni. Pearl és Vally, a
két középső Cole gyerek pontosan tudják ezt, ezért versenyre hívják Magnus
Maximilliant hogy semmissé tegyék az alkut, és visszaszerezzék a családnak azt,
ami megmaradt.
A tizenéves Valentine és húga
Pearl veszélyes játékba kezd magával az „ördöggel, bár engem Magnus Maximillian
a „Hercegnő és a béka” című Disney mese voodoo főgonoszára emlékeztet inkább.
Az idő rövid, a feladatok
nehezek, de ahogy haladnak előre a gyerekek új, és új értékeket fedeznek fel
egymásban és a családban. Hiába dörzsölt Maximillán, ha Pearlnek és Vallynak
ott van a testvéri szeretet, a szóból soha ki nem fogyó Mamus, Linda és Eddy a
két nagytestvér, és persze Ivy a pici kíváncsi, a fáradt és beteges Papus, no
meg a Könyvesház minden dolgozója és lakója. Igazából maga a Könyvesház.
Csodálatos történet volt. Teli
varázslattal és szeretettel, és ez utóbbi volt, ami jobban tetszett. Bár a
világ legnagyobb könyvesházában szívesen eltöltenék néhány napot, inkább a Cole
család színes, hangos és vidám kavalkádja ragadott meg. A közelről sem
tökéletes szülők és gyerekek, akik egymásért mégis kiállnak, és bátran
szembeszállnak bármivel ami az otthonukat fenyegeti.
A legjobb az az egészben, hogy a
Cole Könyvesház és a Cole család tényleg létezett. A múlt századfordulón
Melbourne legnagyobb könyvesháza számtalan csodával várta a betérőket, és
igazán sokat tett az olvasás népszerűsítéséért, és a mesékért. Járt itt Mark Twain,
és Rudyard Kipling is, az épületben zene szólt, cukorkabolt működött és bárki
betérhetett olvasni. A tulajdonos családnak állít emléket a könyv, a maga
bűbájos módján, egy csipet mágiával kiszínezve a valóságot, mégis végtelenül
életszerűen és kedvesen.
![]() |
Az Eredeti Cole Könyvesház Melbourne-ben A kép forrása ezen a linken |
A regény borítója csodás lett, jól megragadja tartalmat, de nem árul el mindent titkot. Tulajdonképpen én is a borító miatt választottam elsősorban, de a tartalma volt az, ami teljesen meggyőzött. Muszáj itt megjegyeznem, hogy a magyar fordítás elképesztően sikerült. Rengeteg versikét, szófordulatot, és nyelvi bravúrt sikerült Cséplő Noéminek parádésan megoldani, bár tőle nem is vártam mást.
Az egész könyv mindenestől egyben
van. Érdekes, izgalmas, vicces, néhol szomorkás, mégis szívmelengető. A
hangulata kicsit emlékeztet a szintén Manó Kiadónál megjelent "Kalaposok" című
meseregényre. Van egy sajátos mesevilága, de azért a valóság is jól
érzékelhető, és a legfontosabb itt is a minden furcsaság és különcség ellenére
is összetartó, egymásban mélyen hívő család, akik nem félnek áldozatot hozni a
szeretteikért. Bár elsősorban gyerekkönyv, nyugodt szívvel ajánlom
fantasykedvelő felnőtteknek is.
Meglepődtem, amikor először találkoztam a Kossuth Kiadó Casanova sorozatával. Azelőtt a kiadó profiljához nem kifejezetten társítottam a női romantikus irodalmat, de izgalmas vállalkozásnak tűnt a könnyed, szórakoztató műfaj beillesztése a kiadói kínálatba.
A regény borítója jól csatlakozik
a mai „férfiak akik elveszetették az ingjüket” stílushoz, (persze van ingje a
címlapon szereplő pasinak, de minek is?) ráadásul harmonikusan kék, tehát jól
mutat. Megjegyzem, hogy biztosan nehezebb csajokkal eladni könyveket, de én
azért örülnék némi nemi egyensúlynak a borító divatban.
A szerző, Ruth Cardello több
szempontból is jó választásnak bizonyult sorozatindítóként. Ismeretlen a hazai,
vagy magyarul elérhető romantikus irodalomban, és egészen különleges hangulatú,
minőségi regényt írt. Ez a két tény jó alap lehet egy szériakezdéshez.
A „Megtört szívű” műfaját
tekintve kortárs erotikus-romantikus regény. Inkább szenvedélyesnek nevezném,
bár vannak benne valóban érzéki jelenetek, ezek összességében nem viszik el a
történetet egy felületes, pusztán fizikai vonzalmon alapuló kapcsolat irányába.
