Joanna Courtney: Vaskirályné (Shakespeare királynéi 3.)

Számomra ez a regény egy többismeretlenes egyenlet volt, nem is teljesen vagyok biztos abban, hogy sikerült megoldanom.

A „Regényes történelem” sorozattal most ismerkedem, ez volt a nyitódarab. Általában a történelmi regények elkerültek eddig, pedig nagyon jól adnak át ismereteket, mindenképpen érdemes kicsit elmélyedni a sorozatban.

Joanna Courtney számomra szintén első olvasás volt, de vaskorral is most találkoztam először leszámítva az általános és középiskolai történelemórákat. Ráadásul Shakespeare Lear királya is vakfolt, mert bár ismerem a történet alapját, azért a részletek már bőven a feledés homályába merültek, főként, hogy annak idején, irodalomórán csak érintőlegesen vettük, aztán pedig nem olvastam el. (Nem is igazán vagyok abban biztos, hogy most el fogom olvasni).

A Vaskirálynő az időszámításunk előtti korban játszódik, az írónő saját bevallása szerint ezzel a történettel nyúlt vissza legmélyebben a múltba, és bár a történet zöme kitaláció, nagyon sok történelmi tényre támaszkodik a környezet és a mindennapi élet leírásában. A regény a kelták korába vezet, és a vallásról, hiedelemvilágról, valamint a feltételezett társadalmi berendezkedésről nagyon sokat mesél. Igaz, hogy ebben például teljesen ellentmond a Shakespeare Lear drámájának, mert ott egy patriarchális társadalmi rendet látunk, míg itt épp az ellenkezőjét, de jegyzetek szerint ez a verzió sokkal valószínűbb. Ugyanakkor a szerző nagyon sok olyan apró történelmi tényt zsúfolt a regénybe amik biztosan nem egy időben történtek. Ebből a szempontból kicsit túl sok is a regény. Pl. A Vaskorban valóban fejlett volt a kelta vasművesség, de ie. 500-ban még nem a források szerint csak a késői vaskorra (Kr. e 400 utánra) tehető a vasmegmunkálás ilyen szintű fejlettsége. Ez egy jó 100 éves csúszás. Ugyanígy a repülésről az első kísérleteket az ókorban találtam. (A szerző ugyan hivatkozik Bladudra aki először repült, de az ő létezésére nincs bizonyíték). Ugyanezt elmondhatom a kutyatenyésztésről is. Simán el tudom képzelni, hogy tartották kutyákat, de gyanúsan nem ismerték még az öröklődést és kereszteződést, kétlem, hogy tudatosan tenyésztettek volna. Ezek miatt kissé hiteltelen volt a történet, ráadásul nagyon sok modern szó is belekeveredett indokolatlanul a könyvbe. Nem tudom, hogy ez írói, fordítói vagy szerkesztői „hiba”? de tény, hogy túl választékos a szöveg. Tudom, hogy képtelenség az eredetihez hasonló nyelvezettel regényt írni a vaskorról, mégsem hiszem, hogy például a párbeszédekben helye van az „ésszerű megoldás”, vagy „hatékony támadás” kifejezéseknek, hogy csak párat említsek. Ebben az esetben az egyszerűbb megoldások közelebb vihettek volna a történethez.

Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy nagyon érdekes a történet maga. Csavaros, drámai, érzelemgazdag. Nagyon sokat megmutat egy matriarchális társadalomból, és alaposan feltérképezi a kelta vallást az ünnepektől a hétköznapokig. A szerző egyszer sem „esik ki” a történetből, végig hiteles marad akkor is, ha nem éppen kedves, vagy a szereplőkhöz illő az adott vallási rituálé (pl. az emberáldozat.) A szereplők nagyon valóságosnak tűnnek, és a karakterek jellemükben egyébként teljesen illenek az eredeti drámához is, bár én talán a mellékszereplőket jobban kedveltem, mint a főszereplőket, néhány kivétellel. A karakterek jellemfejlődése jól nyomon követhető pozitív és negatív irányba is, azaz vannak olyan szereplők, akiknek a rossz tulajdonságai erősödnek fel a végére, és ettől nagyon életszerű lesz a történet.

A könyv borítója szerintem a legszebb a „Shakespeare királynéi” sorozatból, és a színvilága is remekül illik a regényhez.

Összességében nagyon érdekes, olvasmányos és érzelemgazdag regény, de a történelmi hitelessége néhol megbotlik. Inkább egy remek történet, mint valós korkép.

Adatok: 

Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 376.

Fordította: Frei-Kovács Judit

Fülszöveg:

Vasököl ​- bársonykesztyűben: Cordelia története

Kr. e. 500 – Lear az Anyaistennő végtelen támogatását élvezi, legnagyobb boldogsága három lánygyermeke, akiknek a szövetségével biztosítva látja törzse, a coritanok vérvonalát. Goneril, az örökösnő druida tudósokkal dolgozik, Regan a harccal kapcsolatos ismereteit adja tovább a tanítványainak, Cordelia pedig kiváló vadászkutyákat tenyészt. Felépül az új erőd is, ahonnan egész Közép-Britanniát szemmel tarthatják – a törzs dicsőséges virágkorát éli. Amíg Cordelia nővéreiben fel nem ébred a becsvágy…

A coritánok egykor békés erődeit immár ellenségek lakják, az új hatalmi viszonyok között pedig mit sem számítanak a vérségi kötelékek. Cordeliának menekülnie kell. Saját boldogságát és szülőföldjét hátrahagyva új szövetségeseket keres. Vajon lesz elég ereje, hogy visszanyerje az apja bizalmát, és békét hozzon a törzse életébe?

Joanna Courtney regényében egy olyan korba kalauzolja olvasóit, amikor természetesnek tekintették: a nő arra született, hogy uralkodjon.

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik

A Sztrugackij testvérek szerintem megkerülhetetlenek ha a sci-fi irodalommal ismerkedünk. Az, hogy az ismerkedés melyik szintjén találkozunk, és melyik művekkel kezdünk, vitatott, de előbb-utóbb mindenképp szembejönnek. Én tudatosan választottam érzékenyítés gyanánt a „Hétfő szombaton kezdődik” című könyvüket, mert a fülszövege alapján inkább fantasy, és a @Galaktika sorozat által választott- szerintem egyébként nagyon tetszetős- borító is fantasy tartalomra utal. A fantasztikus irodalommal mélyebb és közelebbi kapcsolatot ápolok, ezért barátságosabb ismerkedésre számítottam, de be kell valljam, ez egy nehéz olvasmány.

Szatirikus utópia, és a szatírához hozzátartozik, hogy ismerni kell azt a valóságot, amit humorosan ábrázol. Nos, a Szovjetunió a gyermekkorom első 10 évében létezett csak, hallottam valamennyit ugyan a tervgazdálkodás, az amerikai tudományos és kutatási verseny valamint az intézetesítés világáról, de nem éltem benne. Nagy sok apró utalást nem értettem, nem kapcsoltam semmihez. Volt viszont olyan, amin nagyon jókat kacarásztam, igaz ez inkább a fantasy és a tudomány keveréke valamint a népmesék hőseinek sajátos megjelenése volt.

Gyakorta használjuk itthon a „nagyon orosz” kifejezést, amit talán úgy tudnák magyarázni, hogy kicsit szürreális, kicsit fapados, kicsit misztikus, kicsit összetákolt és nagyon furcsa. Nos erre  a könyvre nagyon illik. Igazából regénynek sem merem nevezni, mert nincsenek regény jellemzői, hiányzik a cselekmény, nem igazán ismerjük meg a szereplőket, és nincs a karaktereknek jellemfejlődése sem. Leszámítva a főszereplő Szása Privalov-ot aki magabiztosabbá válik a könyv végére. Ez véletlenül sem minősítés, csupán a kategóriát igyekeztem meghatározni, illetve kizárni.

A történet 3 részből áll. Az első rész bevezetésnek tekinthető, és mint ilyen elég nehezen érthető. Kapkodtam a fejem, a véletlenszerűen felbukkanó szereplőkön, semmihez sem köthető eseményeken, és a magától értetődőnek tekintett következményeken, amik egyáltalán nem voltak természetesek. Se füle, se farka az egésznek, és igazán nem is szórakoztatott, mert nem értettem. A második részre belerázódtam. Bár lassabb folyású rész, mégis zseniális. Ekkorra már elengedtem, hogy feltétlenül megérteni akarjam, egyszerűen csak hagytam magam sodródni.

A harmadik részre kiteljesedett az élmény. Itt már végképp nem a történet ragadott meg, hanem egy-egy mondat, egy-egy szereplő. Apró pici momentumok, amik önmagukban is csodásak. Pl. „Az Örök Ifjúság osztályon, hosszan tartó betegség után, elhunyt a halhatatlan ember modellje.” És ezek tobzódnak.

Ha összességében nézzük a  cselekményt, az igazából érthetetlen és zagyva. Alig történik benne valami, ami történik az sem logikus, következetes vagy értelmes. Ugyanakkor, ha elemeire szedjük mindhárom részt, valami csodálatos bontakozik ki a szemünk előtt. Az orosz népmese világa keveredik a szovjet ideológiával (bár érezhetően itt már inkább gúny, mint meggyőződés), és meglepő módon jól megfér egymással. A szovjetesen intézményesített varázslóvilágban feltűnik a halhatatlan Kascsej, a Beszélő Ponty, árnyaltan, de ott van a Baba-Jaga is, de elképesztő módon megjelenik a haldokló nyugat fővarázslója Merlin is, a görög Hárpiával karöltve.

Nem egyszerű és haladós olvasmány. Ismerni kell a hátterét, és érteni kell a humorát. Nem mondom, hogy nekem ez elsőre sikerült, valószínűleg visszatérős,  újra olvasós lesz.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Média Kiadó
Megjelenés: 2012.
Oldalszám: 238.

Fordította: Gellért György

Fülszöveg:

A ​varázslók és boszorkányok a régi időkben jobban jártak, ha nem verték nagydobra, milyen mesterséget gyakorolnak, amennyiben nem akarták egy füstölgő máglya hegyiben találni magukat. Ma már természetesen felvilágosultabb korban élünk, senkit nem égetnek meg többé – ezt a feladatot mindenki saját maga végzi el a vállalkozások és adók világában. Sőt a mágia akadémikus kereteket kapott, megalakult a BOVATKI: a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutatóintézete. Itt konferenciákat tartanak, disszertációkat és jelentéseket írnak, az intézmény folyosóin az ember ősi istenekbe botolhat, a munkavédelmi oktatás részét képezik a babonaságok, és nehezebb napokon még a pokol kapuja is megnyílhat.

Szása Privalov, a fiatal programozó mit sem sejtve lép munkába ezen az igen különös helyen, de hamarosan már azon sem csodálkozik, ha egy beszélő kandúr kerül az útjába vagy személyesen Merlin jelenik meg kénszagú villámlás közepette a laborban.

A Sztrugackij fivérek a hivatali bürokrácia útvesztőinek beható ismeretében kacagtató szatírát írtak az irathalmokba fúló emberi fantázia lázadásáról. A regény most először jelenhet meg csorbítatlanul, teljes egészében, és hányatott keletkezésének krónikáját exkluzív szerzői utószó taglalja.

A szerzőkről:

A Sztrugackij testvérek (oroszul: Аркадий и Борис Стругацкие): Arkagyij Natanovics Sztrugackij (Batumi, 1925. augusztus 28. – Moszkva, 1991. október 12.) és Borisz Natanovics Sztrugackij (Leningrád, 1933. április 15. – Szentpétervár, 2012. november 19.) szovjet (orosz) tudományos-fantasztikus írók. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Arkagyij_%C3%A9s_Borisz_Sztrugackij)

Meredith Goldstein: Kivirágzik ​minden

Nagyon szeretem a LOL sorozatot, (két részt nem olvastam még), a LOL + viszont eddig kimaradt az életemből. Szerintem a LOL-okért örökké hálás leszek a Móra Kiadónak, mert sok éve izgatottam várom a megjelenéseket, és szerintem sosem fognak tudni eleget kiadni belőle. Bár természetesen nem egyforma színvonalúak, kevés kivétellel én nagyon szeretem őket. Emiatt kifejezetten érdekelt a LOL + sorozat is, de az uniformizált megjelenése teljesen el is bátortalanított.  A rózsaszín-sárga színvilág nem igazán tetszik, de az nem zavar annyira, mint az uniformizáltság. Tulajdonképpen az előző LOL + könyvvel szinte azonos, és az utolsó LOL könyvtől sem üt el túlságosan a borító. Mintha a történetnek nem lenne egyedi a tartalma.

A fülszöveg alapján egy szomorkás hangulatú könyvre számítottam. Meredith Goldsmith önéletrajzi ihletésű regénye elsősorban a veszteségről szól, de mégsem nyomasztó vagy depressziós. Inkább furcsa kicsit. Van benne egy adag vidámság, némi pimaszsággal fűszerezve, sok irodalom, és rengeteg, szinte különálló gondolat a vallásról, etnikai hovatartozásról, természetről művészetről, családról. Egyszerre nagyon sok, és mégis kevés. Valahogy egyik szálat sem sikerült igazán megragadni a szerzőnek. Valójában csak elmeséli, hogy mit kezdtek a szeretett nagyi hamvaival, és hogy a családtagok élete hogy folytatódik a család életében központi szerepet játszó nagymama elvesztése után.

Maga az alaptörténet nagyon tetszett, de csak az olvasása közben gondoltam át rendesen. Lori nagymamája meghal, és arra kéri a családtagjait, hogy a hamvait szórják szét a kedvenc kertjeiben. Ez egy nagyon szép gondolat, bár a regényben sok szó esik arról, hogy a hamvak a valójában nem tesznek jót a növényeknek. Innéttől kezdve már furcsa, hogy a kertimádó nagyi, akinek tisztában kellett volna lennie ezzel, miért dönt mégis a kedvenc növényei kárára. Ez az ellentmondásosság az egész regényben benne van. Érdekes, hogy a zsidó és a katolikus vallás is többször szót kap a könyvben, mégis a temetéskor egy teljesen más utat választanak. Amiatt hiteltelen kicsit, hogy látszólag az összes zsidó ünnepet megtartották, mégis a pont temetéskor mennek teljesen szembe a zsidó szokásokkal. Mégis, a temetési szertartás mindenkinek a saját/családi ügye ezt megítélni sem nem helyes, sem nem korrekt. Nekem főleg etikai problémáim voltak azzal, hogy közkertekben engedély nélkül szórták szét  a hamvakat, de aztán higiéniai bajaim is lettek azzal hogy puszta kézzel nyúlkáltnak valakinek  a maradványaiban. Brrr.

Természetesen a regény valamelyes érinti a gyászfeldolgozást, de aki már gyászolt az tudja, hogy a friss veszteség annál sokkal égetőbb, rosszabb, nehezebb, mint ahogy ebben a könyvben ábrázolják.  Nincsenek nagy hangulatingadozások, kiborulások a regényben. Nyilván a gyász mindenkinek más, de a halál minden esetben trauma, itt minimális sírással, nevetgélve viszik szét a hamvakat.

Lori, és a családja is különös személyiségek. Egyikük sem hagy igazán mély nyomot az olvasóban. Az anyukája Becca kifejezetten irritáló, de Seth sem viselkedik kifejezetten felnőttként. Lori talán a legfelelősségteljesebb köztük, ő viszont egyáltalán nem áll ki magáért. Viszont a veszteség hatására senki nem nőtt fel a regényben, nem vállalt több felelősséget, vagy egyáltalán, nem lett átgondoltabb. A nagymama szerepét nem veszi át senki, tulajdonképpen elképzelésem sincs ki segít Lorinak végigcsinálni az érettségit vagy az egyetemi felvételit.

Talán pont amiatt nem jött be igazán a történet, hogy nem tart sehova. Természetesen van cselekménye, de azon túl, amit a fülszöveg ígér nemigen történik semmi. Sem a gyászfeldolgozásban nem visz előre, sem a benne lévő szerelmi szál nem fejlődik igazán. Lori és Chris nagyon aranyos, igazi jó barátok, de nem látszik az, hogy ez a kapcsolat valóban több lenne barátságnál, bármennyire is szerelmes Lori. Épp emiatt valódi a dilemma, vajon túl kell-e lépni a barátságon? Valószínűleg nem minden esetben jó lépés.

Ami miatt tetszett a regény, az a hangvétele. Van egy leheletnyi pimaszság a hangnemében, amit eddig LOL sorozatban nem igazán tapasztaltam. A szövegezése nem túl bonyolult, könnyen olvasható, de sok szép idézetet tartalmaz. Dorothy Parker és Edith Wharton munkásságát  nem annyira ismertem, ahogy utána olvastam Dorothy Parker itthon annyira nem is elérhető, de Edith Wharton-tól fogok még olvasni.

Szerettem, hogy egy nagyon modern környezetbe az író becsempészet némi nosztalgiát, szerettem ahogy a kertekről írt, és ahogy a klasszikus irodalmat, mint kifejezőeszközt használja. Értékes ez a könyv, és minden bizonnyal nagyon valós is, még akkor is, ha az én valóságomtól némiképp távol áll.

Adatok:

Kiadó: Móra Kiadó

Megjelenés: 2022

Oldalszám: 368.

Fordította: Kalapos Éva Veronika

Fülszöveg:

Amikor ​Lori nagymamája meghal, a lány világa fenekestül felfordul. Sheryl nagymama volt ugyanis a mindene Lorinak. Gyakorlatilag ő nevelte fel az unokáját, akinek szülei mindig rengeteget dolgoztak. Ráadásul egy másik veszteség is fenyegeti Lorit, édesanyja ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy költözzön el az ő szeretett városából, Bostonból. Az érettségi előtt álló főhősünk azonban legalább addig maradni akar, amíg teljesíti nagyanyja utolsó kérését: szétszórja a hamvakat azokban a kertekben, amelyeket Sheryl a legjobban szeretett. A gyönyörű helyeket Seth nagybátyjával, valamint legjobb barátjával, Chrisszel látogatja végig, akibe titokban fülig szerelmes. A búcsúzás nem könnyű, de Lori talán a természettől is tanulva, a különleges kaland végére már másként tekint az elmúlásra. Dacos és nyers stílusa megszelídül, nemcsak önmagával, hanem a családjával is megbékél.

Meredith Goldstein önéletrajzi jellegű regénye egyszerre keserű, humoros, romantikus, de legfőképp: reménykeltő, amelynek elolvasása után talán más szemmel nézünk majd a körülöttünk virágzó életre.

T. J. Klune: A ​suttogó ajtón túl

T. J. Klune tud valamit. Így a második könyve után, nekem kicsit olyan mint Matt Haig. Különös kegyetlenséggel érzékenységgel játszik a szíveken. Csodálatosan ír, különös témákat választ, elképesztő fantáziáról tesz tanúbizonyságot, és nagyon jól érzékenyít. Itt is, most is.

Nagyon szerettem a „Ház az égszínkék tengernél” című könyvét. Bájos volt, könnyed és szívmelengető. Ez a regénye viszont egyáltalán nem ilyen. Kicsit bumfordi, kicsit darabos és a vidám felszín alatt mégis gyémántkemény. Számomra sokkal több volt, mint az előző regénye.

Ez a könyv a halálról szól. Vagyis dehogy. Az életről. Arról szól, hogy van-e élet a halál után. És a halál előtt? Hogy fel lehet-e dolgozni a feldolgozhatatlant? Hogy ki megy el, és mi marad?

Lassan olvastam, mert nagyon sokáig tartott feldolgoznom egy-egy gondolatot, sokáig tartott megválaszolnom a saját kérdéseimet. Nem a szövegezés miatt volt így, mert az csodálatosan könnyed és finom. A tartalom sok ponton rávilágított az élet tévedéseire, jellemzően inkább a könyv első felében. Arra, hogy amiben hiszünk az mennyire nem valós. Nem a hitre gondolok itt, (bár kicsit azt is átértékelte), hanem a karrierre, tulajdonra, önnön fontoságunkra. Arra, hogy amiért egész életünkben harcolunk, azért érdemes-e egyáltalán. A második rész nekem jobbára a gyászról szólt. Az elengedésről, feldolgozásról, megbékélésről. Sokszor jutott eszembe, hogy vajon ha most gyászolnék segítene-e ez a könyv, de arra jutottam, hogy valószínűleg nem. Amikor nagyon fáj, amikor az ember nem tudja hogyan kezelje a lehetetlent, akkor nem szívesen olvasunk erről. Előtte viszont sokat segített volna, hogy az akkori veszteséget könnyebben dolgozzam fel. Emiatt azt hiszem mindenkinek el kellene olvasnia, hogy később, amikor szükséges, segíthessen. Ha pedig épp nem szükséges, jó egy kicsit átgondolni az életet, annak minden/vagy bármelyik pontján. És ezzel együtt jó együtt létezni kicsit a szereplőkkel, nevetni , örülni, pityeregni kicsit.

De nézzük magát a könyvet: A borítója nagyon szép. Nem túl részletgazdag, de elég kifejező, és a színek csodaszépek. A cím nekem kevésbé hívogató, túl sejtelmes, és egy kicsit negatív felhangú is a tartalomhoz képest.

A történet furcsán indul. Egy antipatikus negyvenes pasas meghal. Különösebben senkinek sem fáj érte a szíve, nekem, az olvasónak sem. Van ilyen ugye? Olyan nagyon nem lehet együtt érezni Wallace-szal az elején, de jókat lehet nevetni a sutaságán, Nelson és Mei gonoszkodásán, és egyáltalán azon, hogy aki élni sem tudott, valahogy halott sem tud lenni igazán. Aztán, ahogy telnek a napok, új szereplők érkeznek (és fogynak a lapok), egyre közelebb kerülünk Wallace-hoz, aki, bár fejlődik is, azért a valódi személyiségéről is mindinkább lehull a lepel, és a végén már egészen a szívünkhöz nő. Én, körülbelül a regény utolsó egyharmad részében hol ezen, hol azon fakadtam sírva, bár nem igazán vagyok bőgőmasina.

Kategóriáját tekinte talán a mágikus realizmus áll leginkább közel a regényhez. Fantasy, de annak éppen csak a széle, sokkal valóságosabb, jobban az élethez (és a halálhoz) közelálló, mint általában a fantasztikus irodalom. Akár valós is lehet. Ami csodálatos, és ijesztő. Bár őszintén remélem, hogy inkább ez van a halál után, mint bármi más amit gondolunk és feltételezünk. A magam részéről szívesn innék egy teát Hugóval és Meivel, akkor is, ha nem igazán szeretem. (A teát.)

Nagyon sokat adott nekem a regény. Néhol hangosan kacarásztam, máshol mélyen elgondolkodtam rajta. Most nehezemre esik elengedni. Erőteljes mű.

Ezek után, a második T. J. Klune regény olvasva,  őszintén remélem, hogy a Galaktika elhozza hozzánk a szerző többi regényét is. Köszönöm a könyvet, és a meghatározó olvasmányélményt.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Média Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 434.

Fordította: Szente Mihály

Fülszöveg:

Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.

A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről. Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle, hogy a kaszások élete sem könnyű…

Paige Toon: Ha ​bárhová mehetnél

Ha bárhova mehetnék, valószínűleg Ausztráliába (is) mennék. Épp ahonnét ez a könyv indul. Ahogy a regény főszereplője Angie viccesen megjegyzi: a Tatuinon kezdődik a történet, egy ausztrál bányászvárosban Coober Pedyben. Sohasem hallottam még róla, de természetesen más a második oldalon beütöttem a Google-be, és valóban olyan elképesztő, ahogy azt a könyv bemutatja. Így aztán amellett, hogy nagyon jól szórakoztam, megint új dolgokat is tanultam.

Ha bárhová mehetnék először (utoljára és mindig) biztosan Olaszországba mennék, számomra ez a legelső a bakancslistán. Nem mintha nem mehettem volna már, de nekem Olaszország nem egy hosszú hétvége vagy egy hetes vakáció. Nekem Olaszország maga az élet. Paige Toon pedig tudta hogy hozza el nekem. Angie az ausztrál lány, miközben keresi a családi gyökereit, bejárja Itáliát, és a tájak és épületek mellett a kis olasz vendéglők teraszán és az emberek szívében is könnyed természetességgel hagy nyomot. Ha csak útleírás ez a könyv, akkor is értékelem, de annál jóval több. A hangulata nagyon laza, nagyon nyárias, de a hátterében ott lapul némi szívfájdalom, nagyon sok kérdés és a rengeteg szeretet, amit az írónő a világ felé közvetít. Minden szereplő, minden táj, minden zene ami ebben a történetben benne van, él. Színes és vibráló akárcsak a borító. Népek, ízek, szokások keverednek, hogy végül egy semmihez sem hasonlítható, egyedi történetet alkossanak.

A regény cselekménye jól követhető, és bár romantikus történetről van szó, mégsem teljesen kiszámítható. Biztosan nem szokványos, bár természetesen hoz néhány a műfajra jellemző „kötelező” elemet.

A szereplők nagyon emberiek. Bár mindegyikük pozitív szereplő, vannak hibáik. Angie jelleme mondjuk számomra egészen elképesztő volt, még sohasem találkoztam senkivel (regényben sem) aki ennyire jószívű, természetesen segítőkész lett volna. Sokat gondolkodtam olvasás közben azon, hogy menyire másként fordulunk általában az emberek felé, mennyire zárkózott lett a társadalmunk ahhoz a nyitottsághoz képest, amit ő tanúsít az emberek felé. Persze a regény többi főszereplője sokkal zárkózottabb, de mégis Angie személyisége a meghatározó, főként mert az ő szemszögéből követjük az eseményeket.

Angie új családja és barátai életében a jelen és a múlt egyforma hangsúlyt kap, tulajdonképpen a fő mondanivaló is a múltból való kiszakadás, a múlt elengedése köré épül, de az új élmények, új kapcsolatok meghatározó szerepéről is sokat mesél a könyv.

Ha bárhová mehetnék valószínűleg Norvégiába is elmennék újra. Ugyan a Szószék-sziklánál sosem voltam, de szerencsére ott kicsit többet voltam mint a regény szereplői. Sokat kaptam a történettől, országokról, hobbykról, ételekről tanultam, és emberségről is, de a legfontosabb talán mégis az a következtés volt, hogy ha lehetőség van rá, indulni kell. Az utazást semmi nem pótolhatja, a kaland maga az élet.

Adatok: 

Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 376.

Fordította: Pejkov Boján

Fülszöveg:

…te ​hová utaznál?

Angie egész életében arra vágyott, hogy világot lásson. Mégis, a harminchoz közeledve még sohasem hagyta el az ausztrál sivatagban lévő kis bányászvárost, ahol születésétől fogva a nagyszüleivel élt. Amikor azonban a zárkózott, de melegszívű lány véletlenül talál egy levelet, amelyet az anyja az ő sohasem látott apjának címzett, Angie elhatározza, hogy megkeresi az egyetlen élő rokonát – még ha ehhez a világ másik végére kell is eljutnia. Az apja ugyanis olasz, és Rómában él! Angie egyik napról a másikra egy teljesen más világba csöppen: a szenvedélyes, pezsgő Itáliába, ahol a sajátjától gyökeresen eltérő temperamentumú emberekkel ismerkedik meg. Köztük a jóképű, de megközelíthetetlen Alessandróval, akinek a lelkét súlyos titok nyomja. Vajon lehet-e közös jövője két ennyire különböző embernek, és ki tudnak-e lépni a múlt árnyékából?

A szerzőről:

Paige Toon 1975-ben született, és Ausztráliában , Amerikában és Angliában nőtt fel, édesapja versenyautó-versenyzői pályafutása után a világ minden táján nőtt fel. Paige nyolc évig dolgozott a Heat magazinnál , mint Reviews szerkesztő, de otthagyta, hogy szüljön. Jelenleg főállású író és szabadúszó újságíró, és Cambridge -ben él férjével, Greggel, egy építésszel, fiával, Indyvel és lányával, Idhával. (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Paige_Toon)

Arkagyij Sztrugackij · Borisz Sztrugackij: Újonc ​a világűrben

Nagyon ritkán olvasok sci-fit (vagy alig-alig), így nagy fekete lyukak tátonganak a tudományos-fantasztikus irodalomról szóló ismereteimben. A Sztrugackij- testvéreket is igazából a könyvtári polcokról ismerem csak, de a műfaj abszolút meghatározó íróinak számítanak. A @Galaktika sorozat kiadójától recenziós példányként kértem két Sztrugackij regényt, a leghíresebbet „A hétfő szombaton kezdődik” címűt és egy számomra ismeretlent, az „Újonc a világűrben” –t.

Mint később kiderült, ez a viszonylag rövid mű a Delelő Univerzum része, de kiegészítő kötet. Önmagában teljesen érthető. Szerkezetét tekintve mintha novellákból állnának. A regény szereplői –gondolom - feltűnnek a Delelő Univerzum többi kötetében is.  

A regényről elsőként az jutott eszembe, hogy az olvasása szürreális élmény. Az 1962-ben kiadott mű cselekménye 2002-ben játszódik. Részben nagyon sokat feltételez a jövőről, részben pedig nagyon keveset. Bár a Marson 15 éve élnek emberek, és a Szaturnuszon is építkeznek, Mihail Antonovics Krutyikov a memoárját írógépen írja, és Bikov parancsnok is felviszi a kéthavi sajtót az űrbe olvasgatni. Mondjuk nem emiatt szürreális, hanem a meggyőződéses kommunista világnézete miatt. [[Bár az utószóban Borisz Sztrugackij leírja, hogy nagyon gyorsan megváltozott a világnézetük a hatvanas években]] A címben szereplő kadét a kommunista ifjúság mintapéldánya. Amolyan „dolgozni csak pontosan szépen… jelmondattal a fejében ébred reggel” típus. Amikor itthon mondtam, hogy szerintem még a 60-as években sem ébredtek így az emberek, a párom rám nézett a kávéja felett és legyintett, hogy az oroszok különös népek, róluk elhiszi. Hát nem tudom. Nem volt igazán életszerű. Nem azért mert ma teljesen mások a körülmények annál mint amit leírtak, mert azt nem tudhatták. Azért mert minden beszélgetésbe beleszövődik az ideológia, alig esik másról szó  a társalgásban mint a munka fontosságáról és nemességéről. Emiatt kicsit unalmas is volt. Ugyanakkor nem lehet amellett szó nélkül elmenni, hogy bár a valósághoz kevés köze van, mégis egy milliméter-pontosan felépített világ. A Sztrugackij-ek nem aprózták el, - bár minden bizonnyal a Delelő Univerzum írása közben jelentős rutint szereztek- a világuk úgy épül fel, hogy minden eszköznek, élőlénynek, szakmának, távolságnak a valóságosra épülő neve van, mindent aprólékosan kitaláltak, felépítettek, sőt magyaráznak is. Az, hogy nekem a túltolt ideológia miatt nem annyira tetszett, az nem a szerzőpáros világalkotásának hibája. Egyszerűen csak az egész regény úgy lett felépítve, hogy minden fejezet magyaráz egy gondolatkört, pl. hogy új utakat kell keresni a munkában, vagy hogy a kapitalizmus tönkretesz mindent, esetleg, hogy az önző célok lerombolják az eredményeket. Összességében a regény szereplői is hasonlóan a kommunista ideológia szolgálatában állnak. Jurkovszkij a tudósból lett főfelügyelő az elismert szaktekintély mindenkinek jót tesz, de keményen helytáll a nem megfelelő magatartású kollégák eltávolításakor. Bikov a szótlan kapitány minimálisan sem engedélyezi az egyéni akciókat, ezért néha ki kell játszani. Zsilin kicsit könnyed, kicsit vicces, de a munkában nem ismer tréfát, Jura pedig a munka fedhetetlen hőse. Érdekes volt, hogy minden űrbéli találkozásnál az újonnan megismert asztronautákról megtudhattuk azt is, hogy mit olvasnak és milyen zenét szeretnek, és bár mindegyiknek volt egy orosz kedvence, azért az amerikai irodalom is megjelent.

Nem bánom, hogy elolvastam, de nem igazán kötött le. Remélem a következő Sztrugackij regénnyel több szerencsém lesz.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Média Kiadó
Megjelenés: 2019.
Oldalszám: 258.

Fordította: Sándor Gábor

Fülszöveg:

A törperakéta a Gyűrű felületétől huszonöt kilométeres távolságban, lassan lebegve úszott. Elöl púpszerű, homályossárga óriáshegyként tornyosult a Szaturnusz. Csillogó síkság borította, mely zöldes árnyalatú, vattaszerű homályba veszett… A rakéta alatt szögletes, széthasadozott sziklákból, apró kavicsokból és szikrázva villogó porból összevegyült, szívárványszínű szigetek vonultak szakadatlanul… A XXI. században játszódó regény egy fiatalember első űrutazásának állomásain vezeti végig az olvasót. Ellátogat azokra a bolygókra, amelyeket immár birtokba vett az ember, ám teremtő fantáziája további kutatásokra, új, veszélyes vállalkozásokra ösztönzi. Az ember meghódította a világűrt, de a társadalmi fejlődés terén még nem jutott olyan magas fokra, mint a technika és a tudomány területén…

A szerzőkről:

A Sztrugackij testvérek (oroszul: Аркадий и Борис Стругацкие): Arkagyij Natanovics Sztrugackij (Batumi, 1925. augusztus 28. – Moszkva, 1991. október 12.) és Borisz Natanovics Sztrugackij (Leningrád, 1933. április 15. – Szentpétervár, 2012. november 19.) szovjet (orosz) tudományos-fantasztikus írók. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Arkagyij_%C3%A9s_Borisz_Sztrugackij)

Nicholas Sparks: A kívánság

Nicholas Sparks-ot eddig nem olvastam, a fülszövegek, ismertetők, és értékelések alapján mindig úgy gondoltam, hogy alapvetően a szerző kívül esik a komfortzónámon. Általában kerülöm a sírós, bánatos regényeket. Annyi baj van a világban, nem szeretek még célzottan olvasni róla. Persze más az, ha egy alapvetően vidám, vagy izgalmas vagy boldog romantikus regénybe vegyül egy kis szívfájdalom, de töményen rámöntve... nem az én világom.

Az, hogy most mégis megpróbálkoztam vele, egy ajánlásnak köszönhető, ami rávilágított arra, hogy könyvtárosként tulajdonképpen nem lehetek előítéletes. Olyan sokan szeretik, és annyira nem tisztességes ignorálni valakit, pusztán azért mert nekem túl drámainak tűnik. Szóval túllépve a korlátaimat, végül is elolvastam az első Sparks könyvemet.

Érdekes, hogy a „Kívánság” Nicholas Sparks író munkásságának 25. évében jelent meg tavaly, ha jól számoltam, magyarul ez a 22. regénye, és 11 filmfeldolgozás is van már.  Eddig azt hittem, hogy a teljes Sparks életművet sikerült elkerülnöm, de ma este rájöttem a wikipédiát olvasva, hogy a „Kedves John” tulajdonképpen a Kedvesem cím regényének adaptációja. És oh igen… akkor már azt is tudom, hogy bőgtem Sparks filmen, és most könyvön is…

A regény írásmódja nagyon kellemes, szinte komfortos. A történetet a főszereplő szemszögéből meséli el, csupán egyszer vált karakternézőpontot, de az egyáltalán nem zavaró. A cselekményvezetés gördülékeny, jó a nyelvezete, olvasmányos, rendkívül gyorsan lehet vele haladni, de mégis szépen megfogalmazott. A történet két idősávban mozog, de jól felépített, követhető, kellően izgalmas, elég feszes is. Szép, kerek regény.

A tartalma a vidámnak tűnő borító és a cím ellenére nagyon kemény. Kezdetként mindjárt egy negyven éves végstádiumos fotóművész Maggie utolsó diagnózisával indít.  A komor valóságból indulva az olvasó feltételezhetné, hogy a kezdeti reménytelenséghez képest valami jobb jön, valami előremutató feloldás, valami boldogság,  de igazából nem. Bár egy szerelem a központi téma, mégis annyi fájdalom van benne, hogy végül egy szívfájdító olvasmányélménnyé válik. Bár teljesen hihető a történet, mégis kicsit hatásvadásznak éreztem a végét. Ettől persze még alaposan megrázott. Alapból elég érzéketlen tudok lenni, de ennek a könyvnek szétbőgtem a végét.  Ezzel tulajdonképpen el is jutottunk odáig, hogy pontosan megfelelt az előítéleteimnek.

A szereplők többnyire rokonszenvesek, bár Maggie szülei és testvére elképesztően hidegek és érzéketlenek. A pozitív szereplők viszont tetőtől talpig pozitívak, sehol egy jellemhiba, egy kis gonoszság, egy rossz mondat, semmi. Ez még nehezebben feldolgozhatóbbá teszi az elengedést.

Bár mindenképpen jó olvasásélmény volt, és csak maximális pontot tudok rá adni, egy ideig biztosan messzire kerülöm  a Sparks regényeket.

Adatok: 

Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 344.

Fordította: Pejkov Boján

Fülszöveg:

Egy ​felejthetetlen út, egy mindent elsöprő szerelem

Maggie Dawes világhírű fotográfus, aki állandóan utazik, új témák után kutatva. 2019-ben egy lesújtó diagnózis után a karácsonyt New Yorkban kénytelen tölteni, és egyre inkább az asszisztense segítségre szorul. Ahogy az év a vége felé közeledik, Maggie egy évtizedekkel korábbi utazás és szerelem történetét meséli el a fiúnak, amely alapjaiban rendítette meg az életét.

1996-ban ugyanis minden megváltozott Maggie számára, amikor tizenhat évesen az addig alig ismert nagynénjéhez küldték egy évre. Az asszony egy gyönyörű, kis szigeten élt az amerikai partok mellett, Maggie mégis csak arra tudott gondolni, mennyi mindent kell otthagynia: a barátait, a családját, az egész addigi életét… Ám mindez megváltozott, amikor megismerkedett Bryce-szal, aki az utolsó évét töltötte a szigeten, mielőtt megkezdte volna a tanulmányait a tisztképző akadémián. A fiú felejthetetlenné tette Maggie ott töltött napjait: feltárta előtte a sziget csodáit, és beavatta a fényképezés titkaiba. A hosszú hónapok során pedig mindkettőjük számára egyértelművé vált, hogy életük szerelmét találták meg a másikban. Csakhogy a sorsuk máshogy alakult, mint azt szerették volna…

A szerzőről:

Nicholas Charles Sparks (Omaha, Nebraska, 1965. december 31. –) amerikai bestsellerszerző.
Regényeinek témája többek között az Istenben való hit, a szerelem, tragédia és sors. 2022-ig 23 regényét adták ki, ezek közül tizenegyből filmváltozat is készült: Üzenet a palackban (1999), Séta a múltba (2002), Szerelmünk lapjai (2004), Éjjel a parton (2008), Kedves John! (2010), Az utolsó dal (2010), Szerencsecsillag (2012), Menedék (2013), Vissza hozzád (2014), Hosszú utazás (2015) és Válaszúton (2016). (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nicholas_Sparks; a kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nicholas_Sparks#/media/F%C3%A1jl:Nicholas-Sparks-Autograph-1-4-06.jpg)

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Nehezen kezdtem bele ebbe a könyvbe. A könyvtárból többször hazavittem, nézegettem a borítót, aztán valahogy mindig visszavittem. Feltettem a kívánságlistára, meg levettem róla. Végül az összes vívódásomat eldöntötte, hogy a @Galaktika könyvektől, azaz a Metropolis Média Kiadótól megkaptam recenziós példányként. Köszönöm! Régen szórakoztam ilyen jól.

T. J. Klune számomra ismeretlen, annyira, hogy a tavaly óta nagyon népszerű „Ház az Égszínkék tengernél” előtt sosem hallottam róla. Ez persze az én tájékozatlanságom csak, mégis nem voltak előfeltételezéseim.

A könyv borítója csodás. Szuperek a színek, nagyon tetszik a grafika. A fülszöveg elég informatív, jól összefoglalja a tartalmat. Viszont a betűtípus megint elég kicsire sikerült. Azt hiszem értem az okát, viszont kéretik az idősödő olvasókra is gondolni J nem feltétlenül kényelmes olvasni.

Valószínűleg picit eretnek leszek, de nem bánom. Nekem nem az elfogadás volt a könyv legfontosabb üzenete. Választott hivatásom az ifjúságsegítés, és bár jelenleg keveset gyakorlom, azért a szívem csücske.  Ezelőtt 15 éve is tolerancia-táborokat szerveztünk, és mára az egész kérdésről elég határozott véleményem lett. (Én ilyen vagyok, más meg más. Nekem kék a szemem, más sovány, más transzszexuális, más magas, más arab, más ateista, más zöld szemű, stb. … Szerencsére senki nem pont olyan mint én. Mit kell ezen elfogadni? Örülni kell neki.) (Ha egy társadalomban még mindig erről kell beszélni, akkor nem toleranciára kell nevelni, hanem fel kell nőni. A mással való szorgos foglalkozás mellett mindenkinek kevés ideje jut önmaga fejlesztésére.)

Nagyon jól szórakoztam olvasás közben. Ezek a gyerekek… főleg Lucy és Talia. Mondjuk simán láttam bennünk az összes hat-tízévest a konspiratív kis eszükkel, elevenségükkel, bájos rosszaságukkal. Nem kell ahhoz Antikrisztusnak lenni, hogy így viselkedjenek. Mondjuk mindegyik gyerek nagyon-nagyon cuki volt. Nekem talán Talia kedvencem, vagy Sal. Nem is tudom, mindegyikük a szívemhez nőtt.

A főszereplő Linus Baker egy kissé elhízott, jellegtelen negyvenes férfi, nem az a kimondott főhősnek való anyag. Nem is különösen szimpatikus a mindentől is való félelmével, a korlátoltságával, elszigetelődésével. Viszont a macskáját, azt nagyon bírtam az elején. Aztán meg már Linus Bakert bírtam a leginkább és mindenekfelett. Elképesztően esetlen, de a meggyőződése sziklaszilárd. És az énképei… Jó lenne, ha minden felnőtt Linus Baker lenne egy kicsit. Még akkor is ha pocakos és esetlen. Vagy kishitű.

Nekem a könyv a jóságról és a szeretetről szólt főleg. Meg a segítésről. Esetleg arról, hogy hogyan állunk ki önmagunkért és másokért. Mindegyik téren nagyon erős regény.

Vannak hiányosságai a történetnek. Például a Felső Vezetés motivációját nem pontosan értettem, sem a szándékát. Arthurról is olvastam volna még, bár imádni való, mégis sokkal kidolgozatlanabb karakter mint Linus. Ez azonban nem von le a könyv értékéből, mert az utóbbi idők legbájosabb, legviccesebb és legcukibb történetét kaptam. Valószínűleg újra fogom olvasni, mert a részletekben is annyi kicsi információ van, hogy szerintem fogok még felfedezni benne apróbb csodákat. Most így elsőre az idei év egyik kedvence lett.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Média Kiadó
Megjelenés: 2021.
Oldalszám: 426.

Fordította: Szente Mihály

Fülszöveg:

Egy ​varázslatos sziget. Egy veszélyes feladat. Egy égető titok.

Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje.

Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felső Vezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy sárkánymadár, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra.

Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek.

A Ház az égszínkék tengernél elbűvölően bájos és humoros történet. Ezenkívül mesterien mesél arról, hogy mennyire foglyai vagyunk az előítéleteinknek, valamint arról, hogy az ember a legváratlanabb pillanatokban találhatja meg a helyét a világban.

Majoros Nóra: Pityke ​és prém

A "Pityke és Prém" egy nagyon szép külsővel rendelkező, rettentő vastag könyv, egy számomra ismeretlen magyar szerzőtől. Mind a három tulajdonsága arra utalt, hogy kedvelni fogom.

A borító új, az előző kiadáshoz képest, és nekem mindkettő tetszik, ez a piros-fehér grafikájú talán kissé drámaibb, jobban illik a történethez.  A könyv meglehetősen vaskos, szerintem az ajánlott +12-es korosztályt megriasztja még egy ekkora könyv, de a fantasykedvelő nagykamaszok, és felnőttek imádni fogják.

 Majoros Nóra egy összetett monumentális világot alkotott legendákkal, népekkel, szabályokkal. Az élővilág nagyjából a létezőre hajaz, de összességében a regény, valahol a mese és a valóság határán létezik. A szerző nagyon finoman teríti rá a mese szövetét  a valósra, ráadásul ismeretlen mesevilággal operál, de valahogy mégis ismerős, nagyon európai.

A világ bemutatása annyira gördülékenyen történik, hogy nagyon jól érthető és befogadható, még úgy is, hogy a helységnevek kifejezetten túlköltöttek. Elsőre idegenül hangzott minden név, de mire befejeztem az olvasást, megszerettem Trottyonkoszlint és Princenprosszlint.

Írhatnám, hogy a regény a jó és a rossz örök harcáról szól, de valójában nem. Ezen a harctéren a tanulatlanság, az elmaradottság, a korlátoltság, és a saját igazát egyetlenként elfogadó gondolkodásmód harcol a hatalomvággyal, és a gazdasággal. A megoldást pedig a megbékélés, az elfogadás és a szeretet hozhatja el. Mindezt nagyon klassz formába bújtatva különböző népek jellemvonásaival mutatja be a könyv, úgy, hogy szinte minden szereplő regénybeli életében tapasztalható a jellemfejlődés, még a mellékszereplők is változnak, tartanak valamerre. Ezért, fontos lesz az összes Sanyi, Sári és Marcsa is. A fővonalak mentén azt is tudja ez a regény, hogy irányítsa a figyelmet a részletekre, hogyan szeressünk meg minden apró mellékszereplőt borztól a királyig. Segít megérteni, hogy egyik sem fontosabb a másiknál, mindegyik értékes a maga módján.

Majoros Nóra nagyon érti, a természet alapos bemutatását. A regényben minden él, a farkasoktól a citromfűig, mindennek van jelentősége, kommunikációja, személyisége. Ezügyben kicsit magyar is volt a történet, Rézi néni visszahozta a füvesasszonyok világát, a háttérben, halványan ugyan, de ott ragyogott kicsit a magyar hiedelemvilág is.

A történet amellett, hogy szép meglehetősen kegyetlen is. Nem idegen tőle a széttépés, felgyújtás, megevés sem, ezért vigyázzunk arra kinek a kezébe adjuk. Mondjuk ezek azért nem részletesek annyira, hogy bántó vagy horrorisztikus legyen, de érzékenyebb gyerekek azért várjanak az olvasásával.

A cselekménytöbb szálon futott, néhol kicsit lassabban, máskor sprintre váltva, de haladtam vele, és kicsit sem unatkoztam, elvarázsoltak a részletek. Most, hogy befejeztem nagyon kíváncsi vagyok, vajon tovább meséli-e Majoros Nóra? Van még potenciál benne.

Szívből ajánlom mindenkinek, aki szereti a meséket.

Adatok:

Kiadó: Móra Kiadó

Megjelenés: 2022, cop 2018.

Oldalszám: 480.

Illusztrálta: Szabó Imola Julianna

Fülszöveg:

A pitykések birodalmában szigorú rendet tart a keménykezű királynő. Ám az erdő állatbőrt viselő vademberei, a prémesek felkelnek az elnyomás ellen, a határon ellenséges hadsereg állomásozik, és a pórnép is zúgolódik. Minderről mit sem tudnak a királynő ikerlányai: Govalinda és Prillaszári, akik tizenhetedik születésnapjukra készülődnek. Az ünnepség reggelén védett világukba betör egy prémes, aki nemcsak a palotát dúlja fel, hanem a jövőjüket is. Vajon képesek lesznek a királykisasszonyok a birodalom lakóival együtt leküzdeni a tomboló gyűlöletet, vagy kitör a mindenkit elsöprő háború?

A szerzőről:

Majoros Nóra 1979-ben született Győrben. Felsőfokú tanulmányait a Kertészeti Egyetemen végezte tájépítészként; kerttervezést és műemlékvédelmet is tanult. Friss diplomásként Pécsre költözött, ahol kerteket tervezett, illetve műemléki terek felújításában vett részt. Sok időt töltött Egyiptomban, és évekig színjátszó táborokat és előadásokat szervezett gyerekeknek. Jelenleg a Pannonhalmi Apátság Kulturális Irodáján dolgozik, ahol kiállítások, fesztiválok szervezésében és egy folyóirat kiadásában vesz részt. Gyerekkora óta ír. Első könyve 2012-ben jelent meg, ekkor lett tagja az Író Cimborák alkotóműhelyének is. (forrás: https://kolibri.libricsoport.hu/szerzoink/majoros-nora/)

Jennifer A. Doudna · Samuel H. Sternberg: Meghekkelt ​teremtés

 A „Meghekkelt teremtés” egyik szerzője Jennifer A. Dounda, kémiai Nobel-díjat kapott a műben elemzett CRISPR/Cas-9 eljárásért Emanuelle Charpentierrel közösen, a szerzőpáros másik fele pedig több tudományos publikációit írt a technológiáról. A két Nobel-díjas a baktériumok vírusok elleni védekezését kutatva mélyedt el a génszerkesztésben, majd 2012-ben megalkotott a CRISPR/Cas9 révén egy precíz, viszonylag egyszerű génszerkesztő technológiát.  (Az eljárás tömör lényege, hogy a biológiai determinációt okozó DNS- hiba egyszerűen kivágható a DNS láncból.) A világ figyelme azonban csak a Koronavírus fertőzéssel kapcsolatos kutatások miatt terelődött a génszerkesztés felé, illetve csak a 2020 év után kapott társadalmi visszhangot a kutatás, a Nobel-díj után vált ismertebbé a téma, bár szerintem a világ nagyobb részének fogalma sincs az eljárásról vagy annak lehetséges következményeiről. Valójában nekem sem volt fogalmam sem arról, hogy pl. az egyes növények manipulációja (pl. a terméshozam növekedést elérő fejlesztése) már nem keresztezéssel hanem a genetikai kódok megváltoztatásával érhető el.  Ha ezt tovább gondoljuk és/vagy végig olvassuk a könyvet, rájövünk, hogy minden élőlény megváltoztatható az eljárással, vagyis a betegségek kezelésére épannyira alkalmas, mint a születendő gyermekünk tulajdonságainak „beállítására”. És innét ez a kérdés már túlmutat a biológiai vagy biokémiai kérdéskörön, súlyos társadalmi, etikai, politikai és gazdasági kérdéssé is válik. Mennyire nyúlhatunk bele a természetes biológiai folyamatokba? Megváltoztatható-e az ember élettartama? Létrehozható-e a szuperember? Bennem ezek  a kérdések fogalmazódtak meg elsősorban, míg a könyv az eljárás, gyógyításban használt szerepére koncentrál főként.