Romantikus is, de nem hősköltészet talaján gyökerező meseszerű szerelem mélységeiben,
sokkal inkább egy modern, kapcsolati hibákat és nehézségeket is megjelenítő szívhez
szóló, és életszerű értelemben. Fontosabb volt itt a főszereplők érzelmi
utazása, mint maga a szerelem, aminek kapcsán megélték a változást.
Nagyon szimpatikus volt a könyv
fülszövege, mégis egy kicsit mást kaptam mint amire számítottam. A zsánerben
ismerős klissék és megszokott fordulatok helyett egy érdekes és elgondolkodtató
sztorira akadtam, de mégis könnyed és szórakoztató tudott maradni. Ráadásul a
nyelvezete is olvasmányos és gördülékeny, ezért nagyon jól haladtam vele. Néha
felkacagtam, máskor bosszankodtam vagy épp együtt izgultam a szereplőkkel, de
nem maradtam kívül egy percig sem a történeten.
Heather és Sebastian elsőre a tökéletes
romantikus hősök, egyikük gazdag és magabiztos, a másik családcentrikus, és kedves,
működik köztük a kémia, és ügyesen fel is veszik a rosszfiú, és az őt
megváltoztatni tudó 21. századi anyuka szerepét. Aztán egy ponton elkezdenek
csetleni-botlani, ki-kiesnek a szerepükből, és ettől válnak igazán élővé és szerethetővé
Nagyon jókat nevettem néha rajtuk és a szomszédasszonyon is, ugyanakkor
teljesen meg is értettem a bizonytalanságaikat, félelmeiket. Szerettem, hogy a
kapcsolatuk kezdete esetlen, nem azonnal tökéletes és csillámporos.
Voltak a regényben olyan,
érzelmileg erős pontok, amiket a szerző kifejthetett volna kicsit jobban is.
Nem volt ez igazi hiányérzet, de sokat segített volna a konfliktusok elmélyítésén, és az érzelmi
alapok megerősítésén. A halálesetek és a gyász olyan mély érzelmi traumák,
amiket jól ki lehet fejteni, és amik hatása a könyvben bemutatott módon, hosszú
távon is érvényesül. Ehhez képest ezt a vonalat kidolgozatlannak éreztem.
Imádtam a szereplők mellett megjelenő igazi olasz családi
hangulatot, amit Sebastian szülei és testvérei teljesen jól leképeztek. Ez és
Erika a szomszédasszony igazi védőhálót jelentett a szereplőknek, és szerintem
az olvasóknak is. Sokszor jobban vágyunk ilyen rokonságra és barátságra, mint
magára a sorsfordító szerelemre.
Ugyan számomra a Corsisi vonal még teljes homályban maradt,
de nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy a történet hátterébe futó nyomozás merre
tart.
Az első döbbenet mindjárt a
bevezetőben ért. Sohasem gondolkodtam még el a világ középpontján, de ha mégis, mindenképp Európában gondolkodnék. Frakopan ezt a nézőpontot helyezi át egy
egyszerű gondolattal: az ősi birodalmak mindegyike Keleten volt, ergo a világ
ősi kultúrái, és a vallások maguk is Keletről
származnak. Az emberi kultúra bölcsője valahol a Selyemúton található. A
Selyemúton, ami egy földrajzilag jól meghatározható terület, de történelme és
hatásai az egész világot formálták.
A tavalyi év megvilágosodása volt
számomra, a Park Kiadó által megjelentetett Tim Marshall: „A földrajz fogságában”
című könyve alapján, hogy a földrajz és a történelem két szorosan összefüggő
tudományterület, külön kezelni őket teljesen értelmetlen. Ez a könyv is együtt
kezeli a két tudományterületet, de azért a történelem jóval hangsúlyosabb.
Olyannyira, hogy a szerző tulajdonképpen újra tárgyalja az ismert világ
történelmét más szemszögből. Legyinthetnénk, hogy jó-jó köszi, ez már megvan,
de annyi új, izgalmas kis titkot fed fel (valójában nem is titkok), hogy tátott
szájjal olvastam. Valamiért például mindig azt képzeltem, hogy a buddhizmus
fiatalabb vallás mint a kereszténység,
erre most kiderült, hogy dehogy.
Az elbeszélő Nagy Sándornál
kezdi, aki elsőként meghatározta a
Selyemutat, és tőle indulva elmesél egy szerteágazó, bonyolult történetet. Valóban
mesél, érdekesen, olvasmányosan. Kicsit talán töményen is.
Frakopan nagyon alapos. Nem
véletlenül, hiszen Cambridge-ben és Oxfordban végzett történész, ma többek közt
az Oxfordi Egyetem munkatársa. Érti és tudja a történelmet, ráadásul nem
önmagában értelmezi.