Tulajdonképpen mindkét szerző a téma avatott szakértője, komoly, elismert tudósok.  Ehhez képest a könyv a „mezei” olvasó számára is teljesen érthető és olvasható. Egyáltalán nem olyan száraz, mint a szerzők tudományos fokozata előrevetíti. A könyv hangvétele elég személyes, az írópáros sok példát hoz, és igyekszik tárgyilagosan megközelíteni a nagyon összetett és laikusok számára nehezen érthető témát. Meglehetősen aprólékos a mű, ami nem volt baj, mert a DNS RNS ismereteim a középiskolában maradtak, újra kellett tanulnom, hogy megértsem a pontos génszerkesztési eljárást. Maga a téma elég izgalmas, de nagyon speciális. Amikor a könyvet kiszemeltem, valami általánosabbra gondoltam. Ez persze nem von le az értékéből, de koncentrált  olvasást igényel, rendkívüli tudásanyaggal rendelkezik, ezért elég sokáig olvastam. Egyszerre csak egy-egy fejezetet.

A könyv két nagyobb részre tagolódik, és alaposan bemutatja a génszerkesztési eljárást a kezdetektől a várható jövőig. A génmanipuláció etikai és társadalmi kérdéseire is kitér, de szerintem kicsit túl optimistán közelíti meg. Valójában, ha megértjük az eljárást  rájövünk, hogy minden amit most van megkérdőjeleződik a CRISPR/Cas-9 tükrében, és gyakorlatilag nagyon jóra de nagyon rosszra is használható a felfedezés. A CRISPR egy elképesztő jövőt sejtet, ami miatt érdemes az egész tudományos munkát végig rágni. Szerencsére elég érthetően van megfogalmazva.

A magyar kiadás  a @HVG Könyvekre jellemző igényes, precíz munka, a tartalom pedig valóban elképesztő.

Adatok: 

Kiadó: HVG Könyvek
Megjelenés: 2021.
Oldalszám: 344.

Fordította: Dienes István

Fülszöveg:

2020-ban ​Jennifer A. Dounda és Emmanuelle Charpentier közösen kémiai Nobel-díjat kapott a CRISPR/Cas-9 technológia megalkotásáért. Korszakalkotó génszerkesztő eljárásuk révén a DNS felépítése megváltoztathatóvá vált a sejteken belül. Fantasztikus lehetőség ez az emberiség számára a humángenetikától kezdve a mezőgazdaságon és a környezetvédelmen át az egészségügy számos területéig: gyógyíthatóvá válik számos genetikai betegség és rákfajta, ahogyan leküzdhető lesz az éhínség is. A technológia alkalmazása ugyanakkor számos veszélyt is magában rejt, avatatlan kezekben akár biológiai fegyver is válhat belőle, és megannyi bioetikai kérdést is felvet a dizájnerbébiktől kezdve a genetikailag módosított szuperemberekig.

A 21. század legjelentősebb tudományos áttörése az egyik felfedezőjét, a biokémikus Jennifer A. Doudnát arra késztette, hogy tudósként átgondolja saját szerepét és a felfedezésével együtt járó következményeket. Könyvében lépésről lépésre elmagyarázza, hogyan ért el haladást a kutatásaiban és miként működik a technológia, amelynek etikai vonatkozásaira, valamint a szabályozás kérdéseire is kitér. A génszerkesztésben rejlő lehetőségekről olvasva egyértelművé válik: ez a tudományos felfedezése örökre megváltoztatja a nézeteinket a teremtésről és az evolúcióról.

Catherine Anderson: Kötelék (Mystic Creek 7.)

Catherine Anderson számomra ismeretlen író, még akkor is, ha minden könyve ott sorakozik az íróasztalommal szembeni felső polcon a munkahelyemen. Elképesztő életműve van, ezért is nehezen kezdtem eddig bele. A könyvtárosság egyik átka, hogy szinte minden Magyarországon megjelenő könyvvel találkozom, ha más nem ajánló formájában, de sohasem fogok tudni mindent elolvasni amit szeretnék. Bár a teljes Mystic Creek sorozat a rendelkezésemre áll –igaz nekem csak a „Kötelék” van meg,- megint sikerült a 7. résszel belekapnom egy szériába. Tulajdonképpen már nem is csodálkozom magamon, leginkább azért kerülök állandó olvasási spirálba, mert a közepén vagy a végén megnyitott sorozatok után természetesen az összes előző kötetet el kell olvasnom.A „Kötelék” egy erős thriller-es felütéssel indul. Az epilógusban nehéz is eldönteni, hogy kicsit misztikus lesz a történet, vagy inkább egy krimihez fog hasonlítani. Valójában a romantikus szál a legerősebb, de egy izgalmas thriller is kibontakozik a háttérben. Emiatt nagyon olvasmányos és izgalmas a történet, végig követelte figyelmet, és izgultam is a szereplőkért. Catherine Anderson amúgy is jól ír, gördülékenyen bontja ki a cselekményt, és nagyon jól termeti meg a környezetet.

Amellett, hogy cselekménye érdekes, kifejezetten érzelemgazdag a regény, annyira hogy többször fájt a szívem a főszereplőkért. Jonas és Lane kapcsolata, a nehéz kezdés ellenére is harmonikus. Nekem kissé gyorsnak tűnt a szerelem kialakulása, de a főszereplők valóban illenek egymáshoz. Ami azonban zavart a kapcsolatukban, az annak etikai kérdése. Lane páciensként fordul a pszichológus Jonashoz, aki bár hivatalosan elsőre nem vállalja el az ügyet, később mégis pszichológusként kezd el segíteni és azonnal belebonyolódik érzelmileg is. Szerintem szakemberként épp a kívülállás lenne a feladata.

A mellékszereplők, sőt maga Mystic Creek is nagyon rokonszenves. Jonas barátai, és családja sokat segített a férfi jellemének bemutatásában, csak azt sajnáltam, hogy a szüleivel alig ismerkedtünk meg. Valószínűleg ezért is lesz érdemes elolvasnom a korábbi részeket, hiszen a fülszövegekből az derül ki, hogy a többi Sterling testvér is főszerepet kap egy-egy regényben. Lane családjáról és barátairól kevesebb szó esik, és talán kevésbé hangsúlyosabbak.

A részletek tekintetében néhol kicsit túlmagyarázott volt a történet, minden reggeli ebéd és vacsora teljes tartalmát megismerhettem, Jonas és Lane összes csapongó beszélgetésének tanúja voltam és számtalan üveg bort nyitottam fel velük. Ennél azért kevesebb is elég lett volna, tekintve hogy maga a cselekmény nagyon mozgalmas és érdekes. Azonban így az arányok kissé eltolódtak a semmitmondó részletek felé. Ezt leszámítva tetszett a történet, biztosan el fogom olvasni az előzményköteteit is.

Adatok: 

Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 384.

Fordította: Fügedi Tímea

Fülszöveg:

Lane Driscoll rémálmaiban egy idegen férfi elől menekül. Amikor aztán világos nappal, az utcán is összefut egy ismeretlennel, aki éppen úgy néz ki, mint a férfi az álmaiból, úgy dönt, hogy elhagyja szülővárosát. Lane a gyönyörű Mystic Creekben keres menedéket, ahol a helyi parfümériában helyezkedik el. Bár először jár a környéken, egy jóképű vásárlónak mégis ismerősnek tűnik.

Amikor Jonas Sterling, a helyi pszichológus hosszú évek után találkozik a volt barátnőjével, nem hisz a szemének. Döbbenete pedig csak fokozódik, amikor kiderül, a nő számára ő teljesen ismeretlen. Ilyen hasonlóság azonban nem lehet a véletlen műve. Jonas nyomozni kezd, és csakhamar rájön a rejtély megoldására.

A szerzőről:

Catherine Anderson 1948. december 22-én született. Amerikai bestseller író, történeti és kortárs romantikus regény ír 1988 óta. Édesanyanyja is író volt, az ő munkáiból merített ihletet a saját írásaihoz. Könyveiben gyakoriak a nem tökéletes hősnők. (forrás: https://bookline.hu/szerzo/catherine-anderson/30643?page=1)

Theodora Goss: Különleges hölgyek európai utazása I-II.

Az „Alkimista lányának különös esete” után szerencsére azonnal belekezdhettem a folytatásba, hála a Galaktika Könyvek sorozatot kiadó Metropolis Médiának, akik eljuttatták hozzám recenziós példányként. Bár nagyon tetszik a borító, nem gondoltam, hogy a regényt is ennyire fogom szeretni.

Kicsit tartottam attól, hogy az első rész erős kezdése után a második rész „leül”, ellaposodik a story, vagy elmaradnak azok a különleges, apró mozzanatok, amik az első részben annyira kerekké tették történetet, de nem így esett. Pont ugyanolyan rendkívüli ez is, mint az első könyv, és semmi hagyományos és szokványos nincs benne. Ritka az, hogy sikerül egyenletesen fenntartani a színvonalat egy sorozat esetében, de itt megtörtént. A szerző nagyon finoman építi fel a fantasytörténetet, annyi valós alappal, hogy végül már nem is tűnik fantasynak. A valóságra ráépül egy „létező” vagy legalábbis ismert irodalmi valóság, és az azt magyarázó mese, a rengeteg hiteles történeti képpel végül az egyetlen lehetséges megoldásnak, valódi magyarázatnak tűnik. Még sohasem tapasztaltam ennyire összetett történetmesélést, de borzasztóan élveztem.

Mary és a hölgyek az első rész izgalmai után egy újabb kalandra indulnak, és ezúttal nem maradnak Angliában. Átszelik egész Európát Calais-tól egészen a vadregényes Magyarországig. Teodora Goss elképesztő atmoszférát teremt. Szinte érezni a Párizsi kisvendéglők hangulatát, az Orient Express zakatolását, és a stájer erdőségek friss levegőjét. Budapest korabeli bemutatása egyenesen fantasztikus. A New York Kávéház, a Gerbeau Cukrászda vagy a Magyar Tudományos Akadémia részletgazdag leírása nyomán az ember a 19. század végén, az első automobilok korában érzi magát, szájában a Rigó Jancsi ízével. Félelmetes mennyi érzéket szólít meg a könyv, miközben a történet maga is jó annyira, hogy végig izgalmas legyen.

 A felbukkanó régi és új mellékszereplők izgalmas hangot adnak az amúgy sem egysíkú hangvételhez, bár az elbeszélés módja és a karakternézőpontok nem változnak az első részhez képest.

A cselekmény most is borzongatóan feszült, nagyon sok „meglepetésvendég” tűnik fel az oldalakon, sőt időnként igénybe kellett vennem a google segítségét is, hogy egy-egy szereplőt azonosíthassak. A magyar szál Drakula gróffal, Mina Murray-vel vagy Vámbéry Árminnal telitalálat, érthető a nagyvilág számára, de nekünk magyaroknak különösen kedves. Nagyon szerettem ahogy az írónő a gyökereit beépített a regénybe, ahogy azt is, hogy szinte mindenre talált logikus magyarázatot.

Különösebb karakterfejlődés nem figyelhető meg a történetben. Szinte élesen elkülönülnek a negatív és pozitív szereplők, és alig-alig árnyalódnak a jellemek. Ezt persze félig magyarázza a „szörnyetegek” művi létrehozása, de az emberszereplők sem túl összetettek, viszont ebben a részben már nem annyira egyértelműen jók vagy rosszak.

Az egyetlen hiányosságot nekem Mr. Holmes távolmaradása jelentette, de gondolom (remélem) a harmadik részben visszatér. Rettenetesen várom a trilógia zárókötetét. Gyanítom, hogy legalább annyira jó lesz, mint az a rész, ha nem szárnyalja túl, ahogy ez tette a nyitókötettel.

Adatok: 

Kiadó: Metropolis Média Kiadó
Megjelenés: 2021.
Oldalszám: 894

Fordította: Szente Mihály

Fülszöveg:

Az alkimista lányának különleges esete folytatásában Mary Jekyll, Beatrice Rappaccini, Catherine Moreau, Justine Frankenstein és Diana Hyde, miután segítettek Sherlock Holmesnak és dr. Watsonnak a Whitechapel-gyilkosságok megoldásában, békésen éldegélnek a londoni Jekyll-házban.
Ám amikor Mary táviratot kap arról, hogy Lucinda van Helsinget elrabolták, az Athéné Klubnak az Osztrák–Magyar Monarchiába kell utaznia, hogy megmentsenek egy újabb, rettenetes kísérlet alatt álló fiatal nőt.
Hol van Lucinda, és mit csinált Van Helsing professzor a lányával? Meg lehet még menteni őt időben? Marynek és barátainak új szövetségeseket kell találniuk, szembe kell nézniük régi ellenségeikkel, és meg kell akadályozniuk, hogy a titkos Alkimista Társaság megvalósíthassa terveit.
Itt az ideje, hogy a szörny-leányok legyőzzék a múltat, és kezükbe vegyék saját sorsukat.

Mary Jo Putney: Hazatérés

Nagyon szeretem a General Press kiadó Romantikus Regények sorozatát, és elég sok szerzőtől olvastam is már, de valahogy Mary Jo Putney-t eddig elkerültem - néhány más szerzővel együtt - főként azért mert olyan tetemes az életműve, hogy beláthatatlannak tűnik mire átrágom magam rajta. Nos miután sikerült a „Jó útra tértek testvérisége” sorozat 6. részével kezdenem, úgy tűnik már nem fogom megúszni a szerzőnővel való mélyebb ismeretséget.

Nem ez volt  a legjobb romantikus regény amit olvastam. Ha a szerelmi szálat nézzük csak, vagy az erotikus jeleneteket akkor maximum közepes. Mégis annyi plusz töltete van, hogy bőven túlmutat a történelmi romantikus kategória határain.

Az alaptörténet egy létező történelmi korban, létező államformában, de kitalált szigetcsoporton játszódik.

Elsőre skót történetnek tűnt – és én imádom a skótokat-, de végül egy félig viking félig kelta gyökerű keverék népcsoport érdekes történelmébe  kaptunk egy nem túl mély, de nagyon izgalmas betekintést. A regény cselekménye Konstantinápolyban kezdődik, és az Északi tengeren ér véget, a napóleoni háborúkat követő időkben. Az iparosodás kezdeti szakaszában a már létező gyárak mellett a régészet és a történelemkutatás éppen csak kibontakozó szakaszába pillanthatunk be, miközben a modern világ kezdetén még mindig ott a földesúri viszonyrendszer, a klánszerű társadalmi berendezkedés, és az ősi hagyományok tisztelete. Ezen a „talajon” bontakozik ki a kalandos útjairól hazatérő Kai és a művészi ambíciókkal bíró Signy, lángolónak nem mondható, de mégis nagyon rokonszenves kapcsolata. A két főszereplő múltbéli ismeretsége épül tovább, miközben számtalan közös problémát oldanak meg, közös döntéseket hoznak, és mindinkább a közös jövő felé indulnak. Szépen kidolgozott, egyenletes és harmonikus a történet. Nincsenek nagy drámák, és hatalmas fordulatok, de mégis tudtam izgulni a szereplőkért, vártam a megoldást, és a lezárást.

Nekem különösen tetszett a történeti kitekintés. Pár éve voltam Norvégiában, egy viking múzeumban, előtte pedig kb. 25 éve Skóciában is, így mindkét „oldalról” ismerős volt a táj, és a régészeti leletek. Láttam törékeny viking hajót, és kőépületek maradványait is a sziklákon, így oda tudtam magam képzelni a romokhoz és a feltárás helyszínére, és valóban nagyon élethű volt a leírás, de egyáltalán nem unalmas. A szereplőkről keveset tudunk meg, azt is főként a pozitív oldalukról. Sem Kai sem Signy rossz tulajdonságait, kudarcait, van konfliktusait nem ismerhettük meg, így  különösebb jellenfejlődést sem tapasztalhattunk. Viszont mindketten nagyon szimpatikusak voltak a kezdetektől.

A könyvben ugyan csak rövid időre, de felbukkannak a sorozat korábbi szereplői, és több utalás is történik a korábbi kalandokra, így kíváncsi lettem a teljes regényfolyamra. Most már csak az amúgy is jelentős olvasási időmet kellene megnövelni, mondjuk úgy a tízszeresére…

Adatok: 

Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2022.
Oldalszám: 296.

Fordította: Bánki Vera

Fülszöveg:

Menyasszonya halála után Kai Ramsay elhagyja Skóciát, hogy távoli országokban kalandozzon. Útja során bejárja az ókori romokat, felbecsülhetetlen értékű régiséget gyűjt össze, és a halál torkából is megmenekül, miután a napóleoni háborúk alatt kémkedésért bebörtönözték. Ramsay lételeme a veszély, de minden megváltozik azon a napon, amikor egy levelet kap Skóciából…

Signy Matheson életét Thorsay szigetén tölti. Lánglelkű és éles elméjű szövetségese a helyi földbirtokosnak. Most azonban, hogy a vezetőjük a halál árnyékába ért, Signynek gondoskodnia kell az utódlásról. Itt az ideje, hogy Kai Ramsay hazatérjen…

Amikor Ramsay visszatér Thorsay-ra, döbbenten tapasztalja, hogy Signy csábító szépséggé érett, és olyan vonzerővel bír, aminek nehéz ellenállni.

A szerzőről:

Mary Jo Putney több mint huszonöt történelmi és kortárs romantikus regény legkelendőbb amerikai szerzője. M. J. Putney néven romantikus fantasy regényeket is kiadott. Könyvei szokatlan témájukról ismertek, beleértve az alkoholizmust, a halált és a családon belüli bántalmazást. (forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Mary_Jo_Putney)