A Selyemutak történelmének taglalása például jó részt vallástörténetre épül. Még sohasem gondolkodtam a világról vallások mentén, de sok mindent megmagyaráz. Ugyanakkor néhol kevés is, úgy érzem sok esetben erőteljesebbek lehettek a gazdaságpolitikai döntések, mint a vallási kérdések (pl. A keresztes hadjáratok, vagy az angol-spanyol háborús törekvések és a nagy armada pusztulásakor. Persze jó indok használni a szent célokat, mégis sokkal inkább gazdasági válságokat és érdekeket sejtek a háttérben. Ezeket a szerző annyira nem hegyezte ki.
Ugyanígy más megvilágításba került a tatárjárás (a könyv szerint egyszerűsítve egy mongol bosszúhadjárat volt IV. Béla ellen, aki befogadta a kunokat), és Amerika felfedezése is (egészen izgalmasak Kolumbusz Kristóf tudósításai. De említhetném az oroszok viking őseit is.
Nagyon összetett, és alapos mű,
ugyanakkor érdekes, és jól olvasható is. Sok hasonló ismeretterjesztő
kiadványra lenne szükség.
Fülszöveg:
Cotrina, az író számomra egészen elképesztő. A „Samhein aratása” című könyvével kezdtem az ismerkedést, és teljesen magával ragadott a szerző egyedi stílusa. Valószínűleg nem ő a legjobb elbeszélő, vagy dramaturg, de ami az elméjében rejtőzik, az valami döbbenetes. A fantáziája bőven meghaladja azt amit a legjobb napjaimon el tudok képzeli a leírásai nyomán.
Sokszorosan összetett, bonyolult szerkezetű világokat épít, amik átszüremlenek az ismert valóságon, és ettől borzalmasan életszerűvé válnak. Egészen félelmetessé. Kétségtelen, hogy használ sémákat is, de felülírja azokat. Néhány kép ismerősnek tűnt most is a fantasy irodalom eszköztárából, de aztán olyan egyéni módon alakított át, azokat, hogy nem hagyott utóízt. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, fog egy ismert, vagy gyakran használt regényelemet és kicsavarja úgy, hogy a végére nyomokban sem hasonlít az eredetire. De mindennel ezt csinálja. A szereplőkkel, a történettel, sőt az ismert- és általa épített fantasyvilággal is.
Írói stílusa is egyedi, a horror és a fantasy eszköztárát ötvözi bravúrosan, a könyvei sötétek és komorak. Nekem ő teljesen megvalósítja a modern gótikus regényt. Baljós képek, zord hangulat, különös szereplők, és meglehetősen véres cselekmény. Általában nem rajongok az erőszakos történetekért, de Contrinánál imádom, a hangulata miatt.
Az író világa nekem olyan, mint a spanyol építészet, monumentális, gazdagon cizellált, nyomasztóan túldíszített. Erezete sok szálon kapcsolódik a spanyol kultúrához, táplálkozik belőle, de Cotrina bőven építi tovább az alapokat.
Az „Ariadna és az Árnyak földje” című a könyvet alighanem Halloweenkor kell olvasni.
Ari egy 17 év körüli kamaszlány, aki egy furcsa de kiegyensúlyozott családban éli mindennapjait. Az egyik szeme természetellenes, és a múltját elfelejtette, de ennek ellenére megtalálta a helyét a társadalomban. Védő családi közegben, normál tizenévesként iskolába jár, és rengeteg időt tölt a szerelmével. Ebbe az idillbe robban be egy különös fiú, akinek köze van Ari múltához és talán jövőjéhez is. Idáig ez egy kiszámítható fantasytörténet. Van egy pont, ahol azonban megfordul a történet. Mindaz, ami előkerül a múltból ijesztővé válik, és veszélyezteti a jelen boldogságát, sőt magát a családot is. A múlt kísértetei nem maradnak a szekrényben, előbújnak és visszakövetelik maguknak Ariadnát.
A szereplők egy jó része ember, a többiek pedig kifordított madárijesztőnek tűnnek. A szörnyek itt főként valódi szörnyek, bár az emberek sem bizonyulnak feltétlenül jónak. Vannak ismert gonoszok is, de teremt olyan szörnyeket is a szerző, amik teljesen egyediek, ismeretlen démonok, kísértetek, zombiszerű megölhetetlen harcosok, angyalokat kifeszítő árnyak. A groteszk természetesnek tűnik, a vér és a halál az élet velejárója, de minden borzalom mélyén mégis van valami nagyon emberi.
Ami számomra nagyon érdekes volt, az a tökéletesen felépített koncepció volt. Pusztán a végén állt össze teljes egészében a történet, de akkor teljesen meg is kérdőjelezett mindent. Egyetlen egyszer sem gondolta olvasás közben arra, hogy mi lesz a végső megoldás.
Egyszóval imádtam. Nagy kár, hogy ebből látszólag nincs több, mert nagyon kíváncsi lennék a folytatásra.
Adatok: